Somogyi Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-19 / 222. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. szeptember 19., szombat „Ez csak egy játék volt...” Beszélgetés Bezerédi Zoltánnal, aki szereti élére állítani a dolgokat (Fotó: Gyertyás László) Könyvespolc Nyíró József: íme, az emberek! —Sokan felkapták a fejüket, amikor a televízió népszerű sorozatának, a Família káeftének stáblistáján rendezőként Bezerédi Zoltán nevét olvasták. Hogyan csöppent bele A családba és mit jelentett egy nagyobb széria egyetlen epizódját megrendezni? — Több mint egyéves kérésnek tettem eleget, amikor vállaltam ezt a munkát. Szurdi Miklós a sorozat főrendezője ajánlotta fel azt a lehetőséget, hogy bármilyen formában részt vehetek a munkában. Színészként nem akartam közreműködni, mert egy ilyen sorozat mindig nagy elkötelezettséget ró az emberre. Augusztusban volt egy szabad hetem, megkaptam a forgatókönyvet, és rendezőként megcsináltam az epizódot. — Milyen érzésekkel látta viszont a munkáját? Egyáltalán megnézte? A Família „titkai” — Természetesen, hiszen én magam vágtam össze, montíroztam. Ez a munka nem olyan, mint a színházi rendezés, bár nem sokban tér el attól. Csak a kamerák beállítása jelentett nagyobb feladatot, ám mégsem akkorát, mint amekkorának képzeltem. Itt egy munkafolyamat részeként a stúdióban végig kell kísérni a film útját és ez izgalmas feladat. Persze ez számomra egy adott dolgozat volt,- nem ebből fogok megélni, nem ez lesz az életem célja. Ez csak egy játék volt, amit kísérletképpen felvállaltam és nagyon élveztem. Szerencsémre jó forgatókönyvet kaptam a színészek és az egész stáb nagyon segítőkészek voltak. — A Magyarországon játszott sorozatok egyik gyermekbetegsége, hogy egy idő után „elfáradnak”, kifulladnak. A Família kivétel: mindig friss tud maradni. Ml ennek a nyitja? — Nyolc-tíz író írja és így viszonylag kevesebb rész esik egy emberre. Másrészt elég nagy az alkotói csapat is. — S mennyire előretervezett? — Nem sokkal. Én három héttel a rendezés előtt kaptam meg a forgatókönyvet, de alig kellett rajta módosítanom. Ez is olyan műfaj, mint a színház. Az elején olyan álmoskásan indul, aztán valahol egyszer csak felforrósodik, mindenki ugyanabba a transzba esik, és akkor létrejön valami. Főiskolásoknak mestervizsgára — Nemrégiben, ugyancsak a televízióban láttuk egy zenés-táncos rendezését Vedd le e kalapod a honvéd előtt címmel. A műfaja... — Egészen pontosan: gyöngyvirágos honvédparádé..., — Érdekes, elgondolkodtató rendezés volt. Hányadik is? — Mindössze hat előadást rendeztem eddig. Ezt a darabot egy vonaton olvastam. Megtetszett. Éppen akkor volt egy fölkérésem: a negyedéves főiskolásoknak csináljam meg a mester- vizsgáját. S mert ez egy ka- navásztörténet, éppen jó volt arra, hogy a diákok megtöltsék humorral, fiatalsággal. — Úgy tetszett szívesen csinálták, bár nem lehetett könnyű. — Valóban az egyik legnehezebb műfaj, rafináltan kell játszani. Nem egy az egyben, de mégis úgy kell csinálni, mintha nagyon komoly lenne. — Milyen volt a visszhangja? — Nagyon jó kritikát kaptam. Arra külön is büszke vagyok, hogy még a Han- kiss-vitában is felmerült: nem volt szép a Magyar Televíziótól, hogy ezt a darabot sugározta. — Pedig végre egy olyan népi-darab rendezését láttuk, amely nem volt magyar- kodó. — Pont az ellen szólt... Önmagában ez a darab éppen olyan sematikus volt, mint a tíz évvel későbbiek, de én az egésszel játszottam egy kicsit, és a végét elcsavartam. Volt róla véleményem, aztán hogy ki mit olvas ki belőle, az egy más dolog. Igazándiból szeretem is élére állítani a dolgokat. Nekem ugyan van állásfoglalásom, de azt nem kívánom ráerőszakolni a nézőkre. A dolgok sokkal árnyaltabbak, és nem szabad odáig eljutnunk, hogy mindent csak fe- héren-feketén lássunk, mert akkor esünk a hazugságba. Krétakör és családi revü — Most van-e valami a tarsolyában? — Rengeteg. Kaposváron rendezem Horváth Péter Csaó bambino című családi revüjét. Ez egy olyan műfaj, ami nincs. Egy fura revü, a hatvanas évek slágereivel. A történet az ötvenes évektől a jelenig játszódik. Utána a Budapesti Kamaraszínházban rendezem David Hair Vissza a fegyverekhez című darabját. — Színészként ismét jelentős szerepekre készül. — Bereményi Géza új filmjében, a Turnében alakítom az egyik főszereplőt. — Milyen figurát alakít? — Egy közönségszervezőt játszom. A filmben tulajdonképpen arról az őrületről van szó, amelyet mi most ebben az országban megpróbálunk fölvállalni; ahhoz hogy megéljünk agyonvállaljuk magunkat, megpróbálunk mindent kicsiholni magunkból, s emellett még megpróbálunk tisztességesek is maradni vagy bele- dögleni, esetleg elkallódunk... A színházban most próbáljuk Brecht Kaukázusi krétakörét. A világirodalom egyik legizgalmasabb, legnehezebb szerepében Ac- dak falusi bírót formálom meg. Sok olyan kihívást kaptam ettől a színháztól, amely megelőlegezte azt az évet, amit még nem élhettem meg. Ez is ilyen. De nem az évek száma miatt jelentős ez, hanem azért, mert akkor jut el az ember a színészi eszköztárának olyan gazdagságához, amely ehhez szükségeltetik. Várnai Ágnes Lenyűgöző és megrázó alkotás. Regény és önéletrajz egyszerre. S egyúttal a Bajorországba menekült magyar emigránsok krónikája, az 1945-47-es évekből. Az utóbbi időben nem jelent meg még egy olyan könyv a magyar könyvpiacon, amely a második világháború borzalmait olyan torokszorítóan idézné föl, mint Nyíró József munkája. A kötet 1945 márciusával indul; a nagy világégés lassan a végéhez közeledik. Sopron romjai között egy maroknyi magyar Németország felé igyekszik. A menekültek között ott van Nyíró József és felesége is. Futnak, menekülnek a fele- lősségrevonás elől. Vajon mi a bűnük? Az öregedő férfiak jelentős része — Nyíró 56 éves ekkor — képviselő volt a háború utolsó „nyilas” parlamentjében... Menekülnek... „Dohos, nyomorult férgek vagyunk, akik nem merünk a holnapra gondolni...” És köröskörül a háború borzalmai. Halott emberek, halott házak, halott sínpárak hangtalan zokogása. A csendbe szinte percenként mar bele a repülőzúgás, és nappali fényt árasztanak a Sztálin-gyertyák... Amikor pedig elérik a határt, „a bennünket üldöző háború néz át a hegyeken kajánul, véres szemekkel: utolértelek, nyomorultak...” (me, az emberek! Mennyi különös sors, mennyi egyéni tragédia. S mennyi ma is aktuális gond. Hiszen Európa újra az emigráció lázában ég. Emberek tízezrei keresik az „ecce homo"-hoz méltó életet... Nyíró József szavai szinte látnokiak: „A halott ember olyan, mint a búzaszem...” Új sorsban újra feltámad. És követeli jogait... A maroknyi magyar Bajorországba érkezik. Es' megpróbálnak berendezkedni az új életre. Cserével, könyörgéssel, koldulással tartva fenn az életet. Az Életet. Ahol a muzsika a gyomorkorgás, a fekhely sokáig rothadt szalma, és ahol a beteg gyermeknek nem jut sokszor egy kortynyi tej sem... Felejthetetlenül plasztikus képekben idézi fel az író ezt a berendezkedést. És nem mond sommás ítéletet a bajor parasztokról sem. Megérti az ő lelkiállapotukat. Köztük is vannak — nem is kevesen — emberségesek. És sokan vannak olyanok is, akik az elvesztett háborúért bosszúból a legnyomorultabbakba rúgnak bele... íme, az emberek... A menekültek lelkét tovább mérgezi az otthonmaradottak, a családtagok sorsa. Az állandó aggódás. Nyírőék is három gyermekükért szoronganak. Vajon találkoznak-e még valaha? Az állandósult élelemszerzési gond mellett a fő foglalkozás a hírek figyelése. A Remény — hogy ennyi borzalom után jön már valami jó is. A lelkeket pedig új szenvedély kezdi marni: a honvágy. A megszálló, lezser amerikai katonák meglepetten, csodálkozva figyelik ezt a számukra oly furcsán nyüzsgő emberi hangyabolyt. A hírek mellbevágóak. Erdély elveszett... Az író neve pedig rajta van a háborús bűnösök listáján... Bezárult a hazafelé tervezett út utolsó lehetősége is... A könyv lírai részeiben ismét megcsodálhatjuk a tájleíró Nyírő művészetét. Ahogy például a nyáreleji erdőben a menekültek áfonyát gyűjtenek. „A behulló naptól fények- béh úszik az erdő. A szálegyenes fenyők bronza, üde- sége, illata elvarázsol, az érintetlen mohgyepek különös világa vesz körül sokmillió éves szépségével.” Mintha az író is érezné, hogy a fényben, a napban fürdés, a gyümölcsök áradó illata csak kérészéletű öröm. Lázasan rója az íme, az emberek! oldalait, szinte sejtve, hogy ő már nem kerülhet többé haza. Erre figyelmezteti erdei barangolásaiban az első szívroham is. Búcsúzása szinte lírai testamentum: „Sietve csomagolok az utolsó útra. Füvet, virágot, fát, hegyet, völgyet, madarat, bogarat, napot, eget, most szökött friss kalászt, és a mindenség mély, hatalamas moraját...” Az íme, az emberek! Nyírő József utolsó előtti könyve. Magyarországon most jelent meg először, a debreceni Csokonai Kiadó gondozásában. Ez a kiadó vállalkozott arra, hogy megjelentesse a Nyírő-életmű legszebb darabjait. Nemcsak emlékeztetőül és tanulságul, hanem a félreértések, félremagyarázások tisztázására is. Dr. Sípos Csaba I Minden gyerek csodagyerek, ehhez nem férhet 0 semmi kétség: mutogat- -produkáltatjuk is fiainkat-lá- nyainkat, ha ismerős, rokon, barát, állít be hozzánk. És büszkék vagyunk, hogy milyen eleven ez a gyerek, milyen okos, talpraesett, eredeti egyéniség, messze felülmúlja hasonló korú társait. Akárcsak az apja valamikor. Akárcsak az anyja valamikor. Hisz a mi gyerekünk. Rendjén is van így a dolog, a kötelező elfogultság joga a szülőt mindig megilleti, hisz gyermeke iránti szeretetét, örömét fejezi ki ilyenképpen az anya, az apa. Csodagyerek. És nem is gondolunk arra, hogy a gyermek megnyilvánulásai a világ legtermészetesebb megnyilvánulásai közé tartoznak. A legtermészetesebb csodák közé. Nem többről és nem kevesebbről van szó, mint hogy a körülöttünk futkározó-tevékenykedő apróság: gyermek. Még nem akar más lenni, nem akar másnak látszani, még azt mondja ki, amit gondol — még nem mást, és még kimondja. Szóval: romlatlan, és éppen ez a romlatlanság helyezi őt a világ legnagyobb csodái közé. Nekünk, régtől romlott felnőtteknek éppen ezért minden gyerek csodagyerek. És gyermekkorunkban eldől, mivé leszünk. Jaj, mivé?! 2 Áll egy gyermek a város forgatagában. Kati. Egye- 0 dűl van. Koldul. Szüksége van rám. Szüksége van a forintokra, amikkel megszánhatom. Amikkel megszánhatod. A KATI testvéreknek kenyér kell. A díjbeszedőnek törleszteni tán az elmaradt rezsit. Apának pálinkára. A nagypapa fekélyés lábára gyógyszer. A lyukas cipőre folt. Őszre majd egy melegebb cipő, később nem ártana valami télikabátféle sem. Valami emberforma holmi. Kati karján kockás szütyő, a szütyőből rongyokba bugyolált hajasbaba kandikál elő. Háttal a világnak, háttal mindenkinek. Árván, mint Kati maga. Van neve ennek a babának? Lehet neve egy kopjafának, ami felkiáltójelként kiáll a nagyvárosi betonból? Kati babája színházi kellék. De Kati emlékezetében él egy másik baba, kitörölhetetlenül. Álmaiban fésülgeti, mosdatja, cirógatja, szép ruhát ad rá. Kati pa- pást-mamást játszik álmaiban. Önmagát álmodja vissza, önmagát álmodja meg. Azt játsza, ami lenni szeretne, de már nem lehet soha többé. Pedig nagyon szeretné; nagyon szeretne gyerek lenni, megmaradni gyermeknek, valaki gyermekének. Melegségre vágyik, meghittségre, ölelő karokra, cirógatásra. Mert nemrégiben még olyan volt, mint bárki más emberfia. Csodagyerek. 3 De most koldulni kell. És Kati később apróbb bűnö- • két is el fog követni, mert ráviszi a kényszer, ráviszi a látott példa. És elkapja majd a rendőr. Nevelőotthonba dugják. Megszökik, s mert szép lánnyá cseperedik közben, uralma-védelme alá kényszeríti egy fiú. Kati kurva lesz. Koldulni kell akkor is, de jut majd szép ruha, bővebben csepegnek a forintok is. Előbb-utóbb Katit aztán lecsukják. És szép lelkét hiába akarja megőrizni Kati, a börtön világa erre már végképp nem alkalmatos. Kati belekerül az áramlatba. Kilépni belőle képtelenség. A kilépésnek nem lesznek anyagi alapjai. S hol lesz már akkor a gyermeki lélek, mit különben jobb sorsú felnőttek is oly gyakran visszasírnak őszinte óráikon? Kati élete bezárult, amikor éppen eljött az ideje, hogy szélesebb kapukat tárjon a világra. Mert a legádázabb kapuőr a kényszer. Herceg Árpád
