Somogyi Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-10 / 240. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. október 10., szomb. Katedra és krétakör Arkadi Cseidze: Kulka János Gruse: Bacsa Ildikó Natella Abasvili: Márton Eszter Acdak: Bezerédi Zoltán (Fotók: Kovács Tibor) T izenhét év után ismét felépítették A kaukázusi krétakör brechti katedráját a kaposvári színházban. Tudvalevő: az előadás úgy és annyiban lép katedrára, ahogy és amennyiben Brecht darabja tandráma. Nyilvánvaló, hogy e közkeletű (s a publikum számára nem feltétlenül vonzó) kifejezések Bertolt Brechtnél új és más, újraébresztő és másraébresztő módon mutatják a szerző szándékát. Meg a színház szándékát! E kettő találkozása a valódi vízválasztó: a katedra és a tanító szándék veszélyes túltengése esetén verejték- szagúan komolykodó, ám mégis felszínes, rosszízű, te- átrális dogmatika veszi el a néző kedvét Brechttől (olykor örökre), bármilyen „modern” is az attrakció. (Jeles századunk immár kilencvenkét éve rendre zászlóra tűzi, majd megtépázza a „modernséget”.) Ám amikor jól „működik” a brechti produkció — mint most a Csiky Gergely Színházban is —, meggyőződhet az ember: erről a katedráról nem oktatják ki, a tandráma vitathatatlan történelemfilozófiai alap- hangoltsága nyomán mégsem teorémák zúdulnak a fejére, így nem az lesz a nagy feladat tehát, hogy a hagyományos (megszokott) színházhoz képest elviselhető-e a tálalás módja, hanem az, ahova a játék által kerül. S az kell-e vagy sem; hiteles-e vagy sem; egyszerűen: jó-e vagy sem?! A válasz nem volt mindegy Brechtnek akkoriban, sem a színháznak mostanában. Ugyanis a „kaposváriak” véka alá sohasem rejtett Brecht-tisztelete voltaképpen egy üdvözölhető társulati tradíció vagy alapállás, amelyből ezúttal a krétakör kívánkozott a miért éppen itt és most kérdéskörébe. Fontosnak tartva, hogy gondolkodjunk érdekről, értékről, erkölcsről, a vérség jogáról és a jog vérezéséről, gyarlóságról, jóságról, s ne csak merev ellentétükben, hanem nyugtalan mozgásukban, vibráló átmeneteikben is. Vagyis úgy, ahogy a völgy felett perlekedő két kolhoz számára azt okulásul, az igen régi és igen nagyszerű történettel Arkadi Cseidze és társai előadják. Az ősi példázat tétje nem kisebb, mint annak eldöntése: ki az igazi anya? A bíró által megvont krétakörből kitépendő gyermek esete — mint köztudott — az anyaszeretet bizonyságtétele. Példázat is, tan is, dráma is a javából, amelyhez kellően gazdag, immár középiskolában is tanított eszköztárat kínál a szerzői „hagyaték” és hagyomány, úgymint: jelzéseket, epikus felfogást, elidegenítő effektust, gondolatébresztő songokat, narrátort és így, tovább. Ám aki eddigelé csak tojás- rántottát „tudott”, s most magyaros bélszínre vágyik, hiába van pénze a drága húsra, hiába van a kezeügyében kellő fűszertár és a Gundel-sza- kácskönyv — eleinte még ne hívjon vendégeket. Vagyis a főzés gyakorlata és tudománya aligha takarítható meg. Valahogy így lehet venni a brechti „hadüzenetet” is a hagyományos színház ellenében. Ezzel az eszköztárral csak az bánik jól, aki birtokolja a teljes színházi mesterséget. Mindez az előadás közben jutott eszembe, legelőször akkor, amikor Arzén Kazbeki fehérre festett, maszkot idéző arccal a színre lépett — Lugosi György személyében — szintúgy az anya Natella Abasvili — Márton Eszter. Egyik sem puszta jelzés volt csupán, lecsupaszított típus — sokkal inkább félelmetesen teljes jelenség, amelytől a „jelzés” is hiteles értéket kap. Ba- barczy László rendező javára legyen mondva: a mesterségbeli tudást leplezendő nem kapott utat sohasem a modernizáló álság, még akkor sem, ha a szereppel való küzdelem itt-ott eltérő „győzelemhez” vezetett. Ebbéli következetessége emlékeztet a hajdani nyelvészprofesszorra, aki előadásai közben bőszen ítélte meg ,és cáfolta kollégái nézeteit. Ám az az egyetemista, aki csak a cáfolattal akart villogni a vizsgán és nem ismerte kellő alapossággal a megcáfolt téziseket — jobb, ha ki sem nyitotta az indexét. Valami azt súgja, hogy az ilyenfajta következetesség a mai (vagy mindenkori) Brecht- színreállításban több mint epizodikus jelentőségű. A mostani siker tehát a keményen eleven, ropogóan friss hatású Eörsi István-fordí- tásban, Paul Dessau keleti motívumokat és berlini kabarét egyaránt idéző „elbeszélő” zenéjével, a kevés, de igen hatásos díszlet és jelmez, valamint a mindent „felderítő” fényvilág környezetében a gazdag és pontos színészi alakításokkal együtt született. Az immár sokat említett „katedrát” építgette visszafogottan, de feltétlenül hatásosan, különlegeset nyújtó narrátori játékkal humanista szószékké Kulka János. Meg énekével is — a cselekmény alá simuló vagy azt harsányan felpörgető zenekarral szinte szó szerint karöltve. Éneke és meséje nem avatkozott a cselekménybe, de azt elnehezülő kaptatóin is forrpontja felé terelte, s vált egyre színesebbé a krétakör világa. A példa átátúszik történetbe; az epikus dráma szokatlan hangzású, mégis természetesen szervesülő operába; a történetfiiozó- fia logikája a valóság véletlenjeibe vezet; a szeretet és a szerelem felsóhajtó lírája üldözéstől verítékezik, vérben ázik; a lázadás és a terror tüz- fényéből felszikrázik olykor a fanyar filozófiai humor; a jámbor szándékot érdek fogja kalodába, az őszinte vallomástételt bepiszkolja a helyzettel élő és visszaélő cinizmus. Mindez akkor kavargott-fortyogott igazán, amikor Bezerédi Zoltán az „igazságtevő” Acdak bíró szerepében szinte folyamatosan felrobbantotta maga körül a színpadot. Bő sistergéssel, bőkezű színészi játékkal adott módot arra, hogy szemléljük végül: a történelem ütközőpontjai miféle pokoli bugyrokból vajúd- ták ki, hogy önjellemző fogalmaink — ember és emberiség — mellett megszülessék az emberség tette és gondolata is. Nem véletlen, hogy Acdak bíró figurájának értelmezése, méltatása a „krétakör-kritikák” egyik sarkpontja. Ugyanakkor Gruse sem egyszerű „képlet”. Nem feltétlenül kell ismerni brechti előtörténetét; Gorkij nyomán az Anyát, a Kurázsi mamát, avagy a Carrar asz- szonyt. Ám az feltétlenül látható, hogy a gyermeki esen- dőségre gyámolító anyaösztönnel válaszoló szolgálóleány kálváriája az anyaság igazi, ha nem is vérségi vállalása. S ez kulcskérdés! Ugyanis a bíró rajzoltatja a perdöntő krétakört, ám végül is maga kerül Gruse jóságának „krétakörébe”, ahova önmagát tagadva kell belépnie. Bacsa Ildikó Gruse-alakítása ezt (is) szívmelegítően mutatta fel, szerelmével, Cha- chavával — Szula László — együttesen. Őszinte reményünk, hogy a premier után, magabiztosabbra hangolódott előadásokban leolvad helyenkénti elfogódottságuk, s helyén még több meleg humor, szikrázóbb szerelmes szín és indulat kel életre. Kelemen József, Tóth Béla, Tóth Géza, Pálfy Alice, Csernák Árpád, Gyuricza István és Törköly Levente figurái (minden bizonnyal vannak méltatlanul nem említettek a sorban) az előadást hangsúlyos jelenlétükkel tették teljessé. Mert kiteljesedett ez a „kaposvári” krétakör. Igaz, a leülepedett tanulság a narrátor szájából nem töltötte be harsogó, visszavonhatatlan igazságként, tapsrobbantó katarzisban a nézői teret. Csendes szó volt, meditativ inkább. Mert ez a játék nem a valóság jól szidolozott, optimista tükre. De tükrözte, hogy ott fogant és oda tért vissza, egy néhai bécsi bölccsel szólva: mintha nem is mondhatná, hanem mutathatná inkább értelmét. Mert a katedráról mindannyiszor elhangzik a krétakör tanítása, amíg a krétakörök megrajzolódnak. Olykor a katedra köré is. Tröszt Tibor A kaukázusi krétakör dalaiból Bertolt Brecht drámáját fordította: Eörsi István / (Az Énekes dala) Ment Gruse Vachnadze, de a Szirra folyónál Rájött, hogy nem bírja már, a csöppség túl nehéz volt. A védtelen kisgyerek oly nehéz volt, mint a kő. Kint a kukoricaföldeken töltött éj után A rőt hajnal mint a jég. Ha a tejesedériy csörgését Hallja a tanya felől, míg a füst felszáll, Neki félni muszáj. Nem a gyermek Nyomja már, csak a tompa súly. (Gruse dala) Rémes a mélység, fiam, Korhadt a híd, De nem mi választjuk, fiam, Utunkat itt. Nincs is más utad, Csak min én megyek, Amit én adok, Az a kenyered. Morzsákon ha osztoznunk kell, Négyből hármat kapsz, Ámde attól tartok, Hogy jól mégse laksz. Hogy jól mégse laksz. (Gruse dala) Mert nem vállal senki más, Én vállallak most már, Mert más neked nem maradt, Mint szűk évben téli nap, Rám kell fanyalodjál. Mert soká cipeltelek, Noha lábam vérzett, Mert túl drága volt a tej, Könnyű munka volt Megszeretni téged. Gyolcs ingecskéd eldobom, Adok rád egy rongyot, Megkeresztel, megtisztít Ez a gleccservíz itt. S (Énekes és zenészek dala) Míg odafönt verekedtek, Jobban ment a lentieknek, Nem volt annyi „Add ide” és „Megcsaplak!", Tarsolyában hamis mérce, Trükköt csellel jóvátéve Ment a grúzok tarka útján az Acdak. Gazdagoktól amit elvett, Adta hasonszőrűeknek, Pecsétviasz-könnyétől félt a gazdag. A csőcselék oltalmában Grúziában ment vidáman A rossz és jó főbíró, az Acdak. Ő a törvényt úgy megszegte, Mintha áldott kenyér lenne, Jog roncsáról láttuk, hányat partra rak. Volt valaki végre-végre, Aki vigyáz a szegényre, Kit üres kéz fizetett le, az Acdak.
