Somogyi Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-18 / 93. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — HÚSVÉT 1992. április 18., szombat JUHÁSZ GYULA A föltámadott Negyven napig még a földön maradt. Járt-kelt a zöldben, megfürdött a fényben, Szívében érezé a szent tavaszt. A gyermekek közt játszott és mesélt, Virágát derűs homlokára fonta, n Ujjongva mondta: 0 élet, te szép! Negyven napig még a földön maradt. Ragyogó lelke távol ködbe látta A koponyák hegyét, az árnyakat. Egy orgonavirágos hajnaltájon Oly könnyű lön a teste, mint a fény S elszállt némán a mennybe, mint egy álom. TAVASZ A TAVON Kovács Tibor felvétele SZAPUDI ANDRÁS Rodostói hétköznapok J ózsef úr kiszenvedett, a hadjáratnak most már vége. Értelme eddig sem volt. Az első perctől tudta, hogy egy eleve bukásra ítélt vállalkozásba vonták bele, s neki a józan ész nevében tiltakoznia kellett volna. Ő ehelyett betegre dolgozta magát Rákóczi Ferenc hebehurgya fia kedvéért, mintha maga a nagyságos fejedelem parancsolta volna, hogy elnyomja József iránt érzett ellenszenvét, s térdig lejárja lábát, rázássá magát szekéren, kibeszélje a tüdejét a fejedelemfi követeként. De hát tett-e ő mást, amióta sorscsillaga a fejedelem udvarába vezette — tehetett-e mást, mint amit az édes úr parancsolt? Parancsolt? Ugyan... Ha legalább egyszer, úgy igazán, férfiúi határozottsággal — miként egy szigorú, de szerető apa — szólt volna hozzá, ha tudatta volna, mi a kívánsága, mit vár tőle, s egyáltalán vár-e valamit?! Ha nyíltan kimondta volna egyszer, hogy ha nem tekinti is olyan fontosnak szerény jelenlétét, hűségét a buj- dosásban, mint teszem azt Bercsényi úrét, Forgách úrét, de számol szerénységével, esteli imájába béfoglalja az ő nevét is, a legkisebbét hívei közül... Soha... Soha... Meggyőződése, hogy a nagyúr szemében ő sohasém nőtt ki az apródsorból; kegyesen bánt vele, miként egy erdélyr nemes úrfival illik, akit kupá- lódni küldtek udvarába, aki elsodródott vele a Márvány-tenger partjára. Igen. Elsodródott. Szinte észrevétlen. Megszokták az urak, hogy a fejedelem környezetéhez tartozik és senki sem csodálkozott, hogy külországi száműzetésében vele maradt, mintha csak a szomszéd birtokra rándultak volna át, teszem azt vadászatra, Zágontól kétnapi járásra. Sokáig reménykedett, hogy egyszer majd színe elé rendeli, és megkérdi: miért vállalta a bujdosók könnyes-keserű kenyerét, édesanyja ka- kastéjjel sütött cipója helyett, hiszen tőle, a huszonéves ifjútól senki sem várta el, hogy föláldozza magát egy veszett ügyért, melyből akkor még vajmi keveset értett; legföljebb egy hűségesküt kértek volna tőle, afféle „szatmári szelleműt”, s árva Thorma Éva örömkönnyeket sírhatott volna a zágoni kúriában... Soha... Rákóczi sosem kérdezett effélét „kamarásától", nem érdekelte, mivégre állt azok közé, akik úgy vélték, Szatmár után nincs helyük többé a hazában, s Károlyiék árulása miatt a kénköves pokol füstje lengedez a zöld mezőségeken az égig érő hegycsúcsokon; nem érdekelte édes urát, miért csatlakozott az elátkozottak processiójához, mellyel hiába kelt át országhatárokon, tengeren, sosem jutott el a szívéhez. Talán azt gondolta, kalandvágy hevítetette, világot akart látni a pelyhedző állú zágoni legény; igaz, eljutott volna-e Angliába, Franciaországba, meglátta volna-e a tengert, a Napkirály udvarát, ha ficánkoló lovát ama napon Zágon felé fordítja; csak arra nem gondolt az öreg fejedelem Isten nyugosztalja és az örök világosság fényesked- jék neki — bizonyára csak arra az egyre nem, hogy kamarása, az egykori apród őt mindenkinél jobban szereti. Mindenkinél... Valójában nem érdekelte az ügy, a nagynak mondott, ám egyre kisebbre zsugorodó, szánalmasabbnak tetsző politika, az országmentő szerepben fellépő urak gyalázatos vígassága otthon, az elkobzott Rákóczi birtokokon, kastélyokban, őt egyedül és kizárólag a fejedelem érdekelte, csakis neki akart szolgálni minden erejével, legjobb tudása szerint. Mégpedig ott, ahol a sors kívánta. Erdélyben, Párizsban vagy Rodostóban, mindegy; a fontos csak az volt, hogy naponta láthassa, amint kilép az ágyasházából, vagy ájtatoskodik a kápolnában, hallhassa megfontolt beszédét, csodálhassa értelmének megnyilatkozásait, például, amikor ebéd után az urakkal vált szót mindenféle teológiai vagy hadművészeti kérdésről; (szegény urak!, minő alantcsúszók valának fényes fejedelmünk szárnyalásához képest!), bizony, annál keservesebb volt látni első szülött fiának, József úrnak kicsinységét. Mindjárt az első találkozáskor kénytelen volt megállapítani, hogy az alma mesze esett a fájától. Bár bizonyára, szép tálentumokat is örökölt, ám azok nem derülhettek fényre, mert atyjától távol nevelkedvén, nem láthatott maga előtt követésre méltó példát; nem tanulta meg — kitől is tanulhatta volna?! —, hogy az igazi fejedelem mindenek előtt önmagán képes uralkodni, elnyomva gyarló indulatait, oktalan haragvásáit. Szegény József úr, aki most már végső ítéletét várja miurunk előtt, nem bírt magával, a feje minduntalan céklaszínűvé vált a dühtől, meglett férfiú létére úgy duzzugott, mint egy elkényeztetett leányzó, s tán még toporzékolt is haragjában. De hogy kapdosott a hatalomért... Mintha nem tudta volna, hogy csak játékszer a török kezében... szegény, szegény Rákóczi úrfi. Mindnyájan tudtuk, sóhajtott, de úgy tettünk, mintha nem tudnánk. Talán önmagunknak sem vallanánk be, mert nagyon megelégeltük már a bujdosást. Pedig megboldogult fejedelmünk gyakran mondta, hogy nem kívánja a portának a némettel való hadakozását; sokszor hallottuk tőle, Isten nyugosztalja, hogy mennyire irtózna a török haddal keresni igazságát, s inkább a halált választaná, mintserp azt lássa, török dúlja, gyilkolja az ő Erdélyét. S lám, mi ellenkezés nélkül elindultunk József úrral a porta kegyelméből török fegyverekkel. Milyen szerencse, hogy Orsóvá megvétele után véget ért a komédia, s nemjndultunk el 30 ezer emberrel Temesvár felé. A fejedelem nyugodtan pihenhet, és sorsüldözte hívei is megkönnyebültek. Nem vádolhat senki bennünket, hogy Édes néném, aki nem vagy grófné, de létező személy, miért ne játszhatnánk azt, hogy M. is, Zs. is, C. is te vagy, mindhárom nővérem egy személyben, következésképpen hol gyerekeket oktatsz, hol a festőállvány előtt állsz, hol könyveket árulsz; de testvér is vagy, anya is, meg feleség is, ezért aztán van gondod, bajod elég, zsúfoltak a hétköznapjaid, ünnepeid; a legutóbbi leveledet is, mint megjegyzed, késő este, az ágyad szélén ülve írtad, ennek ellenére mindenre kitérő, hosszú beszámolót kaptam tőled szülőföldemről, anyánkról; rftost is, mint mindig, szememre hányod élhetetlenségem, tünyaságra, nemtörődömségre hajló természetem, mondván: igazán tehetnék már valamit azért, hogy végleg hazatérhessek; megemlíted — bár magam is tudom —, hogy kirekesztőim csillagzatja már régen letűnt (egyik-másik közülük néha föl-föl bukkan a tévé képernyőjén, s elégtelen minősítésű erkölcsi bizonyítványát magyarázza az utókornak), s addig húzom-ha- lasztom a döntést, amíg az engem megillető helyet megint más foglalja majd el, mégpedig a mindig ugrásra kész kaméleonok egyike, aki nemrég a bizonyítványt maidegen harcosok segedelmével tértünk vissza szülőföldünkre. Istennek hála, mondta hangosan, és egy kis lelkifurdalással gondolt József úrra, aki mióta Csernadába érkeztek, ádáz küzdelmet vívott a halállal. Érezte, hogy órái meg vannak számlálva, ezért tegnap papot hivatott, meggyónt, megáldozott és a testamentumot hagyott. A teste most egy hideg pincében várja, hogy a porta rendelkezzék felőle. Meghagyta ugyanis, hogy apja mellé temessék, ám ehhez a török császár beleegyezése szükséges. így végezte 38 éves korában Rákóczi Ferenc idősebbik fia, akiben bíztak is, nem is a bujdosó urak, és nehéz szívvel kísérték végig halálba vezető útján. Requiscat in pace! Eljöttek véle, s ha bé nem is mehettek de láthatták a hazát. Szúrós szél fúj, térdig ér a sár. Az ég mozdulatlan, unalmas. Mint a rodostói hétköznapok. gyarázók kegyeiért lihegett; helyenként bizony kemény szavakat is használsz, suhogó szíjostor mondatokkal vágsz végig rajtam, hogy serkenjek fel és induljak sürgősen megkeresni a hazafelé vezető utat; kertelés nélkül, a rád jellemző „ami a szívemen, az a számon” stílusban fejted ki nézeteidet, „nem éppen szilárd” jellememről, amely — lássam be — gyakran zsákutcába vitt, s ahelyett, hogy apánkhoz és nagyapánkhoz méltó férfias cselekedetekben jeleskedtem volna, illékony hangulatok, illúziók „járatják a bolondját” velem; ezúttal sem maradtak el szokásos célzásaid a különböző vendéglátóhelyek iránt érzett rokonszenvemre, no meg a nőkre, akik — szerinted — folyton megkörnyékeznek, hogy elhomályosítsák látásomat, megingassák ítélőképességem, kiirtsák belőlem az ambíciót; „igazán benőhetne már a fejed lágya”, korholsz, mint diákkoromban, ha elkerültem az iskolát, mint fiatal költő és színikritikus koromban, ha egymás után két-há- rom éjszaka várt otthon hiába az ágyam, és nem győzöd ismételni szikár felkiáltójelekkel a mondatod végén, hogy nekem feladatom van még, s ha nem végzem el, úgy járok, mint a rábízott talentummal mit sem kezdő szolga; ki vettetem a külső sötétségbe, ahol lészen sírás és fogak csikor- gatása. Ezért hát jól tenném, ha kikecmeregnék a tespe- désből, s ha terméketlen nyugalmam csendjét felvernék hazai emlékeim jajkiáltásai, s izennék anyámnak is valami biztatót... Édes néném, hálistennek jól vagyok (mert, mellesleg hogy- létem iránt is érdeklődsz), az utóbbi időben elkerültek a nyavalyák, csak az Ízületeimmel kínlódom néha, és olyankor nehézkesen mozgok, tétova a járásom; bitang kórság!, azt mondják a doktorok, ez a baj már hűséges marad hozzám egészen a sövényházi kriptáig, de szerencsére időnként megfeledkezik rólam, s békén hagy hetekig, olyankor — mint most is — alszik bennem a szenvedés; leveledet többször is elolvasván, megállapítottam, hogy nem vagy hajlandó tudomásul venni az idő múlását, pedig csáknem két évtized telt el aZóta, hogy eljöttem hazulról; bizony, menekülnöm kellett!, tévedsz, ha azt hiszed, hogy feledtem a megaláztatást, futásom esőverte napját; gyakran látom magam azon a keserves reggelen, ahogy beülök a kocsimba és elindulok az ismeretlen ftié, nyomomban ón-arcú pocsolyák, sunyi pofák, bugyogó káröröm; hogyne A mi napjaink mind egyszí- nűek, semmi különbözőség nincs közöttük. A tavasz a Bakony felől jön, vízen jár, légies hajók között. A parti táj még beesett arcú, borostás, az üzletek téli álmukból ocsúdnak, tartozunk meghálálni a királynénak hazánkból való kirekesztésünket, mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok vagyon. Sirályok, mindenütt sirályok, körülröpdösik a mólón ácsorgó horgászt; fúj a szél, ilyenkor húsvét táján még fog- vacogtató a tó lehellete. Soha nem szabad senkinek is, még az ellenségünknek is rosszat kívánni. Azt mondják, csodabogár vagyok, mert soha, sehol nem jelentkezem, senkihez sem simulok, „máshol te lennél a... dadogja egy borgőzös kolléga (nos, mi lennék, és hol van az a máshol?) legyintek. Megcsap az unalom pállott szaga. emlékeznék az András-napi búcsút követő első decemberi napra, amikor elhagytam az ifjúság városát, mely egykedvűen nézte az igazak vergődését és keblére ölelte a hamisakat; most is fülemben az ablaktörlő monoton suttogása, szemem a visszafelé rohanó úton, hol egy-egy arc tűnik fel, majd foszlik szét nyomban, barátoké, akik tegnap még együtt fröccsöztek velem a Rába-parti vendéglőben, s ma úgy tetszik, az öröklétből küldik arcképüket... Édes néném, a vendéglőről jut eszembe... te egy húsz évvel ezelőtti Kujtoroghyt korholsz folyton — ismétlem, nem vagy hajlandó tudomásul venni az idő múlását —, azt a Kujtoroghyt, aki borongó vagy szi- várványos lélekkel járta a kocsmákat, s akármerre fordult, szerelmes orgonabokor került útjába; tudatom néném, errefelé ritka a jó kocsma, s a néptelen vendéglők, bárok ásítozó közönye taszító; itt nincsen Tóni úr, Csákány Öcsi, Gyöngyvirág, zóna szalontüdő sem szerepel az étlapon, s az orgonabokrok is mintha más vidékre költöztek volna innét; van viszont jó orvos, aki aggályosán tapogatja a májam, röntgenre, ultrahangvizsgálatra küld, fogyókúrát ajánl, eltilt a tömény italtól, „fröccsöt is csak legföljebb hármat naponta”, figyelmeztet, „s ha képtelen vagy arra, hogy leszokj a cigarettáról, legalább mérsékeld a dohányzást”. Tudatom továbbá, hogy nem feledkeztem meg a feladatomról sem, sokáig úgy véltem (s néha oldott pillanataimban ma is), hogy valóban vár még rám tennivaló... de késik, késik a hívás... Ismét a halálról kell írnom... Már mi csak ketten maradtunk Zay úrfival. Mi vagyunk a legutolsók; mert legutoljára hagyott minket az Úristen. Anyámnak üzenem, életem legnagyobb ajándéka, hogy a fia lehetek, s miként ötéves koromban a hadak elmúlta után, hanyatt lökött fák, döglött géppuskák és lőszerhalmok között Szapudról Sövényházra mentünk, ma is gyakran sétálok vele kézenfogva a történelemben. Már most egyedül maradtam a bujdosók közül. Festő barátom tornyokat rakott a vállamra, mindkét vál- lamra tornyot festett, a szobrász meg kifaragta halotti arcom; éjszaka, ha felébredek, cigarettázom a síron túli fényben... És azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságoktól, ámen. Már befogták a postalovakat Ex Turcia nulla redemptio
