Somogyi Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-18 / 93. szám

8 SOMOGY HÍRLAP — HÚSVÉT 1992. április 18., szombat JUHÁSZ GYULA A föltámadott Negyven napig még a földön maradt. Járt-kelt a zöldben, megfürdött a fényben, Szívében érezé a szent tavaszt. A gyermekek közt játszott és mesélt, Virágát derűs homlokára fonta, n Ujjongva mondta: 0 élet, te szép! Negyven napig még a földön maradt. Ragyogó lelke távol ködbe látta A koponyák hegyét, az árnyakat. Egy orgonavirágos hajnaltájon Oly könnyű lön a teste, mint a fény S elszállt némán a mennybe, mint egy álom. TAVASZ A TAVON Kovács Tibor felvétele SZAPUDI ANDRÁS Rodostói hétköznapok J ózsef úr kiszenvedett, a hadjáratnak most már vége. Értelme eddig sem volt. Az első perctől tudta, hogy egy eleve bukásra ítélt vállalkozásba vonták bele, s neki a józan ész nevében tilta­koznia kellett volna. Ő ehelyett betegre dolgozta magát Rá­kóczi Ferenc hebehurgya fia kedvéért, mintha maga a nagyságos fejedelem paran­csolta volna, hogy elnyomja József iránt érzett ellenszen­vét, s térdig lejárja lábát, rá­zássá magát szekéren, kibe­szélje a tüdejét a fejedelemfi követeként. De hát tett-e ő mást, amióta sorscsillaga a fe­jedelem udvarába vezette — tehetett-e mást, mint amit az édes úr parancsolt? Paran­csolt? Ugyan... Ha legalább egyszer, úgy igazán, férfiúi ha­tározottsággal — miként egy szigorú, de szerető apa — szólt volna hozzá, ha tudatta volna, mi a kívánsága, mit vár tőle, s egyáltalán vár-e vala­mit?! Ha nyíltan kimondta volna egyszer, hogy ha nem tekinti is olyan fontosnak sze­rény jelenlétét, hűségét a buj- dosásban, mint teszem azt Bercsényi úrét, Forgách úrét, de számol szerénységével, esteli imájába béfoglalja az ő nevét is, a legkisebbét hívei közül... Soha... Soha... Meg­győződése, hogy a nagyúr szemében ő sohasém nőtt ki az apródsorból; kegyesen bánt vele, miként egy erdélyr nemes úrfival illik, akit kupá- lódni küldtek udvarába, aki el­sodródott vele a Márvány-ten­ger partjára. Igen. Elsodródott. Szinte észrevétlen. Megszok­ták az urak, hogy a fejedelem környezetéhez tartozik és senki sem csodálkozott, hogy külországi száműzetésében vele maradt, mintha csak a szomszéd birtokra rándultak volna át, teszem azt vadá­szatra, Zágontól kétnapi já­rásra. Sokáig reménykedett, hogy egyszer majd színe elé rendeli, és megkérdi: miért vál­lalta a bujdosók könnyes-ke­serű kenyerét, édesanyja ka- kastéjjel sütött cipója helyett, hiszen tőle, a huszonéves ifjú­tól senki sem várta el, hogy föláldozza magát egy veszett ügyért, melyből akkor még vajmi keveset értett; legföljebb egy hűségesküt kértek volna tőle, afféle „szatmári szelle­műt”, s árva Thorma Éva örömkönnyeket sírhatott volna a zágoni kúriában... Soha... Rákóczi sosem kérdezett effé­lét „kamarásától", nem érde­kelte, mivégre állt azok közé, akik úgy vélték, Szatmár után nincs helyük többé a hazában, s Károlyiék árulása miatt a kénköves pokol füstje lenge­dez a zöld mezőségeken az égig érő hegycsúcsokon; nem érdekelte édes urát, miért csatlakozott az elátkozottak processiójához, mellyel hiába kelt át országhatárokon, ten­geren, sosem jutott el a szívé­hez. Talán azt gondolta, ka­landvágy hevítetette, világot akart látni a pelyhedző állú zágoni legény; igaz, eljutott volna-e Angliába, Franciaor­szágba, meglátta volna-e a tengert, a Napkirály udvarát, ha ficánkoló lovát ama napon Zágon felé fordítja; csak arra nem gondolt az öreg fejede­lem Isten nyugosztalja és az örök világosság fényesked- jék neki — bizonyára csak arra az egyre nem, hogy ka­marása, az egykori apród őt mindenkinél jobban szereti. Mindenkinél... Valójában nem érdekelte az ügy, a nagynak mondott, ám egyre kisebbre zsugorodó, szánalmasabbnak tetsző politika, az ország­mentő szerepben fellépő urak gyalázatos vígassága otthon, az elkobzott Rákóczi birtoko­kon, kastélyokban, őt egyedül és kizárólag a fejedelem érde­kelte, csakis neki akart szol­gálni minden erejével, legjobb tudása szerint. Mégpedig ott, ahol a sors kívánta. Erdély­ben, Párizsban vagy Rodos­tóban, mindegy; a fontos csak az volt, hogy naponta lát­hassa, amint kilép az ágyas­házából, vagy ájtatoskodik a kápolnában, hallhassa meg­fontolt beszédét, csodálhassa értelmének megnyilatkozásait, például, amikor ebéd után az urakkal vált szót mindenféle teológiai vagy hadművészeti kérdésről; (szegény urak!, minő alantcsúszók valának fényes fejedelmünk szárnya­lásához képest!), bizony, an­nál keservesebb volt látni első szülött fiának, József úrnak ki­csinységét. Mindjárt az első találkozáskor kénytelen volt megállapítani, hogy az alma mesze esett a fájától. Bár bi­zonyára, szép tálentumokat is örökölt, ám azok nem derül­hettek fényre, mert atyjától tá­vol nevelkedvén, nem láthatott maga előtt követésre méltó példát; nem tanulta meg — ki­től is tanulhatta volna?! —, hogy az igazi fejedelem min­denek előtt önmagán képes uralkodni, elnyomva gyarló in­dulatait, oktalan haragvásáit. Szegény József úr, aki most már végső ítéletét várja miu­runk előtt, nem bírt magával, a feje minduntalan céklaszínűvé vált a dühtől, meglett férfiú lé­tére úgy duzzugott, mint egy elkényeztetett leányzó, s tán még toporzékolt is haragjá­ban. De hogy kapdosott a ha­talomért... Mintha nem tudta volna, hogy csak játékszer a török kezében... szegény, szegény Rákóczi úrfi. Mindnyájan tudtuk, sóhaj­tott, de úgy tettünk, mintha nem tudnánk. Talán önma­gunknak sem vallanánk be, mert nagyon megelégeltük már a bujdosást. Pedig meg­boldogult fejedelmünk gyak­ran mondta, hogy nem kívánja a portának a némettel való hadakozását; sokszor hallot­tuk tőle, Isten nyugosztalja, hogy mennyire irtózna a török haddal keresni igazságát, s inkább a halált választaná, mintserp azt lássa, török dúlja, gyilkolja az ő Erdélyét. S lám, mi ellenkezés nélkül elindul­tunk József úrral a porta ke­gyelméből török fegyverekkel. Milyen szerencse, hogy Or­sóvá megvétele után véget ért a komédia, s nemjndultunk el 30 ezer emberrel Temesvár felé. A fejedelem nyugodtan pi­henhet, és sorsüldözte hívei is megkönnyebültek. Nem vá­dolhat senki bennünket, hogy Édes néném, aki nem vagy grófné, de létező személy, mi­ért ne játszhatnánk azt, hogy M. is, Zs. is, C. is te vagy, mindhárom nővérem egy személyben, következéskép­pen hol gyerekeket oktatsz, hol a festőállvány előtt állsz, hol könyveket árulsz; de test­vér is vagy, anya is, meg fel­eség is, ezért aztán van gon­dod, bajod elég, zsúfoltak a hétköznapjaid, ünnepeid; a legutóbbi leveledet is, mint megjegyzed, késő este, az ágyad szélén ülve írtad, ennek ellenére mindenre kitérő, hosszú beszámolót kaptam tő­led szülőföldemről, anyánkról; rftost is, mint mindig, sze­memre hányod élhetetlensé­gem, tünyaságra, nemtörő­dömségre hajló természetem, mondván: igazán tehetnék már valamit azért, hogy vég­leg hazatérhessek; megemlí­ted — bár magam is tudom —, hogy kirekesztőim csillagzatja már régen letűnt (egyik-másik közülük néha föl-föl bukkan a tévé képernyőjén, s elégtelen minősítésű erkölcsi bizonyít­ványát magyarázza az utó­kornak), s addig húzom-ha- lasztom a döntést, amíg az engem megillető helyet me­gint más foglalja majd el, mégpedig a mindig ugrásra kész kaméleonok egyike, aki nemrég a bizonyítványt ma­idegen harcosok segedelmé­vel tértünk vissza szülőföl­dünkre. Istennek hála, mondta han­gosan, és egy kis lelkifurda­lással gondolt József úrra, aki mióta Csernadába érkeztek, ádáz küzdelmet vívott a halál­lal. Érezte, hogy órái meg vannak számlálva, ezért teg­nap papot hivatott, meggyónt, megáldozott és a testamen­tumot hagyott. A teste most egy hideg pincében várja, hogy a porta rendelkezzék felőle. Meghagyta ugyanis, hogy apja mellé temessék, ám ehhez a török császár belee­gyezése szükséges. így vé­gezte 38 éves korában Rá­kóczi Ferenc idősebbik fia, akiben bíztak is, nem is a buj­dosó urak, és nehéz szívvel kísérték végig halálba vezető útján. Requiscat in pace! Eljöt­tek véle, s ha bé nem is me­hettek de láthatták a hazát. Szúrós szél fúj, térdig ér a sár. Az ég mozdulatlan, unalmas. Mint a rodostói hétköznapok. gyarázók kegyeiért lihegett; helyenként bizony kemény szavakat is használsz, suhogó szíjostor mondatokkal vágsz végig rajtam, hogy serkenjek fel és induljak sürgősen meg­keresni a hazafelé vezető utat; kertelés nélkül, a rád jellemző „ami a szívemen, az a szá­mon” stílusban fejted ki néze­teidet, „nem éppen szilárd” jel­lememről, amely — lássam be — gyakran zsákutcába vitt, s ahelyett, hogy apánkhoz és nagyapánkhoz méltó férfias cselekedetekben jeleskedtem volna, illékony hangulatok, il­lúziók „járatják a bolondját” ve­lem; ezúttal sem maradtak el szokásos célzásaid a külön­böző vendéglátóhelyek iránt érzett rokonszenvemre, no meg a nőkre, akik — szerinted — folyton megkörnyékeznek, hogy elhomályosítsák látáso­mat, megingassák ítélőképes­ségem, kiirtsák belőlem az ambíciót; „igazán benőhetne már a fejed lágya”, korholsz, mint diákkoromban, ha elke­rültem az iskolát, mint fiatal költő és színikritikus korom­ban, ha egymás után két-há- rom éjszaka várt otthon hiába az ágyam, és nem győzöd is­mételni szikár felkiáltójelekkel a mondatod végén, hogy ne­kem feladatom van még, s ha nem végzem el, úgy járok, mint a rábízott talentummal mit sem kezdő szolga; ki vette­tem a külső sötétségbe, ahol lészen sírás és fogak csikor- gatása. Ezért hát jól tenném, ha kikecmeregnék a tespe- désből, s ha terméketlen nyu­galmam csendjét felvernék hazai emlékeim jajkiáltásai, s izennék anyámnak is valami biztatót... Édes néném, hálistennek jól vagyok (mert, mellesleg hogy- létem iránt is érdeklődsz), az utóbbi időben elkerültek a nyavalyák, csak az Ízületeim­mel kínlódom néha, és olyan­kor nehézkesen mozgok, té­tova a járásom; bitang kór­ság!, azt mondják a doktorok, ez a baj már hűséges marad hozzám egészen a sövény­házi kriptáig, de szerencsére időnként megfeledkezik ró­lam, s békén hagy hetekig, olyankor — mint most is — al­szik bennem a szenvedés; le­veledet többször is elolvas­ván, megállapítottam, hogy nem vagy hajlandó tudomásul venni az idő múlását, pedig csáknem két évtized telt el aZóta, hogy eljöttem hazulról; bizony, menekülnöm kellett!, tévedsz, ha azt hiszed, hogy feledtem a megaláztatást, fu­tásom esőverte napját; gyak­ran látom magam azon a ke­serves reggelen, ahogy beü­lök a kocsimba és elindulok az ismeretlen ftié, nyomomban ón-arcú pocsolyák, sunyi po­fák, bugyogó káröröm; hogyne A mi napjaink mind egyszí- nűek, semmi különbözőség nincs közöttük. A tavasz a Ba­kony felől jön, vízen jár, légies hajók között. A parti táj még beesett arcú, borostás, az üz­letek téli álmukból ocsúdnak, tartozunk meghálálni a király­nénak hazánkból való kire­kesztésünket, mivel ott az élet fogyatkoztatására több ok va­gyon. Sirályok, mindenütt sirályok, körülröpdösik a mólón ácsorgó horgászt; fúj a szél, ilyenkor húsvét táján még fog- vacogtató a tó lehellete. Soha nem szabad senkinek is, még az ellenségünknek is rosszat kívánni. Azt mondják, csodabogár vagyok, mert soha, sehol nem jelentkezem, senkihez sem simulok, „máshol te lennél a... dadogja egy borgőzös kolléga (nos, mi lennék, és hol van az a máshol?) legyintek. Meg­csap az unalom pállott szaga. emlékeznék az András-napi búcsút követő első decemberi napra, amikor elhagytam az if­júság városát, mely egyked­vűen nézte az igazak vergő­dését és keblére ölelte a ha­misakat; most is fülemben az ablaktörlő monoton sutto­gása, szemem a visszafelé rohanó úton, hol egy-egy arc tűnik fel, majd foszlik szét nyomban, barátoké, akik teg­nap még együtt fröccsöztek velem a Rába-parti vendéglő­ben, s ma úgy tetszik, az örök­létből küldik arcképüket... Édes néném, a vendéglőről jut eszembe... te egy húsz évvel ezelőtti Kujtoroghyt korholsz folyton — ismétlem, nem vagy hajlandó tudomásul venni az idő múlását —, azt a Kujto­roghyt, aki borongó vagy szi- várványos lélekkel járta a kocsmákat, s akármerre for­dult, szerelmes orgonabokor került útjába; tudatom néném, errefelé ritka a jó kocsma, s a néptelen vendéglők, bárok ásítozó közönye taszító; itt nincsen Tóni úr, Csákány Öcsi, Gyöngyvirág, zóna sza­lontüdő sem szerepel az étla­pon, s az orgonabokrok is mintha más vidékre költöztek volna innét; van viszont jó or­vos, aki aggályosán tapogatja a májam, röntgenre, ultra­hangvizsgálatra küld, fogyó­kúrát ajánl, eltilt a tömény ital­tól, „fröccsöt is csak legföljebb hármat naponta”, figyelmez­tet, „s ha képtelen vagy arra, hogy leszokj a cigarettáról, le­galább mérsékeld a dohány­zást”. Tudatom továbbá, hogy nem feledkeztem meg a fel­adatomról sem, sokáig úgy véltem (s néha oldott pillanata­imban ma is), hogy valóban vár még rám tennivaló... de késik, késik a hívás... Ismét a halálról kell írnom... Már mi csak ketten maradtunk Zay úrfival. Mi vagyunk a leg­utolsók; mert legutoljára ha­gyott minket az Úristen. Anyámnak üzenem, életem legnagyobb ajándéka, hogy a fia lehetek, s miként ötéves koromban a hadak elmúlta után, hanyatt lökött fák, dög­lött géppuskák és lőszerhal­mok között Szapudról Sö­vényházra mentünk, ma is gyakran sétálok vele kézen­fogva a történelemben. Már most egyedül maradtam a bujdosók közül. Festő barátom tornyokat ra­kott a vállamra, mindkét vál- lamra tornyot festett, a szob­rász meg kifaragta halotti ar­com; éjszaka, ha felébredek, cigarettázom a síron túli fény­ben... És azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságoktól, ámen. Már befogták a postalovakat Ex Turcia nulla redemptio

Next

/
Thumbnails
Contents