Somogyi Hírlap, 1992. szeptember (3. évfolyam, 206-231. szám)
1992-09-19 / 222. szám
1992. szeptember 19., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Pap Gábor új könyvei AMERIKAI HADIFOGOLY VOLTAM - VILÁGEGYETEM „Azok voltak a borostás, nyaktilós évek... / A marhavagonokba bebújt a félelem / és a leejtett szemüvegen maró foltokat hagyott. / Csattogó szerelvények túrtak alagutat az éjbe / s meredeztek füst-csupasz tűzfalak. A lelkeket feketébe öltöztették / a csontsovány, hüllő-csupasz évek”— írja Pap Gábor, A háborút idézem című versében. A sorok kemény képi, gondolati mementója nemcsak lírai válasz a múltra, hanem kérdést is fakaszt. A költő ma így emlékezik, ám a költőt rejtő ember — akkor — miként élte meg a háborút? Nos, erre válaszol a most megjelent könyv — „hátterében” elismerést érdemlő kaposvári, somogyi, keszthelyi és budapesti mecénásokkal — az Amerikai hadifogoly voltam. A részletes ismertetéstől ezúttal bízvást eltekinthetünk, mert a szerző féltve őrzött-vigyázott naplóját szerkesztőségünkbe is elhozta annakidején; „titkairól” riportban, tartalmáról pedig beszédes részleteket közreadva számoltunk be. Mégis igen jó, hogy a féltett füzet most önálló kötetté teljesedve látott napvilágot — erényei okán. Olyan erények okán, melyeket méltató lektora, Bokor Péter filmrendező így ösz- szegez: „Pap Gábor háborús naplójának első érdeme az őszintesége, a hősi póz teljes elvetése... A második, óriási érdeme: naplója azokról szól, akikről eddig nem sokat olvashattunk, akiket a háború szele (és a vezényszó) 1945-ben Németország felé kergetett... A harmadik (s alighanem a legnagyobb) érdeme pedig az, hogy egyáltalán létezik!” E méltatáshoz csupán azt fűzhetjük hozzá, hogy a hajdan felrótt sorok ma úgy léteznek, hogy a dokumentáló hitelesség figyelmet ébresztő, önmagát olvastató sokszor feszes-fegyelmezett prózában ölt testet. Máskor pedig: „Lábadozik már a Nap hosszú téli betegségéből. Enyhén kékül a nemrég még seszínű levegő. Menetelünk a város több helyen kacskaringós, köves utcáin. Parancsra nótázunk. Megyünk, mint a „járomba-fo- gottak” nem tekintünk sem jobbra, sem balra. ” Mintha a tárgyilagos tömörítés már lírikus „oroszlánkörmöket” kezdene nevelni, ámbár nem kívánnak erőltetetten előzményeket felfedezni. Azt sem tudom, hogy a naplóíró fiatalember akkor gondolt volna-e későbbi költői megmutatkozásra. Tény viszont, hogy Pap Gábor nemcsak hajdani naplóíróként, hanem költőként is bemutatkozott már — versei olvashatók lapunk hasábjain is. A cikk elején idézett sorok a naplóval egyidőben megjelent Világegyetem című kötetből valók. Amilyen univerzálisan is átfogó „alapfogalom” a világegyetem, annyi mindenre utal is. Talán nem tévedek, ha azt is kiolvasni vélem a címből, (és a címadó költeményből), hogy szerzőnk — életkoránál, tapasztalatainál, kortársi mivoltánál fogva is — szintézist, összefoglalást készít. No, nem valamiféle lezáró opuszt, s nem is egyetlen munkát, hanem egy remélhetően sok indíttatású: múlt-ho- zadékot, jövőt, távlatot faggató összegezést, melyben a Világegyetem még nem pont a mondat végén, legfeljebb kettőspont — újabb termést (Fotó: Kovács Tibor) ígérve. A kötetet méltató Fodor András írja: „Pap Gábor költőkaraktere, eszmesíkja ritka, s ezek felettébb értékes jelenségek napjaink aggodalommal és türelmetlenséggel fojtogató irodalmi közegében. ” Pap Gábor Világegyetemét szerelem és háború; felszárnyaló gondokodás és tájhoz tapasztó kötődés, ország-világjáró benyomások a (kaposvári „megérkezésig”) — együttesen formálják táguló univerzummá. Mondom: tágulóvá, de nem minden aggodalom nélkülivé, miként a címadó vers is tanúsítja. Tröszt Tibor Pap Gábor versei A Kapós partján Évezredek koplaltatták: sovány lett a Kapos, mint rugdosott kígyó vánszorog tovább. Húrokat penget a cinke, szót kér a gébics, büszke birtokára: kiabál a kakukk. Besorol kőrisek, nyárfák hűs csendjébe éveim tarkított, tarolt koronája... Mintha évek torlódnának s századok óta élek... Új hangok serkennek, figyelő fülem mellett... Elviszi a szél. Falu szélén Vonattól dübörög a föld: nap, mint nap újabb földrengés, így rázkódik a test is, amikor tragikus hírek omolnak a gondolatokra. Repülőgép húz dübörögve, levegőoszlopok lökdösődnek, akár az embertömeg, amikor belekerülsz a szédítő körhintába. Csattog életem szerelvénye, kanyargó síneken haladok, hamar célegyenesbe érek s a csonkavágányon belerohanok az ütközőbe. Világegyetem Mintha körhinták milliárjdai suhognának az űrben... Pörögnek a tengelyek, feszülnek a láncok, kocsik és nem fékeződnek soha. Ki csengetett az induláshoz? Hány évig lengenek szüntelen? Hány hasonló van belőlük? Összeér-e a suhogásuk? Kik ülnek a székek sokaságán? Melyiken éreznek, látnak, sarjadnak, múlnak el örökre? Pörögnek a tengelyek, forognak a hinták, csikorgás nélkül... Csak egyetlen rozsdásodik, az emberlakta föld. CSAK GYULA A halott visszabeszél o A telefon élesen csörgött. Azért élesen, mert Herédi is, meg a felesége is nagyot hallottak, és kérték a szerelőt, hogy a leghangosabb hangerőre állítsa a készüléket. — Itt Herédi — szólt bele Herédi. — Szia öreg! — Kivel beszélek? — Találd ki. — Tessék bemutatkozni vagy leteszem a kagylót. — Bagoly vagyok, te süket! . — Ja! A Bagoly!? Elváltozott a hangod. — Régen beszélgettünk. Mi van veled, öreg? — Megvagyok. És te? — Én is. Török mondta, hogy hívjalak fel. — Magadtól is eszedbe juthatott volna. Meg Töröknek is. — Néha neked, hogy engem hívj. Töröknek nincsen telefonja. Utcáról hívott. Azt mondta, rossz az utcai telefon, és azért kért, hogy én hívjalak. Távirati értesítést kapott, hogy meghalt Benedek. — Atyaisten! És ezt csak most mondod?! — Mikor mondtam volna, te süket. Én is most értesültem. Azért hívtalak, hogy megmondjam. — Hát ez: lesújtó hír. A feleségemtől tudom, hogy nemrégiben még jó erőben volt. Véletlenül találkoztak. ígérte is, hogy felkeres. — Agyvérzés végzett vele. Azt mondja az öregasszony: egy pillanat müve volt. — Miféle öregasszony? — A házvezetőnője. Tíz éve fogadta oda, hogy legyen mellette valaki. Azt javasolja Török, hogy jöjjünk össze Benedeknél egy végső búcsúra. Külön is köszönjünk el tőle, ne csak majd a temetői tömegben. Tudod a címét? — Tudom, de azt nem tudom, hányas villamossal... — Ezúttal ne légy smucig! — vágott közbe Bagoly. — Taxival gyere. — Mikor? — Azonnal. © Tágas, de barátságtalan volt a megboldogult lakása. Minden helyiségben félhomály uralkodott, leginkább az utcai szobában, amit a házvezetőnő erősen lefüggönyzött. Középre állítva az ágy, rajta a halott; a feje magasra polcolt párnákon nyugodott. Oldalt gyertyák. — Ennyi az élet — sóhajtott Bagoly a szemeit nyomkodva zsebkendőjével. — Ötven éven át jó- ban-rosszban, mi, négyen — mondta Török. — Hárman maradtunk — toldotta meg Herédi. Öreg nénike nyitott be, és azt kérdezte: hozhat-e teát az uraknak? Mindhárman bólintottak. — Ez a vénség azt mondja — intett Bagoly a távozó után, — hogy utoljára buktát evett. Amikor lecsúszott a székrőJL még a szájában volt a bukta. Ö piszkálta ki. — Ne!... — emelte arca elé irtózattat a kezét Herédi. — Egy halott szájába kotorászni?! Hagyjuk az ilyen szörnyű részleteket! — Miért? — szólt közbe Török. — Láttam ilyet a Don-ka- nyarban. Megfagyott katonák szájából tördelték az aranyfogakat. — Kérem, uraim! Váltsunk témát! — könyörgött Herédi. — Nézzétek, ahogy itt fekszik. Mintha csupán aludna. — Mondják is — jegyezte meg Török —, hogy az alvás a halál próbája. — Ne áltassuk magunkat, uraim — vette át a szót Bagoly. — Meghalt, és nincs többé. Az öregasszony behozta a tálcát a gőzölgő teákkal, kis kerek asztalra tette, azután kiment. — Ennél a vasorrú bábánál különbet is maga mellé vehetett volna — súgta Török. — Fiatalabb korában sem vonzódott a szép nőkhöz — állapította meg Herédi. — Azok sem hozzá — mondta kis grimasszal Bagoly. — Egyáltalán: tudtok bármilyen fehérszemélyről, akit valaha is intim közelségben láttatok vele? — Közönyös volt a nők iránt — szögezte le Herédi. — Vagy talán gyűlölte is őket. — Nem tudta, mitől fosztotta meg magát — szürdsölt egyet a teából Török, majd felemelkedett a hangja. — Nézzétek ezt a figyelmességet! Buktákat is hozott az öregasszony. Ezeket Benedeknek sütötte... Még Benedek is evett belőle. — Kértelek, hogy hagyjátok ezt a témát—növelte hangerejét Herédi is, aztán hirtelen halk lett. — Nézzétek inkább ezt a három gyűrűt az upn. Azt vallotta nekem, hogy ezeket három különböző nőtől kapta, holott amint gyanítjuk, ez kizárt lehetett, hiszen megtartóztatta magát a nőktől. © — Figyeljetek csak! — szólalt meg ismét Török. — Egy borítékot is tett a tálcára az öregasszony. Nini! Ezen a mi nevünk áll! Talán ez a végrendelete barátunknak. Úgy van. Itt van a borítékon, hogy „Benedektől kizárólag barátainak”. — Akkor bontsuk fel — tolakodott a tálcához Bagoly. Kézbe vette a borítékot, forgatta, azután Herééinek nyújtotta. — Te olvasd. Ez olyan halvány írás, hogy szemüveggel sem látom. Herédi szó nélkül bólintott, felbontotta a borítékot, és a kivett papírra bámult. — Hangosan! — szólt rá a másik kettő. — Drága barátaim! — kezdte Herédi, azután, mint aki csak átfut egy írást, sebesre fogta az olvasási tempót. — Hányatott életem leghűbb társai voltatok, ezért rátok hagyom életem legnagyobb titkát. Mindig biztattatok, hogy adjam fel függetlenségemet és nősüljek meg, de amint tudjátok, ezt mindig elhárítottam. Titokban azonban házasember módjára éltem, ráadásul három nővel egyszerre, akiknek gyermekeket is nemzettem. — Ez aztán a meglepetés! — kiáltott fel Török. — Folytasd! — Drágák voltak nekem ezek a nők, ők is bolondultak értem, de tíz év után fel kellett oszlatnom ezt a háremet, mert a hölgyek fejükbe vették,hogy otthagyják unalmas férjeiket, és hozzám jönnek feleségül. Ennek azonban nemcsak jogi akadálya lett volna, hanem belső törvényeim tiltakoztak ellene. Nevezett hölgyek ugyanis a Ti feleségeitek voltak, és nekem fontosabb volt a barátságotok, mint a három nő. — Hagyd abba! — kiáltott fel Bagoly. — Hazugság! Herédi tovább olvasta a levelet, amelyben pontos leírás volt arról, hogy melyik barát felesége milyen kölnit használt, melyiknek milyen intim testrészén milyen anyajegy volt, milyenek voltak férjeik szexuális szokásai, és így tovább. Herédi a gyertya fölé tartotta a levelet, és elégette, miközben megjegyezte: — Miután a halottak nem szoktak beszélni, mi sem hallhattuk őt. Ha nem lenne már időszerűtlen, azt mondanám: dögölj meg, te disznó! Elindult kifelé. Társai némán kullogtak után.
