Somogyi Hírlap, 1992. május (3. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-07 / 107. szám

1992. május 7., csütörtök 7 SOMOGYI HÍRLAP — MÜVÉSZPORTRÉK Halász Judit nem kritikákból, gyerekszemekből tájékozódik Vannak még rossz gyere­kek — énekeli legújabb hang­lemezének címadó dalát Ha­lász Judit. A színésznő régi, ismert dalaival is megörven­deztette gyermekközönségét a kaposvári városi művelődési központban. — Koncertjén az embernek olyan érzése támad, mintha vérbeli pedagógus állna a pó­diumon. Olyan, akinek minden rezdülése, mozdulata, szava a gyerekeknek szól. Soha nem akart tanító- vagy óvónő lenni? — Eszembe sem jutott. Már kislányként eldöntöttem, hogy színész leszek. Az általános iskola első osztályában volt egy tanító néni, aki — talán azért, mert én olvastam a leg­jobban — engem szúrt ki egy tanévzárón a versmondásra. József Attila Mama című köl­teményét kellett előadnom, így lettem az osztály, majd az iskola ügyeletes versmondója, s versenyekre is készültem. „Harmonikus családban éltem” Akkoriban is sokat jártam színházba, de azt soha nem gondoltam, hogy a színészet foglalkozás. Egyik idősebb ba­rátnőm mondta valamelyik színészi alakításra, hogy re­mek volt. Akkor esett le: te jó isten, nekem ezt kell majd csi­nálnom... — Az, hogy gyerekeknek is énekel, nem véletlen. Meny­nyire maradt meg emlékeze­tében a gyermekkor? — Csak a gyerekkorunkból építkezhetünk az életben. Minden gyerek tele van prob­lémákkal. Ezek ugyanolyanok, mint a felnőttek gondjai-bajai. Rengeteg gondom volt nekem is, és meggyőződhettem: a felnőttek lekezelik, lebecsülik a gyerekek gondjait, pedig azok milyen hatalmasak I Én harmonikus, jó családban él­tem, ahol hagytak játszani, s a gondok felnőtt szemmel nézve talán mégsem voltak olyan komolyak. Amikor anya lettem — húsz éve ennek — mindig figyeltem a fiam bajaira, hi­szen a világ valamennyiünk számára ugyanaz, csak a né­zőpontja más. A gyerek nem hülye, csak kicsi. Pont olyan értelmes lény, mint amilyenek mi vagyunk. Éppen ezért nem szabad hozzá másképpen szólni. — Ez az ars poetica mind a nyolc lemezére érvényes. — Igen, hiszen már régóta oly rémes a mi világunk, hogy a gyerekeket nem szabad ez­zel terhelni. A gyerekeknek meg kell adni a gyerekkort: hagyjuk játszani a gyereket, s úgy tanítsuk, hogy maga se vegye észre! Azt hiszem, hogy — lehet, csak beképzelem magamnak? —, a lurkók egy kicsit tanulnak is az én dala­imból. Sajnálom, hogy ma­napság a lemez helyett inkább kazettákon hallgatják a szá­mokat, mert ezekre sajnos nem fér rá a szerzők neve. Pedig dalaim szövege költők­től, Zelk Zoltántól, Weöres Sándortól, József Attilától, Radnótitól, Petőfitől és sok mástól származik. Ezért nem tudják a műveket azonosítani szerzőjével. Úgy vélem, zené­vel könnyebben megtanulják a verseket már óvodás korban is, s ha később találkoznak egy költő nevével vagy egy kö­tettel, akkor bekattan: hűha, ezt én már valahol hallottam... Tapssorrend Gyerekkorom egyik legma­radandóbb élménye volt, ami­kor édesanyám a kis Petőfiről mesélt. Miért éppen a kis Pe­tőfiről? Nem tudom, de emlék­szem, úgy bőgtem ezeken a történeteken... Ezek a mesék voltak a legszebbek. Nem csoda, hogy amikor nagyobb lettem, elejétől a végéig kiol­vastam a Petőfi-kötetet. — Melyik taps maradan­dóbb, a gyerekeké vagy a fel­nőtteké? — Változó. Ha lehet általá­nosítani, akkor a gyermekkö­zönség jobb, mert rendező nélkül is megtudom már az első öt percben, hogy mi újság és hány óra. — Nagy sikerrel játszik a Je­lenetek egy házasságból című Bergman-darabban is. Ezen kívül hol tapsolhat még Halász Jutkának a publikum? — A Jeleneteket a Pesti Színházban játszom Tahi Tóth Lászlóval. Az Óz, a csodák csodája bemutatója eredeti zenével és eredeti szöveggel a Vígszínházban volt kará­csonykor. Ebben kaptam sze­repet, s van egy tízéves elő­adásom, a Játszd újra, Sam! ami új közönséget jelent. Fan­tasztikus ez az előadás, és a Vígszínház történetében ez a leghosszabb prózai széria, ami ma is telt házak előtt megy. Játszom a Vidám kísér­letben is. Úgy tetszik nekem, mint az angol nemzeti vígjá­ték, mert valahányszor egy angol nézővel találkoztam, az mind a szívéhez kapott. így születik a lemez Kiderül ugyanis, hogy diák­korában amatőr színjátszó­ként játszott már ebben a mű­ben. A Rózsakiállítás c\mű Ör- kény-darabban is játszom. Ez nemrég kezdődött, és a tele­vízió is sugározta. — Lemeztervek? — Jelenleg nincsenek. A költészet napjára jelent meg egy Radnóti-nagylemezem, Jordán Tamás rendezésében. Régebben volt egy Rad- nóti-műsorom, amellyel elég sok helyen felléptem az or­szágban. Nem szerettem volna, ha kárba veszik az anyag, ezért megjelentettük. (Fotó: Kovács Tibor) — Milyen szemmel olvassa az alakításairól, lemezeiről szóló kritikákat? — Nem olvasok kritikát, mert rettenetesen provinciá­lisnak tartom, s úgy vélem, a klikkszellem ma is uralkodik . Lőrincz Sándor Dan Micu a kultúra Szentivánéji álmáról Szerelem csúnya, erőszakos partnerrel Dan Micunak, a bukaresti C. Nottars Színház nemzetközi hírű rendezőjének ebben az évadban különösen zsúfolt a magyarországi programja. A Játékszín Mandragórájának próbáiról szinte azon­nal Kecskemétre utazott Shakespeara Szentivánéji álom című vígjátékának elő­készítésére. A premier után Veszprémben a Kara- mazovokat viszi színre. A kecskeméti produkció abban különbözik a többitől, hogy Dán Micu először rendezi a darabot. — A Szentivánéji álom a legcseké­lyebb aktualizálás nélkül is rólunk szól, és ez a mi hibánk. A mai ember világa épp olyan zavart, mint az Erzsébet-kori. Az egyik jelenetben Titánia könyörög Obe- ronnak a kibékülésért, mert háborúsko­dásuk a természetet kifordította medré­ből. Úgy tetszik, ma épp úgy játszik valaki velünk, és mi épp olyan tehetetlenek va­gyunk. A kulcskérdés ebben a darabban is az egyén szabadságának lehetősége. Shakespeare szerint az emberi termé­szet immunis a forradalmakra, képtelen a változásra. — A dramaturgia Arany fordításával szemben nagyon tiszteletlen, a színé­szek szókimondók, a szituációk a kegyet­lenségig élesek. — A hangsúlyok azért ilyenek, mert egy brutális világban a szerelem, a sze­xualitás is brutális. A témáról Shakespe­are nemcsak gátlások nélkül, de felsza­badulásunk talán utolsó esélyeként be­szél. Iróniától sem mentesen veszi szem­ügyre dolgaink állását, s játssza végig: milyen lehet a szerelem csúnya, ravasz és erőszakos partnerrel. — Színházában több hónapos felké­szüléshez szokott. Hogyan győzi ezt a tempót? — A C. Nottara a legutóbbi évekig a román premierszínházak közé tartozott. Egy-egy darab — komoly készüléssel — sokszor évekig műsoron volt, premierje pedig nagy társadalmi eseménynek szá­mított. Abszurdnak látszik, de a Ceau- sescu-diktatúra legsötétebb éveiben is akkor rendeztem, ha volt mondanivalóm. Manapság a volt szocialista országok versenyt futnak Európáért, pedig a kul­túra területén eddig sem voltak teljesen körön kívül. Kultúránk nemcsak Szentivánéji ál­mokból, hanem kisebb és nagyobb érté­kek tömegéből áll. Azt hiszem, az integrá­lódási sietség egyik közvetett eredménye az is, hogy a színházi próbák ma már mindenütt egységesen hat hétig tartanak. — Tizenegy éve hívták meg először a veszprémi színházba, de még régebben rendez vendégként Nyugat-Európában. Kelet- és Nyugat-Európa színházainak lé­teznek manapság közös gondjai? — A színház intézménye mindenütt válságban van. Kérdés, az intézmény megerősítése vagy felrobbantása-e a megoldás. Természetesen mind a két változat bizonytalan kimenetelű. Tény, hogy egyre keményebben diktál a pénz diktatúrája. — Az igazgatói szobába, beszélge­tésünk színhelyére mindvégig beszű­rődik a legújabb kecskeméti zenés darab, Huszka Gül Babájának muzsikája. — Úgy látom, az utóbbi évtizedben Magyarországon a minden újdonságra fogékony színház mellett túlélte magát egy elkeserítő szemlélet. Ennek jegyé­ben a magyar közönség legszélesebb ré­tegei kizárólag az operettel csalogathatok színházba. Szerintem ez nagyon elavult, nagyon veszélyes program. A második ezredfor­dulóhoz közeledve nem tudok elképzelni olyan korunkkal szinkronban élő tömege­ket, amelyek havonta egyszer elzarándo­kolnak a színházba, mert szükségét érzik egy kosztümös, századfordulós „kirándu­lásnak”, egy avult ideákat, érzésvilágot konzerváló operettnek. Természetesen minden műfajt és kulturális tradíciót tisz­teletben kell tartani, de ezek gondolatok nélkül élettelenek, csak dilettánsok búvó­helyéül szolgálhatnak. — Másként rendez Magyarországon, vagy Bukarestben? — Ezek a különbségek ma már egyre kevésbé érvényesülnek munkám köz­bem, a nehézségek és az örömök min­denütt egyforma nagyok. Akárhol dolgoz­zam, egy olyan „fehér falra kell rajzol­nom", amelyet rengeteg ember mozgat, számomra kiszámíthatatlanul. Ma már nem hiszek a nemzeti színház gondola­tában. A dramaturgia talán igen, de a színház, mint előadás, nem ismer ilyen határokat. (károlyi) Pitti Katalin a művészi öttusáról, a párválasztásról Az operaénekes ritka fellépései Ritka jelenség az operairo­dalom világában: pompás énekhangj^hoz vonzó külső, megnyerő fegyéniség társul. Mosolygós szépasszony, aki után igencsak megfordulnak a férfiak az utcán. Kora nem ti­tok, most lépte át a negyedik X-et. De senki nem gyana­kodna füllentésre, ha egy X-et letagadna belőle... — Versmondóként kerültem közelebbi kapcsolatba a mű­vészettel: gimnazistaként, mint a Thalia-stúdió tagja sza­valóversenyeket nyertem — emlékezik a pályakezdés éve­ire. — Később kiderült, hogy a hangom valahogy más minő­ségű, jobb, mint az átlagé. így azután énekversenyeken is el­indultam és — nyertem. Bor­gulya András zeneszerző föl­figyelt rám, s nyomban ének­tanárhoz küldött — hát így kezdődött... — A szakmában nemcsak szép, hanem — s ez ritka adomány — erős, „strapabíró” hangjáról is ismert. Most mégis az eddiginél ritkábban lép közönség elé. — A színházban nagyon sok feladattal kell megbirkóz­nom, s fizikai képtelenség minden fölkérésnek eleget tenni. Ha nem akarok enged­ményeket tenni a minőség ro­vására, márpedig sémi szín alatt nem akarok, ritkítanom kell a fellépések számát. Le­het, ez némi anyagi veszte­séggel jár, de vállalom, mert mindig a legjobbat akarom nyújtani, ami tudásomból, te­hetségemből futja. Ami pedig a pénzt illeti; manapság min­denkinek alább kell adnia az igényekből. — Köztudott, hogy magáné­lete sem „mentes” a szakmá­tól... — Igen, úgy hozta az élet, hogy kollégával kötöttem ösz­sze az életemet. Mostani fér­jem, Begányi Ferenc is opera­énekes... A férjemmel remekül meg­értjük és bizonyos értelemben kiegészítjük egymást. Nem szólunk ugyan bele egymás munkájába, de nagyon figye­lünk egymásra. S persze köl­csönösen elvárjuk az őszinte véleményt egy-egy alakítás­ról, szerepformálásról. Feri például mindig csak a főpró­bán néz meg — így addig nél­küle birkózom a feladattal, de a premierig még van idő és lehetőség, hogy tanácsa, vé­leménye alapján változtassak, csiszoljak a figurán. Egyéb­ként nagyon szeretek igényes partnerekkel, a szó legjobb ér­telmében vett profikkal dol­gozni. Akik — ahogy egy kar­mester megfogalmazta — öt­tusázók a művészetben. Vagyis jó énekesek, muzikáli­sak, megfelelő külsejük, jó színészek és tudnak a szín­padon mozogni. Persze az ember nem lehet egyformán erős mind az öt „tusában”, de ha valamelyik tulajdonság, adottság teljesen hiányzik be­lőle, nemigen küzdheti föl ma­gát az élvonalba. — A nyári hónapok pihe­nést, kikapcsolódást ígérnek? — Sajos vagy hál'istennek nem. A müncheni nyári opera- fesztiválon a Traviátában és a Trubadúrban lépek fel. Az Operettszínház a Cigánysze­relem Ilona szerepére kért fel; közönség elé lépek Tolcsvay László Magyar miséjében, s már folynak Alban Berg Woz- zek című operájának próbái. És még egy izgalmas vállal­kozás: a Margitszigeten színre kerül Paul McChartney Liver­pooli oratóriuma, amelyben ugyancsak érdekes szerep vár rám. (kor)

Next

/
Thumbnails
Contents