Somogyi Hírlap, 1992. július (3. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-25 / 175. szám
1992. július 25., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Ének az Akii-hegyen VARGA DOMOKOS: Akii Miklós császári és királyi históriáját még Mikszáth Kálmán írta meg a századelején, s benne azt is, hogy ez a híres tréfacsináló hogyan tett szert szép feleségre, magyar nemességre, valamint az ugocsai Akii falú birtokára. Ő ugyanis, bár hat nyelven beszélt, és azonfelül is sok mindenhez értett a versírástól a csillagjóslásig, egyszerű tímármester fiaként jött valamikor a világra Halmiban, nem messze Akiitől, családja né-, vadó helyétől. Halmi ma RomániáhoJ tartozik, Akiit pedig — egész Kárpátaljával — előbb a csehek kebelezték be, aztán a szovjetek. Akármilyen kicsi volt Ugocsa, a legkisebb magyar megye, több országnak is jutott belőle, mikor eljött a nagy osztozkodások ideje. Jutott a földjéből, s jutott a népéből, amely jórészt most is magyar. A vidék egykori büszke magyar urainak persze már nyomuk sem igen van errefelé, hacsak itt-ott a temetőkben nem. Elszármaztak innen ama Ráthonyiak is, akik közül István urat, az egykori viceispánt Mikszáth is szerepelteti regényében, méghozzá nagy gavallérként. Mikor Ferenc császár és király őfelsége a birtokaihoz tartozó falut, Akiit kéri tőle, hogy Akii Miklósnak adományozhassa, ő csak annyit mond rá nemes egyszerűséggel: — E perctől fogva a fölségedé. — No de milyen áron? — firtatja Ferenc, aki hatalmas uralkodó létére a fukarságáról híres. Rát- honyi ránt egyet a mentéje ezüstös láncán: — Adom örök áron azért a rózsáért, melyet a felséges asszony a balkezében tart. —A császárné szabadkozna, de férjeura nem restellj a potyát. Mohón, türelmetlenül szól rá: — Add oda, Ludovika. — Mármint a rózsát. Mikszáth hozzáteszi: „És még a szemöldjeivel is intett neki.” Nagy jelenet ez, tele maró gúnnyal. S nemcsak a császár tűződik vele tollhegyre, hanem Ráthonyi is a maga gavallériájával. Mit neki egy falu? Mit neki egy falu népe? Kérik tőle? Odaveti. De hát Trianonban hány falu népét kérdezték meg, akar-e urat váltani? A közemberek feje felett döntődött el minden. Ők meg csak éltek, ahogy tudtak — vagy legalábbis tengődtek — egy-egy ilyen kéretlen-akaratlan nagy sorsforduló után. Az akliak is. Az Akii-hegyiek is, fenn a falu felett. A trianoni határ megvonása után tiszta időben átláttak a hegyről a maradék Magyarországra. Meg-megálltak kapálás közben, vagy más munkájuk közben a tőkék, a gyümölcsfák között, s meresztették a szemüket odatúlra. De ennek is már hetven éve. Azóta, ha kilométerben nem is, de a valóságban még sokkal messzebb kerültek a hajdani hazától. Minket is úgy fogadnak, mikor beállítunk az Akii-hegyi egyik öreg házba, s megmondjuk, hogy odaátról valók vagyunk, mintha valahonnan nagyon távolról vetődtünk volna ide. Egy idős házaspár tessékel befelé. A férfi ágyban fekvő, ő maga nem is tudja, de nekünk megsúgja az asszony, hogy nem sok van neki hátra. Hónapjai talán, s elemészti a rák. Keveset is beszél, inkább csak elvétve toldja meg a maga fakó hangján felesége egy-egy szavát. Arra gondolok: micsoda mély hallgatások lehetnek itt naphosszat! Hisz ezek egymásnak már mindent elmondtak.De a mi friss fülünk szóra kapatja, ha a beteg férfit nem is, a vékony kis fürge öregasszonyt. Sürög-forog, egy kancsó borral kínál, s mire ő is leül mellénk, már nem is igen várja, hogy rákérdezzünk a múlt időkre, fiatal korára. Arcának sűrű ráncai mögül előkívánkozik hajdani énje, a volt faluszépe, a téli műkedvelő előadások csengő hangú, bársonyos bőrű kis primadonnája. Igen, a cseh időkben még minden télen voltak előadásaik. Akkor még lehetett. Mutat régi fényképeket, ő is ott van rajtuk az egykori népszínművek magyar ruháiban, hasonszőrű lányokkal, csizmás legényekkel, nézzük csak, itt van az ura is, tizennyolc évesen. Viszi az ágyához, neki is mutatja: — Látod? Itt vagy, Józsi. Jó hallani, milyen szépen beszél vele. Hogy vele is meg akarja osztani fiatalságának éledező örömeit, emlékeit. A régi dalokra terelődik a szó. Szokta-e még énekelni őket? Mintha csak erre várt volna, odaáll az asztal sarkához. Fél tenyerével rátámaszkodik a testetlen fából ácsolt, kopott asztallapra (ahogy valamikor egy-egy hímzett terítővei borított színpadi asztalra támaszkodhatott), s már csendül is fel az első dallam. Félig az ura felé fordul, félig mifelénk, mint aki annyi év múltán most megint szerepel. De semmi csi- náltság nincsen a hangjában, semmi mesterkéltség: úgy énekel, mint egy csalogány, mint egy bódult madár tavasz idején. Egyik dalt a másik után fújja, bátran és tisztán, s nem is öregesen. Ha behunyom a szemem, azt a kis hajadont látom, azt a hajdani Erzsikét, akit a sárgult fényképek mutatnak pruszlikos magyar ruhájában. Ő maga megfony- nyadt azóta, ha torka megőrizte eleven csengését, s lelke is azt a régi lángot, amely most, íme magasra csapott. Látom egyszer, hogy ő is behunyja a szemét. Aztán megint kinyitja, az urára néz, s akkor egy pillanatra megrebben a hangja. Az ágyban fekvő öregember addig hallgatta a szívéhez szóló dalokat, hogy sírva fakadt. Most némán zokog: jobbról-balról peregnek le a könnyei. Ezt a nótát Erzsiké még befejezi, aztán szó nélkül odaül mellé, és mintha pityergő kis gyereket csitítana, úgy fogja és simogatja a kezét. Egy ideig egyikünk sem töri meg a csöndet. Hangtalanul lebeg velünk az Akii-hegyi szegényes szoba, valahol a múlt és a jövő, az élet és a halál között. Az e tájon élőkre szakadt történelem: jóvátehetetlen. Az öregember: menthetetlen. S lelkünket valami most mégis fölemeli. Akkor is éreztem még ezt, mikor búcsút vettünk a két öregtől, s bizonytalan léptekkel botorkáltunk lefelé a hegyről a halovány holdfényben. S igazából még most is érzem, milyen szép volt az a messzi évek hamuja alól fellobbant ének ott az Akii-hegyen, meg az a némán felparázsló vénkori szerelem. KERÉK IMRE: Modigliani: Rózsaszínű akt Érett őszibarack pirkadó héja ilyen, mint ez az ölelésre hívó, megadóan elnyúló női test; duzzadt mellén a rózsaszínű bimbó fájón sajogva, merészen mered föl, barnálló hónaljpihéin, az ágyék sötét bozótján és az öszezárt combok ívén parázsló, szűzi vágy ég; és nedvesen lüktet a néma száj, tollmeleg fészke csóknak és mosolynak. Félig-nyílt szemében fölszólító várakozás lángocskái lobognak. Már nem is önmaga — anyagtalan, sárga sugárzás, ahogyan a bársony barnák kontrasztjából bőre kisüt, hogy maga körül mindent fénybe mártson. S oly ártatlan és esendő, ahogy egész lényével forr a pillanatba, két karját kiterjesztve, mielőtt menyílna, hogy a gyönyört befogadja. DEÁK MÓR Papírdarab Mindegy ha csak egy pillanat ha csak egy papírdarab mindegy hogy szabad nem szabad szeretem ami megmarad mindegy ha megcsal hiteget ha csak sír vagy ha csak nevet mindegy hogy lehet nem lehet szeretem azt aki szeret mindegy harminckét év agy egy ha csak a szép nem egyre szebb mindegy hogy völgy mindegy ha hegy szeretem majd és elmegyek Újjáéledő motívumok A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum négy helyiségében Fejezetek Somogy néprajzából címmel nyílt kiállítás. L. Kapitány Orsolya és Gáli Éva rendezésében gazdag anyag fogadja a betérőt. A századforduló óta folyamatosan gyarapodó néprajzi gyűjteményből a népi díszítőművészet szebbnél szebb darabjai hívják fel a figyelmet Somogy kincseire. A kiállításrendezők tudatosan tas textíliák bemutatásával fel törekedtek arra: mégha a halót- is villantják az elmúlás képeit, Garbera István faragott székének részlete Lovas Katalin népviseletei Kapitány Julianna kerámiái (Fotó: Király J. Béla) az utolsó, ötödik teremben a tárlatlátogató rádöbbenjen: eleink hagyatéka tovább él az utódokban, a népi iparművészekben. Hogy miért éppen Garbera István fafaragó, Kapitány Julianna fazekasmester és Lovas Katalin népi textiltervező mutatós munkáit láthatja a közönség? Nos, azért, mert a rendezők úgy vélik: először azok kapjanak lehetőséget a bemutatkozásra^ akik már jó nevű, „befutott” művészek. Szerencsére van belőlük' bőven a megyében, így a tervek szerint két-három havonkénti váltással felfrissülhet a kiállítás, hirdetve: a népi motívumkincs mélyen — kitörölhetetlenül — beleivódott az alkotók formavilágába. Lovas Katalin háromdarabos sváb, kékfestő népviselete a legegyszerűbb geometriai forma — téglalap alaprajzú szabásminta — szerint készült. A textil-üzemmérnök a Fiatalok Népművészeti Stúdiójában tizenöt éve kezdett el intenzívebben foglalkozni a népviseletekkel. Ruháiért 1983-ban kapta meg a Népművészet Ifjú Mestere címet. Nyolc éve él Magyar- lukafán, ahol fő foglalkozása, a varrás mellett a kézműves mesterségek oktatása, tanulása tölti ki minden idejét. Sok rekonstrukciót készített, de leginkább a hagyományos népi szabású, saját tervezésű ruhakészítés foglalkoztatja. Csalogatják a szemet Kapitány Julianna kerámiái is. A kaposvári Fazekas Háziipari Szövetkezet formatervezője Tamás László fazekasmestertől tanulta a szakma alapjait. A habán kerámiák lenyűgözték, de a Gerencsér Sebestyén-pá- lyázat díjazottja tovább kísérletezett. Rátalált a mangán habán technológiájára, amelyet a 17-18. században korlátozottan alkalmaztak csak a habánok, s csak néhány darab maradt meg napjainkra. A népi iparművész azóta is ezzel a technológiával készíti használati tárgyait és díszedényeinek zömét. Garbera István fafaragó keze nyomán újraéled a parasztbútorok, szobabelsők világa. A most közszemlére tett faragott étkezőgarnitúra, tükör- és képkeret ízelítő csak művészetéből. A faragás iránti érdeklődését — ami később szenvedéllyé nemesült — egy népművészeti kiállítás keltette fel. Ezen az elmúlt századok parasztbútorait mutatták be. Régi mesterek remekeit a Felvidék és a Dunántúl múzeumaiban, tájházaiban tanulmányozta. A faragás fogásait idős faragóktól leste el. Több mint egy évtized óta formálódik keze nyomán asztallá, székké, szék rénnyé a tölgy-, a dió- és a cseresznyefa. Zsűrizett parasztbarokk bútorai meghozták az elismerést: 1983-ban népi iparművész lett. Nemcsak a hazai kiállí tásokon ismerik Garbera István művészetét, hanem a határokon túl is. Míves munkái nyugat-európai és amerikai otthonokba is eljutnak. A látogató meghökken, amikor freskó méretű Madonna néz felé. Az Erdélyből áttelepült jutái „vándorpiktor” művét foglalta keretbe a fafaragó. Bár e monu mentális keret nem volt jellemző a népi kultúrában, a vallási tárgyú — többnyire ismeretlen szerzőtől származó — festmény viszont nem hiányozhatott az otthonokból. Köteles István képe — mindenféle előjel nélkül — éppen ezért szerves része a kiállításnak. Lőrincz Sándor
