Somogyi Hírlap, 1992. október (3. évfolyam, 232-256. szám)
1992-10-10 / 240. szám
1992. október 10., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Mitikus hangvételek Füzesi Zuzsa keramikus és Baktay Patricia textiltervező iparművész kiállítása A XX. század végén szinte általános jelenségként mind erőteljesebben jelentkezik a művészetben is az az igény, amely az ábrázolás fő feladataként a világ szellemi lényegének feltárását tekinti. A szemünk előtt születik újjá az emberekben a transzcendens iránti vágy, és így a egyre gyakrabban találkozunk az élet mitikus és misztikus vonatkozásait előtérbe helyező művészi alkotásokkal. A Kaposfüredi Galéria kiállítása, amely egyúttal harmadik a bemutatóterem megnyitása óta, e szálon indul el a két művésznő műveinek, megismertetése során. Az alkotások közös szellemi forrása itt is a szakralitás, a hitvilág, ennek megfelelően a kiállítóművészek a művészetben az emberiség egyetemes vonatkozásait tartják méltó ábrázolási témának. R. Füzesi Zsuzsa, aki a dunántúli tárlatok révén jól ismert keramikus Kaposváron, tárgyaiban történelem előtti korokat idéz fel. Archaikus idoljai és „szellemfazekai’' e kultikus ősiség kegyetlenül véres rítusainak és halálkultuszainak reminiszcenciái. Erősen stilizált szobrai hosszú karcsú oszlopok, emberi figurára csak egészen áttételesen, a deformáció révén emlékeztetnek. A füredi kiállítás különlegességét képezik a „halotti urnák, szellemfazekak’’, melyek már egyértelműbb leszármazottjai a kőkorszaki neolitikus edényeknek. Bugyorszerű formák kis, leemelhető süveggel, hasukon karcolt díszként az ősi halál- és lélekszimbó- lum. A spirál. Valamennyi áldozati edény egy-egy lélek lakóhelye, egyúttal kultikus szobra is. A forma és szín rendkívül érzékeny összhangja az ősidők derengő titokzatosságát juttatja eszünkbe. Baktay Patricia művészcsaládból származik, és érdekességként megemlíthető az is: Baktay Ervin, a kitűnő orientalista a nagybátyja volt. A kiállításon textilből készült faliképéi és plasztikái láthatók. Szövéseibe későbbi, „civilizált” korszakok kultikus legendáit és hiedelemvilágát jeleníti meg. Eleinte a keresztény legendák, a bibliai történetek foglalkoztatták, e puritán szellemiség jegyében készítette enyhe stilizáltságú korpuszait, középkori szárnyasoltárok ihletése alatt a „Gótika”, illetve „Stációk” című műveit. Időben közelebbiek a nemezből készült faliképek és plasztikák: úgy tűnik, Baktay Patricia e technikával tudja legeredményesebben kibontani a műveire jellemző színes mesélőkedvet, magávalragadó játékosságot. Pogánykori hiedelemvilágból táplálkozó magyar népmesék egyes alakjaira ismerünk rajtuk. (A kiállítás október 24-ig tekinthető meg.) Géger Melinda Művészek mint tulajdonosok A tavaly január óta önálló állami vállalatként működő kecskeméti rajzfilmstúdió is megkezdte a privatizációs átalakulást. Mikulás Ferenc stúdióvezetőt arról kérdeztem, az átalakulás melyik stádiumában vannak jelenleg, és milyen speciális szempontokat igyekeztek érvényesíteni a nemzeti értékeket is létrehozó művészeti műhely átalakulásának előkészítése közben. — Tervezetünk elkészült, egyelőre az ÁVÜ-nél fekszik. Elsősorban azt próbáltuk szem előtt tartani, hogy a stúdió tevékenységét is rentábilissá téve hogyan őrizhetjük meg azokat a magyar animációnak rangot és nemzetközi hírnevet szerzett törekvéseinket, amelyeket indulásunk óta, immár husszonegy éve építgetünk, helyzetünket alaposan megnehezíti, hogy a tulajdonosi, szervezeti, szerkezeti változások egyidejűleg zajlanak az állami mecenatúra visszavonulásával, a Magyar Mozgógép Alapítvány támogatása is csökken. — Ilyen körülmények között hogyan tudnak hűek maradni legértékesebb törekvéseikhez, az egyedi filmhez, a hagyományőrző művészeti igényű sorozatokhoz? — Külföldi tőkét és nem állami pénzeket kell szereznünk elkészítésükhöz. A stúdió teljes vagyona az állami vagyonrészszel együtt negyvenmillió forint. Rajzfilmes mágia (Horváth Mária) A kulturális szolgáltató kft-ben résztulajdonosként lesz jelen a megye és Kecskemét. — Az állami vagyonjegyek egy részének megvásárlására a stúdió munkatársai is kapnak lehetőséget? — Igen, a kollégák kedvezményesen vásárolhatják meg az állami vagyon egy részét. Reméljük, az ÁVÜ hozzájárul, hogy vagyonrésze kezelését átadja a Magyar Mozgógép Alapítványnak. Nagyon fontosnak tartom, hogy a munkatársak valódi tulajdonosok legyenek. Közülük sokan az elmúlt évtizedek folyamán is sokkal többet fektettek be a produkcióba, a műhelymunkába, mint amennyiért fizetést kaptak. — Önállóságuk másfél esztendeje alatt sikerült megvalósítani terveiket? Milyen egyedi produkciókat készíthettek az alkotók? — Annak idején egy kissé szorongva néztünk a jövő elé, de az idő szerencsére igazolta elképzeléseinket. Tehetséges munkatársaink elkészíthették filmjeiket, amelyek számos nemzetközi fesztiválon sikerrel szerepeltek. Az idén CanMiklós Árpád: Echo nes-ban csak egyetlen magyar animációs filmet, Az utat választották be a versenyprogramba, amelyet a zsűri a maga műfajában a legkiemelkedőbbnek minősített. Bolgár alkotója ösztöndíjasként, a kecskeméti műhelyben készítette a produkciót. A zágrábi fesztiválon két kecskeméti rajzfilm: Szilágyi V. Zoltán Éjszakai kultúrtörténeti hadgyakorlata és Szo- boszlay Péter Játéka képviselte a hazai színeket. ígéretes egyedi filmet fejeztt be a legutóbbi hetekben Horváth Mária és Szoboszlay Péter. Úgy gondolom, jó esélyekkel nézhetünk a jövő elé, már csak azért is, mert mostanra nevelődött fel nálunk az elmúlt két évtized legtehetségesebb fiatal animá- tori gárdája. — Az intézmény átalakulásához is kötődve a stúdió az idén januárban létrheozta az Animációs Filmművészetért Alapítványt. Milyen tartalékokból és milyen célokra? — Az elmúlt húsz évben készült filmjeink jogdíjai képezik az alapítvány tízmillió forintos alaptőkéjét. Az alapítvány célja, hogy a továbbiakban is támogassa az értékes animációs produkciók létrehozását, a tehetséges alkotókat és csoportokat. A mozgógép alapítvány csökkenő lehetőségeivel számolva mindenképpen fontosnak tartottuk, hogy bátorítsuk, azokat a tehetséges rendező kollégákat, akik még hűségesek az egyedi filmhez, mint műfajhoz. Károlyi Júlia Nosztalgia BÁLLÁ LÁSZLÓ Már hónapok óta nem jelentkezett. A lakáscímét sohasem kérdeztük; elég volt, hogy ő tudta a mienket. Érdeklődtem barátoknál, ismerősöknél, akik szintén a vendégei voltak: ők sem tudtak semmit. De hát... Nem járhatok vállig érő hajjal, kénytelen-kelletlen bé kellett ülnök „idegen” borbélyok székébe. Mikor először megtettem, egyszerűen fájdalmas volt: lezárult egy négy és fél évtizedes folyamat. Általában a szokásaihoz erősen ragaszkodó embernek ismernek. Nem biztos, hogy ez jó tulajdonság. Nevezhetjük állhatatosságnak — de merevségnek is. De az, remélem, nem hiba, hogy jó negyvenöt éve (mióta az a bizonyos műhely megnyílt) ugyanannál a borbélynál nyiratkoztam. így aztán egy idő múltán a hajvágás több lett számomra, mint a testi higiénia ápolásának művelete. Sajátos szertartássá vált, egy régi barátság melengetésévé, együttes emlékezéssé az elillant évekre, évtizedekre. Persze mi sem természetesebb, mint az, hogy — mifíelyt eljött az első nyiratkozás napja — a fiamat, majd az unokámat is Sándor mester (nekik: Sanyi bácsi) kezére adtam. Ez viszont nem ment mindig simán. A két-három éves legénykék ugyanis nem érezték magukat biztonságban az ollók, borotvák, zümmögő nyírógépek furcsa világában; a nyiratkozás általában rettenetes sivalkodással kezdődött, és Sanyi bácsinak minden emberi varázsát latba kellett vetnie, hogy megszülessék az első frizura. No, dicséretére legyen mondva: ez minden esetben sikerült is neki, hisz már többé-kevésbé a családhoz tartozónak tekintettük, tudott a gyerekek nyelvén beszélni, azután ezek is hűséges vendégei lettek — néhány évre. Az első „elhidegülés” azért még rosszul esett Sanyi bácsinak. Mikor a nagyfiam legénysorba cseperedett, fitymálni kezdte a már nem fiatal mester tudományát. Először csak mondogatta, hogy nem tud igazán modern frizurát csinálni, azután fogta magát és egy másik műhelyben keresett egy magakorú borbélyfiút, Sanyi bácsinak pedig elszontyolodva kellett elkönyvelnie; hogy egy fővel csökkent vendégeinek száma. A kisebbik fiam hűtlenségét néhány év múlva egyszerűen tudomásul vette. Ifjabb leszármazottam már azzal sem fárasztotta magát, hogy korban magához illő borbélyt keressen. Akkor már az volt a szokás, hogy a tizenévesek egymást nyírták, talán úgy vélve, hogy aki tanulta a fodrászatot, azt már megfertőzte bizonyos fajta skolasztika, s nem képes igazán divatos frizurát csinálni. Hanem ezt az elpártolást, mint később kitűnt, könnyebb is volt elviselni, mert rövid idő múlva ismét a Sanyi bácsi vendége lett a jól fésült férfiak korába lépő fiam — és a mi mesterünk is úgy van vele, hogy jobban örül egy megtért báránynak... Hát még kettőnek! Kettőnek, mert a visszapártolt vendég magával hozta a fiát is: az unokámat. Most a családból megint hárman nyi- ratkozhattunk Sanyi bácsinál, de látnivaló volt: csak ki kell várni az időt, és kisebbik fiam is eléri azt a kort, mikor újra tisztelni kezdi a nagy tapasztalaté mester tudományát. És úgy látszik, a világfejlődés következetessége még ilyen apróságokban is megnyilvánul, mert valóban így lett. Egy ideig családunk mind a négy férfinembeli tagja ismét oszlopos vendége volt Sanyi bácsinak. Közben az évek peregtek, az események zajlottak. Az unokám bevonult katonának, Sanyi bácsi pedig — már a hetvenediken túl — nyugdíjba ment, de ez nem okozott semmi fennakadást: havonta szorgalmasan ellátogatott hozzánk, nem azért a kis pénzért, hanem barátságból. ...Azután egyszer csak elmaradt. Ki tudja, miért? Életének már a kilencedik évtizedét tapossa, sok minden megeshet már ilyenkor az emberrel. Pedig már a nyírógépe alá nőtt a kisebbik fiúunokám is. De szép lett volna, ha ő is végigcsinálja ezt a családunkban immár hagyományossá lett folyamatot: először aláveti magát a mester ízlésének; azután belép a kamaszkorba, s amint a borbélyszékben ül, csak úgy záporoznak a kívánságai: ilyen legyen a frizura meg olyan... Sanyi bácsi érzi, hogy a legényke „veszélyes korba” lépett, de már sztoikus bölcsességgel fogja föl a dolgot, nem búsul, mikor az ifjú vendég búcsút mond rendszerető gépének-ollójá- nak, mert tudja, hogy csak egy időre... De neki, ennek az unokámnak — úgy látszik — csak mese lesz Sanyi bácsi. Neki mese. Nekünk nosztalgia.
