Somogyi Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-17 / 246. szám
6 SOMOGY HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. október 17., szombat ALBÁNIAI ANZIKSZ Egy befejezetlen ország hétköznapjai Már a repülőgépen megtudtam, nem mindennapi élményekben lesz részem a következő négy napban. A közelemben ült ugyanis az Adventista Egyház Nemzetközi Segélyszervezetének (ADRA) egyik képviselője, aki már többször is járt az országban. Gyorsan megkérdezte, hoztunk-e elég enni- és innivalót, mert azt nem nagyon lehet kapni, vagy csak drágán. Aztán elmesélte eddigi élményeit, a lakásokról, a kórházakról és az iskolákról, majd azzal fejezte be, többet nem mond, hisz úgysem hiszi ezt el senki addig, míg saját szemével nem látja. Időközben le is szállt a repülő, a szeptember végi nap sugara megcsillant a feliraton: Tirana. Üdvözöljük Albániában. A hosszadalmas procedúra után, kilépve a repülőtér-épületből, kis csapatunkat, mely a Somogy SC bajnok röplabdá- saiból és kísérőikből állt, azonnal megrohanták. A gyerekek értek oda először: félig meztelenül, rongyosan, mezítlábasán csomagjainkat próbálták meg kitépni a kezünkből, hogy a buszig vigyék némi borravalóért. Akik már nem fértek közel a kofferekhez, azok a ruháinkat rángatták, „dollár, miszter” kiáltozással. Valószínűleg nem pénzt váltani akartak. Miután dollárt nem kaptak, már jó lett volna a lek is, sőt, utóbb a rágógumi és a csokoládé is. A taxisok is körbevettek minket, de albán kísérőnk néhány tömör és erőteljes kifejezéssel adta tud- tukra: értünk autóbusz jött. Koldulni a külföldiektől jól menő üzletág Albániában. Az országban mintegy 70 %-os a munkanélküliség, s akik dolgoznak, azok is csak 1000-1500 leket (kb. 10-15 dollár) keresnek havonta. A szegénység tapintható. A kéregetők elsősorban a szállodák környékét lepik el, ahonnan a portások meg sem próbálják elzavarni őket. A technika egyszerű: végy egy hat év körüli rongyos gyereket, fektess eléje egy csecsemőt, akit noszogasson minél erősebb sírásra. Nincs az a keményszívű kölföldi, aki ne adna valamit a kitett dobozba. Szerencsére nem válogatósak: a legjobb a pénz, de ha rágót vagy cukrot adtunk, az is jó volt, sőt végül már egy jelvénnyel, kitűzővel is beérték. A szülők pedig a szálloda előtt, egy félreeső zugban ülnek, s várják, milyen „kincsekkel’’ szaladnak vissza a gyerekeik. A másik réteg, a felső tízezer természetesen a feketézőké, csencselőké, zugpénzváltóké. Ők viszonylag jól élnek, bár ahhoz képest, menynyi pénz van állandóan a zsebükben, meglehetősen igénytelenek. Pedig Albániában, főként Tiranában minden kapható. Az utcasarki kis bode- gákban dobozos sörök, üdítők, csokoládék, márkás italok. Az áraik hasonlóak, mint nálunk, egy doboz sört ötven forint körül lehet kapni. De az egyszerű emberek havi jövedelme nem több ezer forintnál, így aztán a legtöbbjüknek megfizethetetlen, csakúgy mint egy éttermi ebéd, ami 6-10 dollár. A szálloda árai sem a helyieket csábítják, a Hotel Dajtiban egy éjszaka 150-190 dollár. Ehhez képest a színvonal alacsony. A mi szállodánkban például naponta háromszor két órán át volt csak víz, a berendezésről pedig legyen elég annyi, hogy bár volt egy színes televíziónk, ami a saját dobozát kapta állványnak, antennája nem lévén egy műsor sem jött be. Az utcákon az első ami feltűnik az, hogy rengeteg a befejezetlen épület. Hatalmas betonpillérek állnak szemmel láthatóan évek óta árván. Valaha talán sportcsarnoknak vagy kórháznak tervezték, ma már látszik, ebből soha semmi nem lesz. A lakóházak között is sok a félkész. Nincs teteje, a meredező betontartók jelzik, még valami épül rá, de már lakják. Még azt is tönkretették, ami egyszer már elkészült. Mint Enver Hodzsa mauzóleumát. A hatalmas, csupaüveg épület kívülről még ma is impozáns. A volt népvezér maradványait már kiköltöztették, és most átalakítják. Legalábbis amikor be akartunk nézni, emiatt nem engedték. Kérdésünkre, hogy mi lesz belőle, vállrándítással feleltek. Az egyetlen építkezés, amit teljesen befejeztek Albániában, az a bunkerrendszer. Szerte az országban összesen majd félmillió betonbunker van. Abban az időben építették őket amikor Albánia épp minden országtól tartott. Ezek a betonkúpok a legjobb minőségű betonból készültek, a sódert, a cementet és a vasat is Nyugat-Európából hozták. Meg is látszik: a mostoha körülmények ellenére is biztosra vehető, hogy évtizedek múlva is a helyükön állnak még, hisz lebontásuk legalább annyiba kerülne, mint a felépítésük. Bunker van a belvárosban, a tengerparti homokban, a határokon százával, a legelőn, mindenhol. Az élelmesebb vidékiek úgy építkeznek, hogy körbekerítenek a telkükhöz egy bunkert is, kamrának. Mert egyébként semmire sem használják, a nyilvános illemhely funkciót leszámítva. Az albánok rendkívül barátságosak: szívesen beszélgetnek az idegennel; meglepően sokan tudnak olaszul, angolul vagy franciául. Ezekből a beszélgetésekből kiderült, ők nem látják olyan sötéten az ország helyzetét, mint mi, akik kívülről érkeztünk. Természetessé vált az az életforma, amire kényszerültek. Igaz, Enver Hodzsa, Lenin és Sztálin szobrait ledöntötték, a múlttal szakítottak, ám a jövő nem világos még előttük. Egy hősük azonban még maradt: Szkander bég. A törökverő albán ma is nemzeti hős, palotáját nagy becsben tartják, és minden külföldinek megmutatják. Tisztelik bátorságát, hogy szakítani mert uraival. Tisztelik erejét, amellyel küzdött a Enver Hodzsa volt mauzóleuma Ezen állt Sztálin — vele szemben Lenin. A szobrokat ledöntötték Ima után... betolakodó ellen, és tisztelik ravaszságát is, aminek a segítségével megegyezésre tudott jutni, amikor a harc már reménytelen volt. Kései utódai azonban még egyelőre nem dicsekedhetnek hasonló erényekkel, igaz ebből a helyzetből nagyon nehéz a kiút. És a nehézség, a reménytelenség beletörődővé teszi az embert. Azért persze akadnak kivételek, lelkes vállalkozók. Bár összesen három üzem — a kenyérgyár, a tejüzem és a ruhagyár — üzemel Tiranában, a márkás elektronikai cikkeket árusító üzletekben nagy a forgalom. Akad néhány külföldi, aki megpróbál üzleSorban állás kenyérért Tiranában — csak jegyre telni Albániában. Vegyes vállalatokat alapítanak, sokszor csak névleges albán részesedéssel, hisz a vegyes vállalatok óriási adókedvezményekben részesülnek. Nyugaton még félnek ezzel együtt a politikai bizonytalanság miatt, de magyar vállalkozók természetesen már vannak. Egyik ilyen a Profi-max kft, amelynek több üzlete is van Tiranában. Helyi képviselőjük elmondta, heti 2-3 ezer dolláros forgalmuk van, de láthatóan lassan telítődik a piac, hisz a fizetőképes réteg nagyon szűk. Meglepően sok az autó a fővárosban. Nemrégi hírek szerint csak a legmagasabb párt- és állami vezetők privilégiuma volt az autó. Ez meg is látszik a közlekedésen, mert az még csak hagyján, hogy a fővárosban összesen három közlekeA legszebb tengerparti szálloda — előtérben a bunkerral dési táblát láttunk, de az még feltűnőbb, hogy a széles sugárutakat egyformán használják az autósok és a gyalogosok. Nemrég ugyanis az autók kis száma miatt nem volt különbség járda és úttest között, most, hogy az autók megszaporodtak, az emberek nem hajlandók változtatni eddigi szokásaikon. így aztán Albániában a kocsik legfontosabb alkatrésze a duda, amit a sofőrök nyomnak is szakadatlan. Utolsó nap a tengerparton, Durresban jártunk. A pálmafákkal övezett szállodasoron látszik, ez volt valaha az ország kirakata. De az elegáns Hotel Adriaticu mára már meglehetősen szakadtán fest. A két másik szálló pedig egyenesen siralmas. Pedig ha létezik csodás tengerpart, akkor az albán az. A finom homok szinte simogat, kár, hogy tele van a legkülönbözőbb szeméttel. Délebbre pedig a sziklás partvidék egyike a világ még érintetlen tájainak. Csodát lehetne varázsolni belőle, csak- hát ez óriási pénzbe kerülne, így aztán marad a régi, pontosabban egyre rosszabb lesz, hisz hétvégenként százezrek járnak le fürödni. Rendet pedig senki nem tesz utánuk. A négy nap, ahogy a repülőn a hölgy megjósolta, valóban re- geteg élményt nyújtott. De abban is igaza volt, hogy ezt sem leírni, sem bemutatni nem lehet. Visszaolvasva érzem, rengeteg mindenről kellene még írni, akkor sem lenne teljes a kép. Má: bennem is csak a hazafele a buszablakból látott jelenet maradt meg kristálytisztán. Hét év körüli legény legeltette a család öt birkáját az út mentén. Egyszer csak lefékezett egy Fia* Regata, kipattant belőle két markos albán, felkapták a legközelebbi birkát, bevágták a hátsó ülésre és tovarobogtak. Mire a fiú észbe kapott, vékony botjával már csak a kocsi csomagtartójára tudott kettőt ütni. Egyötödével csökkent a család vagyona. Varga Ottó
