Somogyi Hírlap, 1992. augusztus (3. évfolyam, 181-205. szám)

1992-08-19 / 196. szám

1992. augusztus 19., szerda SOMOGYI HÍRLAP — HONISMERETÜNK 7 Párbeszéd a társadalommal Katona Tamás: A kormány kudarca az ország kudarcát, a kormány hajótörése az ország hajótörését jelentené A múlt és a szülőföld vonzásában KANYAR JÓZSEF: A HONISMERET KÜLDETÉS Csendes augusztusi délutánon, a szemesi villa kertjében, kéziratok között ta­lálom Kanyar Józsefet. A történettudományok doktorának, a nyugalmazott So­mogy megyei levéltárigazgatónak, a közélet egyik szeniorénak, a honismereti mozgalom patrónusának — lehetne még folytatni további titulussal és feladat­körrel is a sort — láthatóan aktív a pihenése. Amikor Somogyra, a honisme­retre, a tennivalókra terelődik a szó, ismét a régi meggyőző erő, a dinamikus hanghordozás jellemzi a tudóst. — Szent István közelgő ünnepe, az újra sokasodó hagyományőrző ese­mények kapcsán okkal kérdezhetjük, hogy a múltra figyelő mozgalom, a honismeret milyen múltra tekint visz- sza? — Azt hiszem, hogy jól döntöttünk, amikor július elején Pécsett rendeztük meg a huszadik Magyar Honismereti Akadémiát, és ennek a témája — javasla­tomra — a 250 esztendős honismereti mozgalom volt. Amikor korábbi szerkeze­tében a honismeret még a népfront kebe­lébe tartozott, akkor — talán bizonyos fo­kig érthető módon — huszonöt-harminc esztendőről „tudott”; mint ennek a szer­vezetnek a múltjáról. Az igazság az, hogy pontosan most volt 250. évfordulója an­nak a Notitia Hungariae-nak, ami valójá­ban magyar honismeretet jelent. — Mesztegnyőn ismét nagyszerű nemzetközi találkozó szerveződött. Mi­lyen gondolatokkal készül erre Kanyar József, aki a rendezvény nyitó előadá­sát tartja? — Somogy megye Honismereti Egye­sülete megújulván, nagyon szép progra­mot állított össze; célul tűzve maga elé, hogy Kárpátaljáról, Erdélyből, Szlovákiá­ból és délvidékről is hívjon pedagógus szakembereket, honismereti szakkörve­zetőket, hogy itt, a Somogy megyei hon­ismereti mozgalom egyik fő fészkében, megrendezzék ezt a konferenciát. Örömmel álltam a program mellé, és kö­szönve fogadtam a meghívást. Azzal sze­retném Mesztegnyőn is kezdeni, hogy az államalapítás koráig, a honfoglalás utánig eredeztethető mély történelmi gyökérzete van e régiónak. S ez különösen fontos most, amikor készülünk a magyar honfog­lalás 1100. évfordulójának a megünnep­lésére. Külön is örülök annak, hogy a so­mogyi kezdemény akkor valósul meg, amikor indul a Magyarok Világszövetsé­gének nagy rendezvénye és Keszthelyen már zajlik is a magyar írók világtalálko­zója. — Többször megfogalmaztuk már, hogy a honismeret — mint művelődési mozgalom — nem egyszerűen kedves időtöltés, hanem küldetése van. Anél­kül, hogy patetikus nagy szavakat ke­resnénk, felvetődik: mit jelent e külde­tés a mai és holnapi nemzettudat szempontjából? — Mindenképpen nagyon sok szép gondolatot tud fölemelni. Most csak egy alapvetést említek. Ha egyszer új nem­zetképet, új nemzeti tudatot akarunk eb­ben az országban honosítani vagy ismét megerősíteni, erre nyilván azért van szükség, mert az elmúlt negyven év alatt ezt a kérdést elhanyagoltuk. Ha a magyar fiatalságot egy tartalma­sabb nemzettudat, igazabb nemzeti ön­ismeret, identitás felé akarjuk vinni, akkor múltunk minden kérdésével szembe kell nézni. Szembe nézni például az első és a második világháború veszteségeivel. Mi­ért mondom? Levéltárosként tudom, hogy Amerika nagy egyháza, a mormo­nok gyülekezete Magyarországon is, de szerte Európában mindenütt, lefotóztatta a történelmi egyházak anyakönyveit. Ha csak egyetlen egy mormon bejegyzést ta­láltak, abban a pillanatban már vitték is a hatalmas mormon egyházhoz. Nekünk is föl kell derítenünk minden halottunkat. Mindazt: hol pusztult, hol vérzett törté­nelme során ez a nemzet. Erre a fölmé­résre fel kellene most felhívni a 15 milliós magyarság képviseletében a Világszö­vetség jelenlévő tagjainak a figyelmét. Egyre jobban menetelnek a sír felé azok az öregek, akik sokat tudnak a ma­gyar művelődés, a magyar népművészet, a magyar etnográfia történetéről, s eze­ket az embereket nem szabad a sírba engedni, amíg fel nem gyűjtöttünk min­den értékes forrást. A szülőföld-építés cementje lehet a honismeret. — Kanyar József — mint ismeretes — Budapesten él. Müvei is tanúskod­nak arról, hogy a szűkebb szülőhaza, a szülőföld nemcsak kötődést, de tu­dományos feladatot is jelentett szá­mára. Milyen most a kapcsolat So- moggyal? — Szülőföldemtől soha nem tudtam el­szakadni nem is akartam. A sors, a csa­ládi körülmények hozták úgy, hogy kény­telen voltam lakóhelyemet megváltoz­tatni. Ám hadd mondjam meg, ha valaki megnézné egy napi postámat, látná, hogy mi érkezik Somogyból lektorálásra. Kellemes meglepetés, amikor diákok ta­nulmányi versenyek kapcsán, néha ne­héz kérdésekhez érvén, eligazítást kér­nek tőlem. Rengeteg előadásra hívnak haza, nemcsak emlékművek avatására. A főiskola és az egyetem is gyakran invi­tál. Ez a táj nekem az első nevelőm és az a nép is, amelyik ott, a Kapos mentén dolgozik; a paraszti édesanyám, aki mér­hetetlen tisztességgel, dolgossággal indí­tott útnak. Nemcsak gyönyörűen művel­ték ott a földet, hanem olyan állattartásuk is volt a somogyi parasztoknak, melyek révén a világkiállítások díjait is elnyerték. Ennek a népnek vagyok tulajdonképpen a fia és ez a gyökérzet köt eltéphetetlenül Somogyhoz. Tröszt Tibor Elföd-é a föld, a skóla elé szórt? (Folytatás az 1. oldalról) A kormánynak van egy jóin­dulatúan elkövetett hibája: csinálja a dolgát, de elfelejt róla tájékoztatást adni. Az emberek nem tehetnek egye­bet, mint találgatnak. Úgy éreztem, hogy az ország ki van éhezve a megbízható in­formációkra. Az új posztomon a legfonto­sabbnak nem azt tartom, hogy a kormány szóvivője legyek, hanem azt, hogy legyen va­laki, aki állandó párbeszédet folytat a társadalommal. Ezt pedig csak a sajtó, a rádió és a televízió útján lehet meg­tenni. Mert nincs akkora hordó ebben az országban amely­nek tetejére fölállva akár a legöblösebb hanggal is el le­hessen jutni Mátészalkától Alsó-Bélatelepig. — Hazánkban több politikus civilben történész. Ön is. Mi­ként éli meg ezt a helyzetet? — Lehet, hogy azért lettünk történészek, mert nem lehet­tünk politikusok. Úgy gondo­lom, a történelem nagyon jó tanítómester: megóv bennün­ket attól, hogy újra meg újra ugyanazokat a hibákat köves­sük el. Lehet belőle tanulni főleg realitásérzéket. És ha vala­mire, akkor a realitásérzékre szükség van most a magyar társadalomban és politikában. Soha nem szabad elveszíteni a kapcsolatot a tényekkel. Két dolog veszélyezteti ezt; az egyik valamilyen messianisz- tikus, ha úgy tetszik populista küldetésvágy, amely mindig összekeveri a vágyait a té- -myekkel. A másik az ideomá- nia, amelyik negyven esz­tendő alatt eléggé tönkretette ezt az országot: mindennek az ideológiai háttere volt az, ami miatt a realitások nem érvé­nyesülhettek. Volt egy ólomköpeny, ame­lyen keresztül a megfelelő su­garak nem jutottak el egy­máshoz. Soha nem volt lehe­tőség arra, hogy a kormány­zati politika és a nép vélemé­nye „még a Kádár-korszak ide­jén is” találkozzék. Mert ez az ólomköpeny középen kizárta ezt, és nem jutott más az alul levőknek, mint a régi móriczi jelzőt követni: hagyd a politi­kát, építkezz! Ez a legveszé­lyesebb jelszavak egyike, mert megtévesz­tően szépen hangzik, csak éppen nem lehet hagyni a politikát. Ezt is a történe­lem tanítja ne­künk. Viszont az ország rendkívüli eredménnyel gyakorolta ezt az „építkezz”-politi- kát, amely egy­fajta kibúvó volt a Kádár-rendszer idején. Ám ennek elmúltával úgy kell építkeznünk, hogy nem hagy­hatjuk figyelmen kívül a politikát. — Szent István napja kapcsán kérdezem: mi­lyen szerepet szán nemzeti ün­nepeinknek a társadalmi kon­szenzus mélyíté­sében, a törté­nelmi tudat for­málásában? — Azt hiszem, hogy valamikor Szent István napja nem csak katolikus, ha­nem országos ünnep is volt. Minden felekezet és minden foglalkozás alkalmasnak tar­totta ezt a nyár végi időpontot arra, hogy visszatekintsen, majd vegyen egy mély léleg­zetet és kezdje el az új tané­vet. Ez az augusztus 20-a ne­künk is tanévzáró-tanévnyitó veni sancte, hogy megnézzük, mi történt az elmúlt két évben ebben az országban. Hol tör­tént meg és' hol nem a rend­szerváltozás, amelyben úgy bízott ez az ország. „... a kormány feladata biz­tosítani, hogy a polgárok megbízható forrásból, meg­bízható információhoz jussa­nak. ” Ez a vélemény az öné. Miként valósulhat meg a gya­korlatban? — A kormányzat kötelessé­gének tartja, hogy minden egyes szakma, tárca szem­pontjából részletesen beszá­moljon a munkájáról. Azt hi­szem, hogy ennek az új stal- lumnaK amit most betöltők, ez az egyik legfontosabb része. Mindez — mint mondottam — a sajtó, a rádió, a televízió nélkül nem megy. Azzal együtt viszont biztosan megy, és erre a jövőben is minden magyar kormányzatnak szüksége lesz. Ha itt esetleg előítéletek, rossz beidegződések, félel­mek, gyanakvások élnek tö­megesen, akkor egyszercsak abba kell hagyni az eddigi gyakorlatot és el kell kezdeni normálisan beszélgetni egy­mással. Normális hangon el kell mondani eredményeinket és kudarcainkat, tépelődésinket és aggodalmainkat. Megosz­tani ezeket a gondolatokat és nem áthárítani a felelősséget bárkire, hiszen a kormány tar­tozik felelősséggel az Or­szággyűlésnek, az országnak. Azért, hogy látni lehessen: mi­lyen körülmények, milyen ne­hézségek között próbáljuk az ország bárkáját úgy a vízen tartani, hogy fel ne boruljon. Mert a kormány kudarca az ország kudarcát, a kormány hajótörése az ország hajótö­rését jelentené ebben a nehéz rendszerváltozásban, s ez senkinek nem érdeke. Várnai Ágnes Élünk ezen a kilencvenegy- nehányezer négyzetkilométe­ren, és mi sem természete­sebb nekünk, mint hogy nyel­vünkön szerepel az étlapon a rakott krumpli, hogy nyelvün­kön szólítanak föl fizetési köte­lezettségünk maradéktalan teljesítésére, hogy nyelvünk­ben él a nemzetünk: egyszó­val magyarok vagyunk. Akik az olimpiai sikerek, a felvont nemzeti lobogók és himnikus hangzatok kapcsán érzünk va­lamit abból, ami ezredévek alatt megküzdetett és meg- harcoltatott. Ám hetek köznapjain meg­élhetésünk és létünk fenntar­tásának küzdelme és harca irányába vetülnek az átlag gondolatok, így hozta az áldó vagy verő, a sors, nincs jövé- sünk megpihenni egy pillanat­nyi meditáció erejéig: kik is vagyunk, és mit is jelent a mi magyarságunk? o Nemzettudatunk birizgálá- sára tudom ajánlani egy „nemzetközi” honismereti tá­bor megvizitálását, egy kis te­lepülésen, aminek neve Mesz- tegnyő. Amikor vajdasági és bácskai, felvidéki és erdélyi gyerekek ülnek a faluház ud­varán, és sötétedik, és a lát­ványt nézve különös dolgok történnek a szemlélődőben, amolyan belső folyamatoknak tudnám őket óvatosan elne­vezni. Szigorúan óvatosan, hisz ez időtájt, zöty­työgve-zötykölödve egy ezred legeslegvégéhez luxuriózius és gyanús minden őszinte-nyílt kitárulkozás. Fő az óvatosság, és a mindenüvé elcipelt csigaház-fedezék vagy legalábbis pár szívlapát- nyi jó magyar föld. Ami elta­kar. © Visszatérve a mesztegnyői alkonyaihoz, rendkívül meg­ható tud lenni, amikor a hatá­rainkon kívül élő, de ízig-vérig magyar fiatalok szelleme ér­zékelhető boldogsággal lengi légies örömtáncát az agg fák között. És közben „magyarul dobban ez a szív, magyarul szól ez a száj”, ahogy a felvi­déki kórus szólaltatja meg a népdalt. Van ebben valami nagyszerű, főként ha még azt is számba vesszük, hogy mi, a hétköznapok szürke stratégái egy időre feledhetjük militáns éltünk taktikáit és hadmozdu­latait, tehát kinyílunk és ez jó dolog. Nemzet, haza, nemzettu­dat, magyarság. A nagy sza­vakkal az a legnagyobb baj, hogy azon érzékelők hiányá­ban, amelyek bár megvannak, mi mégis oly remekül titkoljuk őket, felfogásuk és feldolgo­zásuk szinte lehetetlen. Per­sze mindannyian ismerjük ér­telmüket, de nemhogy elme­sélni, még megérezni is nehe­zen vagyunk képesek a valódi tartalmat. Lehet, hogy ehhez a magyarság megtartásáért folytatott permanens küzde­lem szükséges? Ahogy ezt a magyar kisebbségek „kényte­lenek" nap mint nap megtenni. A felvidéki Léván is, ahol a hét szlovák skóla mellett egyetlen magyar tanítási nyelvű alapis­kolában tanulhatnak a gyere­kek. Andruska Imréné az egyik mesztegnyői csoport nevelője, ott oktat matemati­kát. A kis küzdelmekről be­szélgetünk. Arról, hogy milyen hátrányok származnak a ma­gyarságból, hogy ez bizony még mindig negatív megkü- lönböztést jelent az állások betöltésénél. És arról is, hogy a magyar gyerekek tanköny­vek híján nem tanulhatnak magyar történelmet, hogy az igazgató ezért megbízott egy tanítót az általa ismert tények átadására. Andruskáné ta­nárnő úgy érzi, hogy a felleng­zős, nagy szavaknál sokkalta- fontosabb egy ilyen tíznapos tábor, ahol a gyerekek renge­teg tudást és hitet, szeretedet kapnak „vendéglátóiktól”. És visszatérve Lévára, ha csak néhány napig tart is, de fel­üdülve érzik magukat, a meg­tapasztalt, megismert világ azonban örökre, kitörölhetet­lenül a sajátjuk marad. © És talán akkor már az sem fáj annyira, amikor a magyar iskola bejáratát teledobálják szlovák földdel. Csantavér, az Észak- Bácska és a Vajdaság határán lévő község az otthona Szed- lár Erika történelem szakos tanárnőnek, aki a kis kilenc hónapos csemetéjét, Kingát is magával hozta Mesztegnyőre. Ő, ott délen ügyesen meg­oldotta, saját költségén vásá­rolva tankönyveket, hogy a magyar történelmet hitelesen átadhassa a nebulóknak. So­mogyi ihletéssel még egy tánccsoportot is sikerült ösz- szekovácsolnia. Mint ahogy sikerült a meg­szüntetett nagyszőllősi iskolát a helybélieknek tatarozni, és talán már most szeptember­ben újra tudják indítani; mint, ahogy a mesztegnyői Gizi néni közbenjárásával sikerül segíteni a nagygalambfalvai- aknak. Úgy, hogy az első ott megje­lent kalendáriumokat itthon eladva az összeget a nagyga- labfalvai templom javára for­díthassák. De sikerült Keresz­tény Balázsnak és feleségé­nek is elérni a célt: Kárpátalján magyar színházat létrehozni, ahol Lázár Kati és Jordán Ta­más tanított szép magyar be­szédet és színjátszást a színi­növendékeknek. De kellemes a szellemnek ilyen tényeket le­írni és olvasni. És milyen természetes így közelíteni magyarságunkhoz, így fogni fel, érteni meg azt, ami csak a miénk: nyelvünk, kultúránk és történelmünk mi­benlétét. Balassa Tamás

Next

/
Thumbnails
Contents