Somogyi Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)

1992-10-24 / 250. szám

6 SOMOGYI HÍRLAP — EMLEKEZET 1992. október 24., szombat Poldesz Albert Az 1956-os forradalom somogyi eseményeinek egyik főszereplője 1925. október 11-én született Ráksiban. A megyei tanács pénzügyi osztályának dol­gozója volt, amikor az 1956. október 29-én újjáa­lakult Somogy Megyei For­radalmi Nemzeti Tanács titkárának megválasztották, s mint az intézőbizottság tagja jelentékeny részese volt a néhány forradalmas nap kaposvári, történései­nek. A forradalom kirobba­násának 36. évfordulója al­kalmából közöljük vissza­emlékezését. EGY EMBERELETBE SZORÍTOTT TÖRTÉNELEM Bujdosás és menekülés November 4-én hajnalban, a budapesti szovjet támadás­sal egyidejűleg dübörögnek a szovjet tankok a még alvó Ka­posvár felé. A laktanyák, a börtön és a volt megyei pártbi­zottság épülete felé veszik az irányt: az utóbbi — pár napja — a megyei forradalmi tanács székhelye. A Nemzetőrség 10-15 tagja, köztük fiatal ka­posvári diákok látják el a biz­tonsági őrség feldatát. A tankok elhaladnak a me­gyei tanács előtt, egyelőre nem támadnak ellene. Kezdetben csak szórványos puskalövés hallható, majd egy hosszabb fegyverropogás kö­vetkezik. Fiatal kaposvári diá­kokat mészároltak le a szovje­tek a volt megyei pártbizottság épületénél^.. Végtelen szomo­rúság vesz rajtam erőt. Ártat­lan, fiatal diákok áldozták fel életüket az eddig véráldo- zat-mentes kaposvári forrada­lomban... A megyei tanács garancialevele Illés László szerint ez a nyi­latkozat „fabatkát” sem ér, jól lehet a tanács őszintén gon­dolja. Az oroszok és az ÁVH a katonaság átállítása miatt a garancialevél ellenére életre-halálra keres. Maradok hát, várva, hogy a helyzet majd lassan mégiscsak kon­szolidálódik. November 19-e körül azonban be kell látnom: ha életem veszélyeztetése nélkül nem térhetek vissza Kaposvárra, akkor menekül­nöm kell Nyugatra, amíg még nem zárulnak le hermetikusan a határok. így indulok vissza novem­ber 19-én Kaposvárra. Útköz­ben a Kaposvári Kiskereske­delmi Vállalat igazgatójával ta­lálkozók, aki autóval elvisz Somogyjádig. Itt újra Iváncsi- csékat keresem fel, akik aggá­lyaimat megerősítik. Ők sem látják a lehetőségét egy közeli békés kibontakozásnak. Iváncsicsék este bevisznek motorkerékpáron Kaposvárra, ahol Illés Lászlóhoz vezet az első utam. Megtudtam, hogy már őt is többször kihallgatták és csak idő kérdése, hogy el­veszítse állását. Utána öreg barátomhoz, Bodrogi Ernőhöz megyek, aki a tisztviselőtele­pen lakik. Náluk töltöm az éj­szakát, közben fontolgatjuk a lehetőségeket. Végül is arra a megállapításra jutunk, hogy reggel megkérdezzük Kassai Jánosi, a megyei tanács titká­rát — akinek az őszinteségé­ben bíztam —, hogy mit is ér a tanács garancialevele. Ezért reggel felkeresem közelben lakó munkatársamat, Horváth Máriát, s kérem, hogy menjen el a megyei tanácsra Kassai Jánoshoz, közölje vele, hogy visszajöttem Kaposvárra és kérdezem, rábízhatom-e ma­gam a tanács garancialeve­lére Nincs más választás Kassai János szerint a ta­nács őszintén gondolta a ga­rancialevélben foglaltakat, de hatalmasabb erők, az oro­szok, a katonság és az ÁVH életre-halálra keresnek. Azt tanácsolja, meneküljek Nyu­gatra — talán még nem zárul­tak le a határok —, és ott vár­jam be, amíg a helyzet újra konszolidálódik. Kassai válasza véget vetett eddigi töprengésemnek. Nincs más választás: menekülnöm kell... Gyalog indulunk a füredi erdő mellett Várda irányába, majd onnan vonaton Fo­nyódra. A füredi erdőnél egy katonai dzsip száguld utá­nunk. Gondoltuk, bizony nem messze jutottunk, mert bizo­nyosan felismernek. Egyszer csak füstölni kezd a kocsi mo­torháza... A katonák kapkodva felnyitják a motorház tetejét, mi pedig megkönnyebülten irányt változtatunk a közeli dü- lőútnál. Fonyódon összetalál­koztunk régi iskolatársammal, Ott Öcsivel. Ó szerzett szál­lást egy éjszakára. November 21-én kora reg­gel vonattal folytatjuk utunkat Jánosháza felé. A menekülés útját Bodrogi Ernővel tervez­tük, fofntosabb állomásait Bodrogi testvéreinek lakóhe­lye képezte. Először János­háza, majd Sopron követ­kezne, ahol majd átsegítenek bennünket a határon, végül pedig Ernő mostohaanyja Bécsben. Jánosházán szere­tettel fogadnak bennünket, el­látnak élelemmel és jótanács- csal. Megértő és segítő szán­dékú emberek, akik saját bő­rükön tapasztalták a zsidóül­dözés keserveit, csakúgy mint Bodrogi Ernő. Figyelmeztet­nek: vigyázzunk, mert sok az orosz a vidéken. Sárvár előtt oroszok November 22-én mégis be­leszaladunk Sárvár előtt egy orosz járőrbe. Felraknak ben­nünket egy katonai gépko­csira, és beszállítanak a sár­vári rendőrségre. Az épület már tele van siker­telen menekültekkel. A kihall­gatásnál mindenki mond va­lami alibit. Mi is erősítgetjük, hogy nem Nyugatra megyünk, hanem Horváth Lajos egye­temistát keressük. A rendőr­ség azonban, látva megyei ta­nácsi igazolványunkat, kétel­kedik. Én megadom a So­mogy Megyei Tanácson saját telefonszámomat, remélve, hogy kollégáim majd csak ki­mentenek. A telefon összeköt­tetés azonban nem jön létre. Este a cukorgyárba kísérnek bennünket vacsorára. Egy­szer csak mellém szegődik egy civilruhás ismeretlen férfi. Bemutatkozik mint a káldi gépállomás igazgatója és el­mondja, hogy másnap reggel kettőnkön kívül mindenkit el­engednek. Teherautókkal vi­szik ki a többieket az állo­másra, és útnak indítják őket Budapest felé. Felajánlja, hogy segíteni fog. A menekül­tek bizonyosan megijednek majd a teherutók láttán, mi pedig a zűrzavart kihasználva kapaszkodjunk fel gyorsan az ő teherautójára, amely üres olajos hordókkal lesz meg­rakva, Csornára megy olajért és elvisz bennünket egy jó da­rabon Nyugat felé. November 23-án minden a megbeszélés szerint történik. Mi meghúzódunk a vezető­fülke mögött, körülöttünk min­denütt üres olajos hordók, amelyek minduntalan hozzánk ütődnek. Szovjet ellenőrzés­sel találkozunk. Egy szovjet katona felkapaszkodik a te­herautó hátsó ajtaján, mi pe­dig lapulunk a hordók között. Feszült pillanatok következ­nek, végül mégis tovább me­hetünk. Még ma sem vagyok biztos: észrevett-e bennünket az orosz katona. Úttalan utakon Csorna előtt búcsút ve­szünk nemeslelkű segítőnktől, aki párttag létére önként vál­lalkozott erre a veszélyes mentőakcióra. Egy menekült­csoporthoz társulunk,_ amely Fertőd felé igyekszik. Úgy hal­lották, hogy ott helyi ismere­tekkel rendelekező vezetők viszik ellenszolgáltatás fejé­ben a menekülteket — a Han­ságon keresztül — a még nyi­tott osztrák határig. Mi is meg­szállunk egy ilyen családnál. Éjfél után indulunk egy kis csoporttal. Nyirkos, hideg az idő, havas esővel. Ahogy liba­sorban közeledünk a határ­hoz, mind gyakrabban pász­táznak a fényszórók. Ilyenkor földhöz lapulunk, majd újra vonszoljuk magunkat tovább... Erős, lápos területre érünk, vezetőnk a megállapodás el­lenére visszafordul. Cserben­hagy bennünket, csupán ke­zével jelzi a határ felé vezető irányt. Tanácstalanul és elbizony­talankodva követjük a kitapo­sott ösvényt. Nemsokára egy nagy tisztásra érkezünk. Előt­tünk a Hanság egyik csator­nája, a nemrég felrobbantott átkelőhíddal. A hídnál pedig egy több száz főre tehető el­csigázott, csalódott tömeg. Riasztó lövéseket hallunk, orosz katonákkal vagyunk kö­rülvéve. Vannak, akik a fagyos hideg ellenére úszva igyekez­nek elérni az osztrák partot. A többség azonban elcsigázva és letérten vonszolja magát a hideg éjszakában, orosz pa­rancsra, visszafelé. Valaki el­kezdi énekelni a Himnuszt... Az erdő szélén kisebb csopor­tokra osztanak bennünket az oroszok. Tüzeket gyújtanak, és annak melegénél szárítgat- juk a havas esőben teljesen átázott ruháinkat. Reggel ka­tonai teherautókkal Kapuvárra szállítanak bennünket, ahol mindenkit kihallgatnak és re­gisztrálnak. Mindenkinél ugyanaz a kérdés: miért akar­nak Nyugatra menekülni? Mindenki felel valamit: fé­lelem, anyagi nehézségek, bizonytalanság, lakáshiány, Nyugaton élő hozzátartozók és ehhez hasonlókat. Az orosz tiszt pedig csaknem mindenkinél ugyanazt ismétli: ne hagyják el hazájukat, meg­látják jóra fordul majd itthon minden. A kihallgatás végén közük a „begyűjtött” menekülőkkel, hogy mindenkit szabadon bo­csátanak és útba indítanak hazafelé egy Budapestre in­duló vonattal. Nem akarunk hinni a fülünknek. Deportálás­tól féltünk. Segítenek a„vagányok tárig. Most is így történik. Le­galább 25-en 30-an szállnak le a vonatról és indulnak el Kópháza felé. A faluban a felnőttek na­gyon tartózkodóak, mert az oroszok tegnap lőttek agyon egy osztrák határőrt. Végül is egy 12 év körüli fiúcska haj­landó a mi négyes csoportun­kat elvezetni a határ közelébe. Utána egy erdő védelmében, magunkra hagyva folytatjuk az utat. A határ az erdőn túli vas­úti horhó mögött húzódik. Géppisztoly­sorozat Átkapaszkodva a horhón rémülten látjuk, hogy az erdő szélén egy jól álcázott hatá­rőr-torony közvetlen szom­szédságában vagyunk. Futni kezdünk. Pesti barátaink már osztrák területen vannak, amikor a határőrök ijesztő géppisztolysorozata eldörren a fejünk felett. Amire hű tár­samnak, Horváth Máriának a senki földjén földbe gyökere­zik a lába. Képtelen tovább­lépni. A határőrök felszólítanak bennünket, hogy jöjjünk visz- sza hozzájuk. Pesti barátaink hangosan szidják a határőrö­ket, akik képesek menekülő magyar testvéreikre lőni. A ha­tárőrök azt felelik, hogy a nyomunkon (friss hó esett délután) jöjjünk vissza hozzá­juk. Csodálkozásunkra pesti ismeretlen barátaink is vissza­jönnek, pedig ők már osztrák területen voltak. „Megszaba­dulunk” maradék magyar pén­zünktől, a pestiek még pálin­kásüvegüktől is. Majd 5 napos viszontagság után szomba­ton, 1956. november 24-én délután 16.05 órakor átlépjük az osztrák határt. Menekülttáborok Ausztriában A Kópházával átellenben fekvő Deutschkreuzba (Né­metkeresztibe) érkezünk. Egy iskolában szállásolnak el ben­nünket, ahol már sok a mene­kült. A termek szalmával van­nak leterítve, látszik, hogy sebtében kellett a menekültek befogadására előkészíteni. Itt kapjuk az első meleg vacso­rát. Utána kimerültén, csak­nem 24 órás mély álomba zu­hanunk. Vasárnap, november 25-én Eisentadtba (Kismarton) visz­nek. Itt van Ausztria egyik leg­nagyobb gyűjtőtábora. Renge­teg a menekült. Az éjszakát egy moziban, a székeken ülve-fekve vészeljük át. Teljesen reménytelen a helyzet, ezért mi ketten autó­stoppal Bécsbe indulunk, ab­ban a reményben, hogy Bod­rogi Ernő mostohaanyja talán majd segítségünkre lesz. Késő este érkezünk. Bodrogi mostohaanyjának ajtaja azonban bezáródik orrunk előtt, mikor látják, hogy ma­gyar menekültek vagyunk. Még alkalmunk sem nyílott Bodrogi Ernőre hivatkozni. Tanácstalanul bolyongunk a város utcáin, míg egy rendőr járőr fel nem szed bennünket és nem kísér be a híres Rots- child-palotába. Ez is tömve van menekültekkel. Félig ülve, félig fekve töltjük el itt az éj­szakát. Az utolsó kontingens Másnap, november 27-én átköltöztetnek bennünket egy kisebb csoporttal egy bécsi is­kolába. Itt már rendezettebb a helyzet, és jóval kevesebben is vagyunk. Az ellátás is sokat javult. Mégis tartalékolunk mindig egy darab kenyeret, mert már előfordult, hogy egy napon át nem ettünk semmit. Eredeti tervünk az volt, hogy Ausztriában maradunk. Munkát kapni azonban — bár mindent vállaltunk volna — nem sikerült. Az iskolában ért el bennünket a hír, hogy Svájc újabb ötezer menekültet vesz fel. Nyomban jelentkez­tünk a svájci követségen. Ada­taink felvétele után be is jutot­tunk az utolsó svájci kontin­gensbe. Teherautókkal elvisznek bennünket az állomásra. A gyér őrizet azonban lehetővé teszi, hogy egyesek ne a Bu­dapest, hanem a Sopron felé induló vonatra szánjanak fel. Az utóbbiak közé tartozunk mi is. Két budapesti „vagány”, látva teljes kimerültségünket, spontán felkarol bennünket. Velük együtt szállunk fel a Sopron felé induló vonatra. Új barátaink hallották, hogy a soproni vonat Kópházánál a nyílt pályán rendszeresen megáll, s onnan a menekülők már gyalog teszik meg az utat a még le nem zárt osztrák ha­// MENEKÜLŐ (1956. november 24.) Álltái senki földjén két határ között, mozdulatlan lábbal; földbevert cölöp. Fényszórók loholtak nyomodban csaholó, éhes vérebek, s földhöz tapadva ölelted magadhoz hazád utolsó darabját; a megdermedt rögöt, hogy fásult tagjaid vonszolja tovább, immár hazátlan, életösztönöd. Basel, 1992. június 17. A honvédségi rohamlövegek állnak és beszélnek az alkalmi szónokok mmm '/jVA vSSA­A Forradalmi Nemzeti Tanács lapjának november elsejei száma SZABAD S0M06Y A SOMOGY MEGYEI FORRADALMI NEMZETI TANÁCS LAPJA 1 -tlilMDi, t. «Zam. ARA M FILLÉR Csütörtök, 1086. november 1. A Somogy megyei Forradalmi Nemzeti Tanács legutóbbi ülésének határosatalbél 14. A Nemiéit Tanács határoeatt-i [ .i./Mijárulosa nélkül na bo­l »XIV. 'ii/uiO'i rend fenntartása ór­« Intik»'-* munkáját a Nem- ár« iksá/h.inub.i hozza é* uv v.rv biztosítja n vár«« i;.vfl;i!k>«l:i».'it. ■m/eti Timiié* a Meeyol Ta« iki't, trimm elnökkel,vette- «.irái nll;i«.l!»i| az»nn/ill ha­ld. A Nemzeti Tanáé* mMóacvcl Poldesz. iiti'ii. a helyettesé« •itt nevezi ki. A Nom- i !hatalm.'*7zn l’t.ldoz/ van Józsefet, houy a -mely! változtatásokat iZ/Ift, 'iinár* i lag kimondja, hogy ax Igazságtalan; 1 P-BT van! És benne mindenek: 4 százalékos gyermek telertségl adó el-$* **épaóg, Jó, gép óa képletek, törlését a kormánynak javusolja. 18. A Nemzett Tanács határozati-: j lag kimondja, hogy feltll kell viza-; ■ — — - — - — MIM minden UlempolMr “''«‘«"l"1 ■ Aki. • .Urnen. „I, ért.. ■nnAi rinmnleeni l/Me alarvon nhKA a' l . • . . ... ­«égét demokratikus alapon, abból aj szempontból, hogy mennyiben szol-, gálta ki az elmúlt rendszert. 10. A Nemzeti Tanács határozatig lag kimondja, hogy mindennemű sze-! mln&riuml é* politikai oktatás a mali( * mint Jóimért gránát, célba vág! nappal megszűnik. 17. A Nemzeti Tanács határozati-, lag kimondja, hogy a megyében tel-t Jes vallásszabadság van, és mind aj hittan-tanítás, mind az orosz nyelv! oktatása fakultativ. I 18. A Nemzett Tanács az alábbi! > bizottságokat alakította m’ee1 cAx. eggrtlen SIRATÓ tem foq.ldoit a dr.iq., sziil'.fbld! A hősöket köszöntem. akiket mir senkinek, eqy bll.inqn.ik 1 c»»n bAtorsiqa ebben ar orsr.lqh .ctörselek.nek tltoiaim. ^ ren traqnk uisaqjal sem tahetik bunlatlenull A ho*OI<rei szólok, »kik nam c torhalnak a bilincseiből irib.id nio boldoqtáq.ib»n, nem tflelhi válunk « szabadéin elvi. részéi ctoppjait, nam szoktathatlak i műket-a finyhez, burán — nlnt nak mir. Driqa, kihOltsrivfl b»rit»rmt toltak! Tiranhirom-tliánn»qyivei huarivasak is velem eqykorv Cqy Palófl kint mott Ida. aki i oln.i síivé, linqlelk«, kOltdl 1 vlliqqi kliltanl. amit TI tattalak J- --lin méq fl sam^ lenne^aie^. Judásnak, Jóbnak Ismerő». Hozzá kösd magad és fényes lys mindig szaiad, Acélt, rózsát aranyba márt. >k* Cqya i Adunak Teremtő fénvr. mint növényt vlliq «maqyar csoda. > art » esodit TI cslnilti részeqek vaqyunk. síik maqunkat. Hit ml Is tOr ittt Majd jönnek csendes, nyuqodi E Dk, amikor okos történészek r •eredik az aseminyaket is be- névalakét a leqs/enlebbek k Ma|d |o tear a kasai tmokil büszke derűvel emlékezni arn csodára, amikor Oktober tiusror 1 MaqyirortzAqon. ,il temetés, amekkorát meq nem a vlliq. Uqy erezruk. hoqy

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents