Somogyi Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)

1992-09-23 / 225. szám

1992. szeptember 23., szerda SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 7 Szorongás és oldás Évente 600 gyerek a Nevelési Tanácsadóban A pedagógusok szerint egyre nő azoknak a gyerekeknek a száma, akik beszédhibásak, dyslesyásak vagy magatar­tási zavarokkal, beilleszkedési gondokkal küzdenek. Szá­mukra még nehezebb az iskola elvárásainak, követelmé­nyeinek megfelelni. A 3-18 éves korú gyerekek problémái­nak megoldásában próbál segíteni a kaposvári Nevelési Tanácsadó. Élet nélkül a tárlat Az idegen bennünk van és szép Körössényi Tamás Madarak című alkotása (Fotó: Kovács Tibor) Kevés a hely — Évente 600 gyerek jár hozzánk különböző foglalko­zásokra — tájékoztat Kamper Antalné, a Tanácsadó veze­tője. — A hozzánk fordulókat előjegyzésbe vesszük és egy adott időpontban hívjuk be, hogy ne kelljen órákat várniuk a vizsgálatra. Nincs elég hely és mindössze 7 kolléga dol­gozik nálunk főállásban: pszi- chopedagógusok, logopédus, pszichológus, orvos. Nagyon kevés gyereket tudunk fel­venni terápiára. — Milyen jellemző gondok­kal fordulnak a szülők a Neve­lési Tanácsadóhoz? — Gyakran kezdeményez vizsgálatot a szülő vagy az óvoda, mert a gyereknek ma­gatartási problémái vannak. Kisebb korban a gyerek nem veszi át a szülő és a családi ház szokásrendszerét: topor- zékol, nem fogad szót, nem szobatiszta. Az óvodában: verekszik, rugdos, megszö­kik. Az iskolában: zavarja az órát, közbekiabál. Napiren­den vannak vele a konfliktu­sok. Sok szülő azt hiszi, hogy miután 3 évesen beadta a gyereket az óvodába, neki már több feladata nincs. Rendkívül nagy a szülő fele­lőssége. Másik fontos problémának tartom, hogy a szorongó gye­rekek ritkán kerülnek hoz­zánk. A szorongás hátteré­ben gyakori az elhanyagoló nevelés, amikor a szülő nem elégíti ki a gyerek érzelmi igényeit. Megveszi neki a ru­hákat, enni ad neki, de nem játszik, nem beszélget vele. A gyerek magára marad élmé­nyeivel, gondjaival. „Nehéz” gyerekek Az óvodákban, iskolákban vannak olyan súlyos magatar­tási problémás gyerekek aki évekre tönkretehetik egy-egy csoport, osztály életét. A töb­biek félnek tőlük, tanítani, ta­nulni nem lehet miattuk. — A Nevelési Tanácsadó­ban foglalkozunk ilyen gyere­kek terápiájával is. Ez olyan enyhe fokú idegrendszeri sé­rülést jelent, ami orvosi mű­szerekkel nem mutatható ki, csak tünetekből következtet­het rá a pszichiáter. Ezek a gyerekek a környezet inge­rére nem a megszokott mó­don reagálnak. Ok a pszichiá­ter gondozásába kerülnek, mi pedig a tanácsadóban maga­tartási terápiát végzünk velük. Ha nem következik be javu­lás, 1-2 év után többnyire felmentik őket az iskolába já­rás alól. Kaposváron 10-12 ilyen súlyos magatartási problé­más, óvodás korú gyerek van, külön csoportot lehetne belőlük szervezni. Az alsó és felső tagozatosok között is van annyi, hogy a különböző iskolákban kialakítható lenne egy-egy ilyen csoport. Az ő tanításukhoz feltétlenül pszi- chopedagógus vagy gyógy­pedagógus kellene. A Nevelési Tanácsadó má­sik fontos feladata az iskolaé­rettségi vizsgálatok végzése. A város óvodáiban 360 tankö­teles korú gyereket vizsgáltak meg. Közülük 12-en kerültek fejlesztő osztályba, ahol 2 év alatt végzik el az első osz­tályt. Először a szülővel Minden évben végigjárják az óvodákban a kiscsoporto­kat, egy délelőttöt töltenek el velük. Ilyenkor kiderül, ki az. aki még nem beszél, bepisil, beszédhibás vagy beillesz­kedési zavarai vannak. Min­den esetben a szülővel be­szélnek először: kikérdezik nevelési szokásait, feltárják a gyerek oldaláról is a problé­mákat. Utána következik a te­rápiás foglalkozás. A diagnó­zishoz hozzátartozik az or­vosi kivizsgálás is. A maga­tartási problémás gyerek pszichiáterhez kerül, a be­szédhibásat hallásvizsgálatra küldik. Sok esetben kiderült: fog­szabályzóra van szükség a tiszta beszédhez, nem logo­pédusra. S. Pap Gitta „Én például úgy gondolom, az idegen szép. Az idegenhez képest mi pél­dául meglehetősen szürkék, unalmasak és érdektelenek le­hetünk. Azt nem mondom, mert persze nem mondhatom anél­kül, hogy hazugságba ne bonyo­lódnék, tehát nem mondhatom, hogy csúnyák lennénk, ám az idegen szép. Talán nem szebb nálunk, talán épp olyan szürke, unalmas és érdektelen, de lega­lább olyan szép. Vagy nem. Ta­lán legalább olyan csúnya." Az idegen szép. Ezen a cí­men elmélkedett az idegengyű­löletről Hajdú István művészet- történész a Beszélő február hu- szonkettediki számának har­minckilencedik oldalán. Gondo­latébresztő eszmefuttatásával egy képzőművészeti kiállítást és más hozzá kapcsolódó művé­szeti akciókat kívánt ellátni szel­lemi töltéssel. Ami aztán sikerült is; a fővárosban hat helyszínen, megnyitók és együtt-gondolko- dások, zajos sajtóvisszhang kí­séretében egy ideig arról szólt az élet, hogy az idegen szép. Időtlen idők óta, az. Vagy nem. Mert ez a dolgok rendje, helyes mederben fo­lyása; az egészséges kétkedés, örök polémia bizonyos kérdé­sekben, amelyeket hazugság lenne az elnevezésen túl bár­mely bölcseleti kategóriával megválaszoltnak tekinteni. Gyanús, aki biztos a dolgában. Aki ki meri jelenteni, hogy az idegen, amellett, hogy az, ami, tulajdonképpen milyen. Hiszen csak annyi biztos, hogy minden, Kis, képes művészettörténet Zrinyifalvi Gábor megközelí­tésében az idegenség meg pláne, né­zőpont kérdése. Persze nem­csak idegenekkel, magunkkal szemben is az. Magunkkal szemben különösen az! Ma­radjunk hát annyiban, hogy az idegengyűlölet a társadalmi melléktermékek egyike, a szomorúak és elkesererítők, a fájdalmasak közül. Sokat persze, mivoltunk vé­gett nem tehetünk, ám az is valami, de még mennyire, hogy az, ha a zsilipeket ki­tárva, mélyen magunkba nézve, magunkon keresztül felismerjük a nacionalizmus és sovinizmus mibenállását, felismerjük a sokat látott, el- borzasztó filmbejátszásokat a gyűlölködő villongásokról, az önmagukat, ítélőképességü­ket elhagyó emberek kétség­beejtő motívumait. Hogy ezt megtegyük, arra nagyon nagy szükség van, nem is gondol­nánk, hogy mennyire. Ez egy közös mutatványa az egyéni befeléfordulásnak. Ebben áll­hatott Az idegen szép című tárlat- és akciósorozat nagy- szerűsége Budapesten, és ennek hiányában áll élettelen- sége Kaposváron. Mert hiába tisztelte meg je­lenlétével a Rippl-Rónai Mú­zeumot Hajdú István művé­szettörténész (a szakmai és a közéleti érdeklődés elhanya­golható volt), hiába próbálta megteremteni a képviselt szel­lemiség megérzéséhez szük­séges atmoszférát, hiába in­terpretálta a fővárosi tárlatba lelket lehelő cikket a kiállítás somogyi adaptációjának megnyitóján, az anyag ma­radt, ami: alkotások — egy nem is akármilyen — hal­maza. Innen közelítve a művek egyéni ízléstől és szenzibili- tástól függően — működnek. A tárlat tehát szép. És itt most nincs vagy. Balassa Tamás Kossuth- és Széchenyi-kiállítás Kossuth Lajos születésének 190. évfordulója alkalmából, Dobai János történetkutató több ezer eredeti dokumen­tumot, tárgyat, újságot és leve­let tartalmazó gyűjteményéből Kossuth Lajos és Széchenyi István életútját bemutató kiállí­tás nyílt szombaton a sátoral­jaújhelyi Kazinczy Múzeum­ban. A kiállítás alkalmából a sátoraljaújhelyi Kazinczy Mú­zeum Kossuth emléklapot adott ki emlékbélyegzővel, amelynek eredeti példányai a Postatörténeti Múzeumba ke­rülnek. Székely népfőiskola Bentlakásos népfőiskola nyílt Budapesten az Orsvezér tér közelében. Az ökumenikus Erdélyi Gyülekezet szervezte féléves iskolában 50 székely- földi hallgató kezdi meg angol nyelvi, mezőgazdasági, kultu­rális, szociális és kisebbség­politikai tanulmányait. Az is­kola megnyitóján résztvett Je­szenszky Géza, külügyminisz­ter is. Alföldi Tanulmányok A legújabb Alföld-kutatási eredményeket tárja az érdek­lődő közönség elé a Békés­csabán megjelent Alföldi Ta­nulmányok 1992. évi kötete, amelyet az MTA RKK Alföldi Tudományos Intézet békés­csabai osztálya gondozott. A kilenc tanulmányt kínáló év­könyv szerzői egyebek közt a száz évvel ezelőtti városháló­zatunkról, Hamvas Endre Csanádi püspöknek a megke­resztelt zsidók életéért folyta­tott küzdelmeiről, Kötelek, Nagykörű, Tiszasüly tiszavi­rág életű községegyesítésé­nek tanulságairól szólnak. Marlene Dietrich végrendelete Az idén május 6-án 90 éves korában Párizsban elhúnyt Marlene Dietrich vagyonának zömét egyetlen leányára hagyta és úgy rendelkezett, hogy magánlevelezését sem kiadni sem eladni nem sza­bad. Az örökség ékszer formá­jában, mintegy 350 000 dollár értékben illeti meg Marlene Dietrich leányát, a New York­ban éfő Maria E. Rivát, aki a bíróságon eskü alatt vallotta, hogy nincs tudomása anyja más vagyonáról. Agressziók U tolsó, a korábbiak alapján ismét varázs­latosnak remélt vaká­ciónkat a kék Adrián két agresszió tette tönkre 1990 nyarán. Az eg/iket a krajnai szerbek hajtot­ták végre, nacionalista horvát pro­vokációkra válaszul, „úgy kezdő­dött, hogy Móricka visszaütött” alapon. Tulajdonképpen innen számítható déli szomszédaink máig tartó vészkorszaka. Turisták tízezreinek menekülése, hirtelen benzinhiány és mind hiszteriku- sabb politikai légkör közepette mi maradtunk, bizakodva, hogy két hetünk leteltével békén hazatérhe­tünk. így is lön. De a két hetet meg­rontotta a félelem. Holott akkor még sokkal kevesebbtől féltünk, mint ami utóbb bekövetkezett. A második agresszió, amelynek az áldozatául estünk, gyanútlan adriai üdülők, néhány suhancé. Fegyverük a jet s/cy volt, ez a ször­nyeteg vizi motorbicikli. Hogy említhetem a kettőt egy napon? A túlzás nyilvánvaló. Mégis, az életünk felett eluralkodó erőszak nemei végülis mind össze­függenek. Ha egy erőszakos és hangos kisebbség fittyet hány mindenki másnak, akkor persze még mindig óriási a különbség, hogy ezt géppisztollyal vagy egy hörgő motorú tengeri gyorsjármű­vel teszi. De a másik ember értéke­inek és érdekeinek semmibevésé- ben, a terep kisajátításában, az önösség gátlástalanságában mu­tatkozó magatartás közös. A Zadar mellett foglalt kellemes, tengerparti szálló kertje, strandja remek. Mégis, szinte naponta tíz-húsz kilométerrel távolabb ke­restünk szabadstrandot, hogy él­hessünk nyaraló kedvünk szerint: úszni, napozni, olvasni, úszni... és semmi mást. A szálló közelében ugyanis, egy kölcsönzőnél, három-négy jet sky-t, ezt a bőgőmotorú, vízsugár­ral hajtott, nagysebességű, fordulni szinte megállva képes, ágaskodva gyorsuló, a hullámok hátán vadul csattogva száguldó szerkeztet kí­náltak. Borsos díjuk miatt ezeket ugyan csak napi pár órán át vették bérbe javarészt bőpénzű tizen- s huszonévesek. Ám közben, hírve­résül, maguk a kölcsönző aranyifjú alkalmazottai produkálták magukat mesterfokon. S így az egész szál­lodasor reggeltől estig szinte ál­landó hangostromban élt. Stran­don, kertben, szobában nem lehe­tett a víjjogástól-csattogástól me­nekülni. Naponta ha tucat ember szórakozott, illetve űzte üzleti te­vékenységét. Ezrek kárára. És nem volt segítség. És bár baleset ott, akkor nem esett, a távolabbra kiúszók menekülve tértek partkö­zeibe, mihelyt a jetek közeledtek. Nem bízhattak a száguldozókban. Mindez most akkor jut az eszembe, amikor a jet sky, meg­hódítva a világot, hozzánk is elér­kezett. A Balatonról, szerencsére — és e „sporteszköz” híveinek nagy felháborodására — kitiltatott. Ám ez mit sem változtat azon, hogy Szentendrén már bajnoksá­got rendeznek az új viziszörnnyel, és a hangját Leányfalun mind gyakrabban hallom a Kis-Dunáról. Ä vijjogó benzinmotoros permete­zők és fűnyírók, meg a nyitott kipu- fogójú motorkerékpárok mellé — hogy az éjszakai diszkókról ne szóljak! — a dunakanyari csend újabb szétzilálója csatlakozik. Nóta benne, pokoli drága lévén, csakis újgazdagok szórakoztatójaként. És éppen most, amikor — nem tudom, hogy a repülősportot is sújtó pénzhiány miatt-e? — végre csökkentek a Duna-kanyar felett a műrepülők ugyancsak idegborzoló hangú tréningjei. Igaz, megjelentek helyettük a helikopteres sétarepü­lők. E bérhelikopterek azonban nyugodt zúgással húznak el, míg a műrepülők — éveken át rendre szombaton és vasárnap az ebéd utáni szunyókálás idején! - bonyo­lult égi figuráikat hol a motor túráz- tatásával, hol ki- és bekapcsolásá­val végezték. Emberi ésszel föl nem fogható, miként engedtetett meg, hogy Budapet környékének egyik fő pihenő zónájában, az ott üdülők nyugalmát dúlva, folyhas- sék ez a rémhangú sportgyakorlat. A hangagresszió persze nem származik csupán motoros szer­kezetektől. Naponta élvezem, hogy a szemközti házban lakó, né­pes család még népesebb baráti köre, többnyire 11 és éjfél közt, ér­tekezik éppen az én ablakom alatt, másnapi programja felől. A vége a harsány diskurzusnak, amely az utca és a harmadik emelet között folyik, többnyire az, hogy az érdek­lődők föl is ugranak barátaikhoz. Ám ezt előbb, sztentori hangon, kényelmesen megbeszélik. Pró­bálnék nekik leszólni, hogy egy kissé csöndesebben? Éppen az én autóm mellől ordítanak. De a visz- szavágás netán még engem is érne, nem csupán a járgányomat. Hiszen ismerjük egymást, így, a szemközti ablakokból. Ez a hang­agresszió az utcán féltucat bérhá­zának többszáz csendes lakóját háborítja, szinte naponta. Vagy egy éve már nem fordul elő, hogy bárki szót merjen ellene ejteni. Kénytelen elviseljük. Félünk. Ahol pedig igazán közel áll egy zajos törpe kisebbség hangag­ressziója a tetthez? Nos, a rádió és a televízió körül zajlott, tüntetések résztvevői közül négyen — képvi­selői mivoltukra hivatkozva — már jogtalan cselekedetre vetemedtek. S folyt a nyílt fenyegetőzés, hogy legközelebb mi következik, ha az akaratuk nem teljesül. A zajos ki­sebbségektől, amelyek a hangju­kat — legyen az a sajátjuk vagy az általuk birtokolt szerkezeteké — nem türtőztetik, agresszíven ránk erőltetik, tettekben sem várhatunk semmi jót. Hiszen az agresszió nem más, mint a kisebbségi akarat gátlástalan, erőszakos érvényesí­tése. Előbb hanggal, azután tettel. Lázár István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents