Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)
1992-05-02 / 103. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. május 2., szombat Anyák napjára Franco Cajani verse Bár lennék őrült s hullnék szakadékba hogy Pietralba havából kiássam s lepucoljam a kis madonna-szobrot szeretném az anyám kit életében nem volt időm szeretni és szolgálnám is őt kit elvesztettem egy új év éjszakáján. Baranyi Ferenc fordítása Silvana Pierangelini Recchioi rajza „Három varjú fejem felett” s Ozsvald Árpád lírájáról — Csurgótól a Hétig Januárban töltötte be Ozsvald Árpád hatvanadik életévét. A Garam alsó folyása mentén, Nemesorosziban született költő az ötvenes évek eleje óta Pozsonyban él. Csurgón érettségizett 1950-ben, majd szülőfalujában taní- tóskodott. 1952-ben kerül Pozsonyba, ahol először a Csemadoknál, majd a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadónál dolgozott. 1957 óta a Hét egyik szerkesztője, immár csak egyedül ő dolgozik az alapítók közül a lapnál. I. Versekkel, mint mindenki más azidőtájt, az Új Szónál jelentkezett, a lapban 1951-ben jelent meg első verse. 1954-ben Török Elemérrel és Veres Jánossal közös könyvben mutatkozik be (Három fiatal költő), s még három évet kell várnia, hogy önálló kötete megjelenjen. A Tavasz lesz újra, kedves 1956-ban lát napvilágot, s már ez a könyv bizonyítja, hogy Ozsvald iskolázott költő, kerüli a pátoszt, a világot csak láttatni akarja. Díszitetlen versei kedvező fogadtatásra leltek, gyorsan megjelenik második kötete, majd 1965-ben Földközelben címmel a harmadik. A pályakezdés, a helykeresés ezzel a könyvvel le is zárul, világossá válik, hogy Ozsvald Árpád ihlető élménye az irodalom, a zene és a képzőművészet. S ebben a kötetben jelentkezik már mítoszteremtő hajlama, amely a későbbi évtizedek Ozsvald líráját jellemzi. S bebizonyosodik, hogy elégikus költő, akinek lírájából hiányoznak a nagy drámai fordulatok. II. A hatvanas évek közepétől a népmeséi elemeket, babonákat és ráolvasásokat ötvöz sajátos verssé, olvasztja egységes egésszé úgy, hogy a költemények visszautalnak a varázslatos gyerekkorra, de képesek a jövő vízióját is fölvillantani. És a mögöttes jelentésben összejátszik nemzedéki, nemzetiségi és magánsors: Ki vagy? — szól rám az erdő. Hegyes nyársai bikaszarvak. Ki vagy? szól rám a felhő, s jégdarazsak véresre marnak. A patak, az már nem is kérdez, örvénycsigái húznak egyre, a túlsó parton hét medve vár, éles karmokkal fenekedve. Kiáltanám a nevemet, hogy ki vagyok, jaj elfeledtem. Három varjú fejem felett azt károgja, holló lettem. (Látomás, 1966) Ez a szintézis a Szekerek balladája című 1971-es kötetben jön létre, s Koncsol László szerint minden, ami „Ozsvald költői műhelyében a továbbiak során született, az ennek a szintézisnek a folytatása..., mítoszoknak, képzőművészeti kiindulóanyagoknak, népmeséknek s a népi babonakincsnek (végső soron mítosztöredékeknek) igénybevételével”. III. Nem sokkal ezelőtt egy beszélgetésben így határozta meg Ozsvald Árpád kötődéseit, a versteremtés értelmét: „Én a népi irányzathoz kötődtem mindig; Nagy Lászlóékhoz, Csoóri- hoz... 10-15 verset tartok alappillérnek, ügy gondolom, ők tartják azt az épületet, amit megpróbáltam fölépíteni. A többi törmelék, amit kimoshat az idő. De az épület akkor is megmarad. Úgy hiszem. Nincs okom hát szo- morkodni.” Böröndi Lajos OZSVALD ÁRPÁD Játszani, régi kedvvel Oly távol már az Északi-sark, Húsvét-szigetek kőbálványai, tengerek mélysége, az égbolt csillagai... Ki kezdi el újra? A dallam még ismerős. A téli sárban megfagyott lábnyom, a csönd zenéje megdermedt egy ágon. Játszani, régi kedvvel — azért is! „Síppal, dobbal, nádi hegedűvel...” Ki kezdi el újra? „Cinege, cinege, kismadár...” Tengerek hetvenhét szigetén tovaszáll. Ha távol is... Kinek fáj a madár zuhanása?! Tengerek sóhaja, szigetek pusztulása. Adni, mindhalálig? gy jó tíz éve történt. Á pszichológia neves professzora megdöbbentő kijelentést tett egy ünnepélyesnek szánt egészségpolitikai tanácskozáson. A döbbenet akkor éppúgy szólhatott az általa közölt puszta ténynek, mint az előadó szókimondó bátorságának. „Nőket kizsákmányoló társadalom ez a javából” — mondta, merthogy tömegével ostromolják intézetét fiatal, negyvenes nők az általános fáradtság korai tüneteivel. A már akkor kimerült magyar „dolgozó nő — közéleti ember — anya — feleség” nevű csodalény most meg arról értesült az újságokból: a nyugdíjkorhatár fölemelésén töri a fejét a kormányzat. Érthető aggodalommal tölti el a gyöngébb nem mégoly szívós képviselőit is a kétség: vajon jut-e maradék energiáikból újabb 5-7 évre való. Vajon majd hatvanon túl kapnak-e az élettől néhány egészséges, valamivel nyugodtabb tempójú esztendőt, vagy munkahelyükről egyenesen a betegágyhoz, a kórházba vezet az út, hogy ennél feketébb jövőképről ne is beszéljünk. A nők nyugdíjkorhatárának felemelését a hivatalos indoklás nyugati példákkal támasztja alá, anélkül, hogy ezt az egyetlen tényt teljes társadalmi környezetében vizsgálná. Amerikában a gyermeket nevelő feleség dolgozik ugyan, ha annyira hajtja a hivatástudat, ám erre senki és semmi nem kényszeríti. Az első a család érdeke, és ezt támogatja az adórendszer is. A férj a családfenntartó, aki feleségéről és gyermekeiről gondoskodik. Texasi, tanári diplomás barátnőm elmagyarázta: anyagilag is rosszabbul járnának, ha ő is munkát vállalna. Kedvezőtlenebbek lennének férje adózásának feltételei, s ha ő is dolgozna, a jelenleginél jóval többet költené ruhákra, fodrászra, közlekedésre, olyannyira, hogy keresete szinte el is apadna, gyermekei pedig nélkülözni lennének kénytelenek az anyai gondoskodást. A közösségi élet iránti igényét, miként teszik ezt oly sokan, rendszeres ingyenes jótékonysági tevékenységgel elégíti ki. Ugyanígy gondolkodik ötven felé járó müncheni ismerősöm is, hiszen nem éri meg a családnak, hogy a harmonikus hátteret biztosító feleséget, anyát elveszítsék némi pluszmárka fejében. Ott is kevesebb adót vonnak le ugyanis a családfő fizetéséből, ha gyermekei mellett feleségét is eltartja. Míg a mi nagymamáink 3-4 évtizednyi, többműszakos munka után is kétrét görnyedve húzzák tovább az igát, nyugdíj mellett is félállást, unokanevelést vállalnak, a Nyugat grandmatherjei második, gondtalan ifjúkorukat élik. Ápoltak, üdék és divatosak, fittnessklubokba és kozmetikushoz járnak, autót vezetnek és távoli tájakra utaznak, szellemüket pedig szabadegyetemeken pallérozzák. Egy tanulmányban olvastam: az utóbbi évtizedekben világszerte jelentősen emelkedett a hatvan éven felüliek száma. A hatvanas évekbeli megtorpanás után Észak-Ameriká- ban, Nyugat- és Észak-Európában ismét javultak a halálozási mutatók: a betegségek később jelentkeznek, és később vezetnek halálhoz. Különösen szembetűnő, hogy sikerült látványosan visszaszorítani a fejlett roszágokban a szív- és érrendszeri betegségeket, ám mindez kimutathatóan az egészségesebb életmódnak, a megfelelő életszínvonalnak, az elszánt és következetes megelőző munkának, valamint a jobb egészségügyi ellátásnak köszönhető. Nálunk 1965. óta a férfiaknál kifejezetten csökkent a születéskor várható átlagos élettartam. Eléggé nem minősíthető érvként hangzik el olykor: azért indokolt a nők nyugdíjkorhatárának emelése, mert tovább élnek, mint a férfiak. Igaz, de lassan csökken a nők életkora is. Míg a férfiak korcsoportjai közül a legtöbben 40-49 évesen fejezik be földi pályafutásukat, a halálozási arány nőknél a 30-64 évesek közt a legnagyobb. Ezekkel az adatokkal 32 fejlett ország között a magyar férfiak a 31., a nők a 30. „helyezést” érték el 1985-ben. Azóta eltelt hat, embert próbáló, idegeket koptató, bár jó irányú, mégis változások stresszével terhelt esztendő, és ki tudja, hány még nehezebb áll előttünk. Köztudott, hogy a környezeti tényezők, az életmód mennyire meghatározója az egészségnek, az élettartamnak. A jövedelmi viszonyok, az orvosi ellátás minősége, az egészséges táplálkozás és életvezetés javulásának kilátásai aligha adnak okot az optimizmusra: a nők várható életkora valószínűleg tovább fog csökkenni. Ha a munkanélküliség előre jelzett rohamára gondolok, eszemlelkem szintén tiltakozik a korhatár fölemelése ellen. A munkaerőpiacon „leértékelt áruvá" váló idősebb nők vajon el tudnak-e majd helyezkedni egyláltalán, ha utcára kerülnek, vagy netán ötve- nen túl átképzésre küldik őket? Csak szenvedhetnek a prés alatt, hisz egyik oldarlőf nyomást gyakorol rájuk a társadalom, hogy dolgozzanak kifulladásig, a másik oldalról meg eltaszítja őket magától, mint fölöslegeseket, hiszen sorba állnak a munkahelyek előtt éppen az ő, erőtől duzzadó, képzett gyermekei, sői unokái is. „Hát tőlük venné el a kenyeret?” — kérdezhetné szemrehányóan a munkaadó. Megalázó kérdések, feszítő ellentétek, az egyén számára megoldhatatlan dilemmák. Pszichológusok a megmondhatói: az effélék is képesek elvenni néhány évet az ember életéből. És akkor már nem a 30-64 éves korcsoportból „hullik el” a legtöbb nő, hanem a 30-60 évesekéből. A még munkaképes korosztályéból, amely fizeti a tb-járulékot. Fizeti mindhalálig. A Nyugatra mutogató érvelők helyesebben tennék, ha azon igyekeznének: előbb teremtse meg ez az ország az egészséges életmód feltételeit, a megfelelő életkörülményeket, a következetes megelőzést és a jó egészségügyi ellátást. Adjon kellő mennyiségű „roborálószert” ennek a társadalomnak. S ha már nálunk is megjavult az élet minősége, ha kitolódott az átlagéletkor olyannyira, hogy az egészségtől, tettrekészség- től duzzadó nagymamák nem tudnak mit kezdeni parlagon hagyott energiáikkal, akkor kezdjünk azon gondolkodni: ne emeljük-e föl a nők nyugdíjkorhatárát. Követhetjük a Nyugatot, de ügyeljünk a sorrendre is! Chikán Ágnes ÍRÓPORTRÉK
