Somogyi Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-01 / 181. szám

1992. augusztus 1., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 KERÉK IMRE Egy nyári nap emléke Papp Árpádnak Ültünk a hegyi ház előtt, mélyen alattunk gyöngyfé- nyű kagylóként kinyílt a táj. Balról a Badacsony ormótlan tömbje terpedt súlyosan, jobbra Szigliget ormai ma­gasodtak: a Királyné szok­nyája, Rókarántó, s mögöt­tük fönt a csorbafalú várrom. Szemközt a Balaton zöld­üveg tükrén fehér hajó úszott az Aranykagyló-öböl felé, fölötte sirályhad kerin­gett. A völgyben kanyargó úton egy ember lépdelt, nya­kában gyerekkel, mintha Szent Kristóf Egry vásznán. Barátom kis kosárban szőlőt, mandulát, hasas kancsóban bort rakott asztalunkra. Kö­röttünk vadméh-zümmögés, rovarzsongás, lepkék zizegő libegőse; görbe tőkék tövén rigók neszeztek, aranyzöld gyíkok itták lüktető torokkal a forgó napkorongból sárga patakokban lecsorgó égi mézet. Kortyolva olykor a szürkebarátból, halkan cse­rélgettük a szót. Szeferisz, Ritszosz verssorai kereng­tek, fölrebbenve zizzenő könyvlapokról. S mintha Hel­lász sugaras-kék ege bo­rulna fölénk, hallani véltük a Tempe-völgyi kecskepásztor elnyújtott, szélbe-foszló énekét, s Epidaurosz tücskei reszelték ezüst ráspolyaikkal a fűszálak élét. Feketefürtű görög lányok cipóhéjbarna arca parázslóit, éjszínű szembogara villant, ahogy beúsztak oldalt a képbe, bő­rükön sós tengervíz illatával. Kizökkent ritmusából az idő, s mintha örökös ünnep kö­szöntött volna ránk: a medi­terrán ragyogásban lebegett velünk a hegyi ház, a kert, ég s föld között imbolygó léghajóként. A a m járdaszegély töredezett volt, a kövek helyenként kidüledez- tek, és girbe-gurba összevisszaság­ban úgy sorjáztak, mint öreg ember elsorvadt ínyén a fogak. Meleg júli­usi nap öntötte sugarát, és perzselte az aszfaltot, ami mint egy nagy hőtá­roló szívta magába, hogy még a le­szálló estében is füllessze a felüdü­lésre várókat. Motorok berregése, és kipufogó gázok tették még elvi­selhetetlenebbé a délutánt. Az Öreg a járda szélén, az aluljáró bejárata mellett ült. Öltözete ugyanaz, amit decemberben viselt. A kabát derekát most is átkötötte a madzag, és az inge felső gombja, petyhüdt bőrén szorosan begom­bolva. Előtte valamikor tán kék, fül- védős siltes sapka, amibe az ado­mányokat várta. S, hogy nagyobb kedvet keltsen az adakozáshoz, egy foghíjas fésűn és az eléje szorított papíron csalta ki, az alig felismer­hető dallamokat. Nem volt egyedül a környéken, aki kérges tenyerét előre tartva próbálta fenntartani nap nap után életét, és nem most kezdte a koldulást. A kü­lönbség a korábbi évekhez képest, hogy most nem zaklatja a rendőr, és nem csukják le közveszélyes mun­kakerülésért. Bár ki tudja, tán jobb lenne, mert nem kéne magáról gon­doskodnia. A korábbi években is azt tartotta szerencsétlenségnek, ha novemberben szabadult. A többi kéregetőtől, nemcsak haj­lott kora különböztette meg, hanem az is, hogy volt egy társa. Egy fekete foltos, drótszőrű foxikeverék. Régóta kitartott mellette ez a kutya. Évekkel ezelőtt akadtak össze, a szemétte­lep kerítése közelében, ahol gube­rálni szokott. Ott feküdt az állat láztól csillogó szemmel, tomporán legyek járta sebbel. Valamivel megvághat­ták, tán kisbaltát hajított utána va­laki, miközben lopáson érte. Nem tudni, csak azt látta, hogy ez a sze­rencsétlen pára, még nálánál is ki­szolgáltatottabb. UJKÉRY CSABA Egy valcer dallamán Akkor elővette zsákjából bádog­csajkáját és vizet hozott. Kimosta sebét, hasított inge aljából és bekö­tözte, még egy kolbászvéget is elő­kotort valahonnan. Aztán a bodza­bokor rejtette kerítésoldalnál lévő féltetőhöz vitte, ahol ő szokta meg­húzni magát esős éjjeleken. Pár nap után Max lábra állt. Az első alka­lomra értette nevét és attól kezdve nem maradt nyomából, pedig sok­szor rúgtak bele. Különösen tavasz- szal, amikor szaglászva, pórázon sétáltatott hasonlatos négylábúhoz közelített. így megtanulta Max, hogy koldusnak kutyája, és közelébe se kerülhet egy fajtiszta másikhoz, ki­nek úgy csillog a szőre, mint sétálta- tójának ujjain a gyűrűk. Ezért csak távolról szimatolt, vágyakozón fe­léjük. Amikor összekerülésükhöz képest először csukták le az Öreget pár hétre, a börtönkapuig kísérte. Leha­jolt és megveregette a kutya nyakát, amit máskor nem szokott. Búcsúzott tőle, biztos volt, hogy többet nem látja. A kutya végignyalta az érdes kézfejet, és csillant valami értelmes gombszemében. Másnap délelőtt még ott ült a túl­oldali járdán, és nézte az ajtót. Az­tán feladta, de időnként megjelent őrhelyén és letelepedett. Az Öreget nem szállították el. Eljutott hozzá a hír, hogy ott strázsál valami keverék a túloldalon, és nem lehet tartósan elzavarni. Végül, már nem kísérle­teztek vele. így esett, amikor szaba­dulása reggelén nyíllott a börtön­kapu, Max olyan nyüszítő lármát csapott, hogy az egész intézet az ablakban csodálkozott. Az Öreg abbahagyta a papírossal takart fésűn a nyekergést, s kezét lemondón leeresztette. A sapkában előtte pár forint, tán egy sörre a teg­napi maradékkal elég. Benyúlt a sapka hajtókája mögé, és előszedte a szivarkát. Bgy férfi dobta el mel­lette elhaladva, mielőtt beült volna ragyogó kocsijába. Várta, hogy rá­tapos, tekintetük összeakadt. Az megvonta vállát, és megkegyelme­zett. Az Öreg felkapta az illatos szi­varkát, kikotorta parazsát, hogy majd nyugodtan pöfékelje el. El­végre ha nem téveszti, névnapja van. A kutyára esett tekintete. Max fü­lét hegyezve ült, és figyelt rá. Várta a pillanatot, hogy felpattanhasson és végre induljanak, ki a városból, a jó- szagú rétek felé. Ekkor az Öreg hátra dőlt. A falnak támaszkodott, és rágyújtott a szivar­kára. Amint kieresztette a fölséges füstöt, az eltakarta a kutyát, a vilá­got. Távolról felrémlett a park. A hámló törzsű platánok alatt a fehér da- maszttal terített asztal, porcelánok­kal és ezüstökkel. A pezsgősvöd- rökben jégkockák kéklettek, meg­törve a fényt. A pavilonban zenekar játszott, halk szalonzene szólt, és a nyírott bukszusok között vezető uta­kon, nevetgélve jöttek a vendégek, kellemes illatot árasztva. Ő a terasz lépcsőjén lépdelt lefelé, lazított fehér selyemingének nyakán. Aztán a színes keramitkockákból rakott táncplacc, és lampionok füzé­rében forgott vele a világ. Karján a nő, érezte keze szorítását, az ágyé­kának feszülő izmos combot, amint perdültek a valcer dallamára. A kék szemek örvénye magába rántotta, és fogva tartotta. — Szökjünk meg... Grisel — sut­togta, de a másik csak nevetett. — Ugyan hová, uram... — Az Óperenciás-tengeren túlra, ahová kívánja. — S mitévők lennénk ott? — Tán szerethetném. Ekkor lépett oda a másik, és tette vállára kezét. — Pardon — mondta, és távolról villámlott, tompa dörrenés követte. Összeütötte bokáját, és meghaj­totta fejét. — Mindjárt esni fog — mondta, és hátrább lépett. A nő átkarolta férjét, de válla felett tekintetét kereste, mi­közben kövér cseppekben esni kez­dett. Azon az éjszakán sokáig ült író­asztalánál, és előtte töltött Brow­ningja, és egy üveg pezsgő fogyó tartalma jelezte élete múlását. Fol­tos agara lábánál feküdt, tekintetét le nem véve gazdájáról, és néha pa­naszosan nyüszített... így aludt el az asztalra borulva. Valaki megbotlott előre nyújtott lábának ormótlan bakancsában. Halkan szitkozódott. Kinyitotta sze­mét, és úgy érezte, hogy a fülledt nyári este rátelepedett mellkasára, alig kapott levegőt. Feltápászkodott, és indultak a madzagra fogott kutyával a külváros felé. Időnként megállt egy konténer­nél. Felnyitotta, beletúrt és ha koc­cant a rövid bot vége, addig erőlkö­dött, míg valahogy kihalászta az üveget és zsákjába süllyesztette. A városszéli utca alacsony ajtajú csemegéjében, ahol nem fintorog­tak, miként a belváros boltjaiban, beváltotta az üvegeket, és hozzáko­torta keresményét. Három üveg Sza­lon sörrel gazdagodott. Már bánta a szivarkát, hogy könnyen elfüstölte, mert ma mégis csak ünnepelhet. Gyuladoztak a lámpák. Egy-két csavargó ráköszönt, amint gyülekez­tek a szeméttelep kerítésénél. Volt itt egy elhagyott sintérház, se ab­laka, se ajtaja. Pálinkabűz, dohány­füst szaga keveredett a petróleum- lámpáéval, áramlott kifelé a károm­kodásokkal és a kártyalapok csatto­gásaival. — Hé Öreg, gyere be! — hallotta az ellentmondást nem tűrő hangot. — Igyál — nyújtotta felé az üveget a nagyhangú vagány, és arca torz mosolyra húzódott. — Az Isten él­tessen... Kaparta torkát az erős ital, boros­tás állára folyt. Lélegzet szakadva vette le szájáról az üvetet. Kráko- gott, köszönetfélét mormogott, és fordult kifelé a szárnyatlan ajtón. Amire elvackolta magát a bodza mögött, már besötétedett. A szalá­mivéget és a gyürkét a kutyának ve­tette, de az nem nyúlt hozzá, csak ült és őt figyelte. Még leütötte a tég­laszélnél a sörösüveg kupakját és az üveget a szájához vitte, de már nem érezte a szénsavas bugyborékok savanykás ízét. Távolról egy valcer dallama hal­latszott, és félrebillent törzse mellett a kiömlő ital halk bugyogása... j. A magyar textilművesség klaszikusa Népi és egyházi motívumok P. Szabó Éva a modern magyar kéziszövött és nyo­mott művészi textilek megte­remtője. A törékeny, hajlott kora ellenére is friss érdeklő­désű, nagy akaraterővel be­tegségén uralkodó művész a magyar iparművészek legen­dás nemzedékéhez tartozik, akik a két világháború közti időszak nyomorúságában, nélkülözések közepette is nemzetközi színvonalra emel­ték a magyar iparművészetet. A Kozma Lajos, Kaesz Gyula építész-belsőépítészek köré csoportosult Lukáts Kató, Ko­vács Margit, valamint Gádor István, Gorka Géza és társaik korszerű, ugyanakkor tartal­mában sajátosan magyar stí­lust hoztak létre. Szabó Éva 1910-ben szüle­tett Budapesten. Rajztanul­mányait Csabai Ékes Lajos festőművésznél és Bortnyik Sándor Magyar Bauhaus mű­helyében végezte, így a kor két alapvető stílusáramlatát ismerte meg. Textiles akart lenni, ezért a szövéstechnikát Münchenben, a nyomott texti­lek tervezését pedig Berlinben sajátította el. Innét a kor leghí­resebb iparművészeti iskolá­jába, a Wiener Werstattébe ment Josef Hoffmannhoz, a bécsi Iparművészeti Főiskolán pedig Ó. Haerdthez. A legmo­dernebb technikával és kifeje­zési eszközökkel megismer­kedve Bécsből hazatérve, s 21 éves korában, 1931-ben megnyitotta szövőműhelyét. Eredeti munkáival hamar fel­tűnt. 1932-ben már aranyér­met nyert az Országos Ipar­egyesület kiállításán. Érdeklődésének sokszínű­sége révén képességei több irányban kibontakoztak. A korszerű törekvések mellett a múlt öröksége is vonzotta, leg­inkább a románkori szövött emlékek. A magyar népművé­szet behatóbb tanulmányozá­sára az ország különböző vi­dékein és Erdélyben gyűjtött motívumokat. Munkái a világ számos helyére elkerültek, neve a hazai és külföldi kiállí­tások során ismertté vált. Fo­kozódó sikerét jelzik rangos ki­tüntetései. 1936-ban elnyerte a Milánói Triennálé aranyérmét, 1937-ben a Párizsi Világkiállí­tás arany és ezüstérmét. 1937-ben ezüstkoszorús ta­kácsmester lett. 1938-ban a berlini Nemzetközi Kézművesipari Kiállításon aranyérmet, 1940-ben a Milá­nói Triennálén bronzérmet kapott, s az idén a Magyar Köztársaság Érdemrendjét nyerte el. A szövés mellett már 1934-től kézzel nyomott anyagokat is tervezett növényi elemekkel, stilizált virágokkal, népművészeti motívumokkal, és történeti tárgyú, metszetek után vett jelenetekkel. Erdély műemlékeit nyomta nemesi címerekkel nagy falképére. Élete főművének tartja a pécsi püspökség megrende­lésére az 1938-as euchariszti­kus kongresszus és Szent Ist­Erdélyi műemlékek (fali­kép) ván-év alkalmából készített, 28 darabból álló ünnepi főpapi ornátusát (miseruhakészletét), mely nemcsak a modern ma­gyar, hanem az európai egy­házművészet kiemelkedő al­kotása is. Terveit és kivitelezését egyaránt maga készítette. A vészkorszak kataklizmája ve­tett véget sikereinek. Égyéni kálváriája után a szét­Miseruha rombolt országban nehezen talált magára. Az újjáépítés éveiben azonban a Kaesz-kör ismét megrendelésekkel látta el. A munka visszahozta élet­kedvét. Rangos alkotásai ké­szültek, szállodák (Gellért), minisztériumi fogadószobák, színházak (Erkel) részére. 1952-ben belépett a Textil­ipari Művészeti Szövetke­zetbe. Művészeti vezetőként és tervezőként évtizedeken át reprezentatív bútorszövetek­kel és függönyökkel látta el a fontosabb hazai középületein­ket (Népstadion, miniszteri fo­gadóhelység, Ferihegyi repü­lőtér tranzitváró, határállomá­sok belső berendezései, ex­porthajók, az Aeroflot nagy utasszállítógépeinek textiljei stb.) 1968-ban egyéni kiállítását rendezte meg az Iparművé­szeti Múzeum. Évtizedek óta részt vesz a magyar textilmű­vészek hazai és külföldi bemu­tatóin. A II. szombathelyi fal­és tértextilbiennálén minitextil­jével aratott sikert. 1991-ben a hézivgyörki kö­zépkori templomban volt kiállí­tása, s ezen életművét mu­tatta be. Brestyánszky Ilona

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents