Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-21 / 69. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. március 21., szombat pótban vagyok. Előfordul, hogy utólag írok, de nem szeretem halasztani, mert mást ír később az ember, mint a friss élmény hatására. Kifelejthet fontos dolgokat is. E napról bizonyára sok mindent nem leszek képes fölidézni a naplómban. Amikor a naplómat előveszem, sose gondolok arra, hogy irodalmat csinálok. Hogy később irodalmi érték lesz-e, az majd elválik idővel. — Milyen új kötetekkel készül olvasóit megörvendeztetni? — Az idei könyvhétre jelenik meg a Meggyfa című verseskötetem a Szépirodalmi Kiadónál, ha még akkor lesz Szépirodalmi Kiadó. Előkészület alatt áll egy műfordításkötetem is, amely az Európa Kiadó gondozásában lát napvilágot. Az ír költő, Dered Mahod verseit ültettem át magyarra. Politizáló irodalom — Ismertek az 1989. decemberi romániai eseményeket követő közéleti szerepet, politikai szerepet vállalt írók. Önnek mi a véleménye a mai erdélyi politizáló írókról? Gondolok itt Kántor Lajosra, Magyari Lajosra, Markó Bélára. — Nem engedhetik meg maguknak, hogy ne politizáljanak. Nagyon jól tudom, hogy szívesen lennének „csak” írók, de ez ilyen helyzetben lehetetlenség. Ezt éppen Kántor Lajoson látom, akinek adottságai egy mintaszerű irodalomtörténészéi, akinek érdeklődése rendkívül tág és kitűnő szerkesztő. De mégis: vállalta azt, hogy politizál is. Tehát én rajta szemlélem ennek a kényszerhelyzetét is, illetve ennél többet —, hogy ezt önként, tiszta szívvel cse- lekszi. Vagyis nem úgy, hogy noszogatták vagy gondolkodott rajta, hogy igen vagy nem, hanem ez mint egy belső ösztön viszi azért, hogy fönntartsa, folytassa azt az örökséget, ami az erdélyi magyar irodalom és magyar szellemi élet kincse. Ezt el kell mondjam, mert ezzel minden magyar író tisztában van, hogy milyen fontos. — Hogyan találkozott Ön az erdélyi magyar irodalommal? — Nagyon fiatalon, már 1943-ban eléggé sok mindent tudtam a magyar irodalomról, még arról is, ami Erdélyben van. Legalábbis Szabédi Lászlót olvastam, Dsida Jenőt jól ismertem. És 1944-ben pedig az Erdélyből menekültek közt akadt egy leányzó, székelyudvarhelyi, ha jól tudom, aki beszélt nekem egy Botár Béla nevű költőről. Nagyon szépeket mondott róla, de megdöbbentem, milyen járatos az irodalomban. Ő volt az, akin keresztül azt éreztem meg, hogy az erdélyi értelmiség fölötte van a magyarországinak abban a tekintetben, hogy sokkal intenzívebben érdeklődik az iránt, ami fontos, talán megint csak a kényszerhelyzet miatt... Közelebbi lelki kapcsolatban voltam, talán így merném mondani, Csíki Lászlóval, azok közül, akik ideát vannak most már. Aztán még egy nevet említenék, akivel sokat nem beszéltünk, de nagyon szívélyes kapcsolatunk keletkezett: Mandics György Temesvárról, akinek az akkor nagyon beteg feleségét sikerült áthozatni ide. Akkor az írószövetség alelnöke voltam és egy nemzetközi írótalálkozón beszéltem Dumitru Radu Popescu-val (a Román író- szövetség akkori elnöke), és hajlandó volt ebben segíteni. Hát mondjuk ez az, amit mint személyes diplomáciai sikert el tudok könyvelni. — Köszönjük a beszélgetést. Horányi Barna Metz A. Márton A versírás istenkísértés Beszélgetések Fodor András Kossuth-díjas költővel A fonyódi Helikon költőtalálkozón találkoztunk Fodor Andrással, aki a szülőföld hívására mindig készen áll. A ka- posmérői születésű költő évtizedek óta a fővárosban él, könyvtárosi munkásságát megosztva irodalomszervező tevékenységével. Somogyinak vallom magam — Megyénkben Takáts Gyula után másodikként kapta meg a Kossuth-díjat. A megyének is megtisztelő ez az elismerés. — Az valóban nagyon jólesik, hogy így szól a fogalmazás: a megyét is említve. 1947 óta élek Budapesten, de én még mindig somogyinak vallom magamat. A lélekben innen el sem ment költőt ért ez a megtiszteltetés. Rögtön hozzáteszem: közvetlenül Takáts Gyula után kaptam meg a Kossuth-díjat, s nem hiszem, hogy egyhamar lesz még ilyen esemény, amikor tanár és tanítvány egymás után részesül ilyen magas elismerésben. — Fodor András verseiből sugárzik a szülőföld szere- tete. Nemcsak somogyinak vallja magát, hanem minden költői megnyilatkozásában is kifejezésre juttatja ezt. — Harminc éve csak itt írok verset, Fonyódon. A hely szelleme, a genius loci is erre kötelez. Ez az egyetlen hely, ahol meg tudom teremteni magamnak a független nyugalmat, bár egyre nehezebben. Sok a zaj, azt igénylik tőlem: mondjak le a kertem egy részéről üzleti célok érdekében. Hülyének tartanak azért, mert nem megyek bele, mert nem kereskedem. Nagyon nehezen fér bele a mai világba, hogy valaki fönntart egy ilyen nyaralót és nem hasznosítja anyagilag. — Egry Józsefnek a túlsó part jelentette azt, amit Fodor Andrásnak Fonyód vagy Takáts Gyulának Becehegy. Képes-e egy költő arra, hogy gondolatait tizenegy hónapig raktározza, amíg eljön a pilanat, hogy papírra vethesse versét? — Iszonyatos gyötrelem. Senkinek sem kívánom azt a keservet, amivel elkezdek verset írni. Arra gondolok olyankor, most már nem fog sikerülni... Egyébként is istenkísértés, hogy azt képzelem: minden úgy támad életre újra bennem, ahogy azt magamban elraktároztam. A versírás elmélyült koncentrációt követel. Az élmény után nehezebb, mert nem születik meg olyan gyorsan a vers. Van, aki fejben képes megírni a versét, van, aki megküzd a megsejtett mondandóval. Én az utóbbi típushoz tartozom. Nem egészen pontos sejtelmem van arról, hogy mit akarok írni, mögötte élmény húzódik természetesen. Maga az írás teremti meg az alkotást. Egyik sor hozza maga után a másikat. Odáig kell csak eljutni, hogy a mondandó lényegét megtalálja az ember. — Naplója is nevezetes, irodalmi értékű. Mit ír be Fodor András a füzetébe Kossuth-díja átvételekor? — Anélkül nincs a nap befejezve, hogy ne írjam le, mi történt. Ez éppúgy a napi munkámhoz tartozik, mint a reggeli fogmosás. Teljesen automatikus cselekedet. A naplóírás A tündérrózsa mögött A tanítóképző főiskola vizuális tanszékének adjunktusa órát tart. Leendő tanítóknak ad át olyan szellemi és technikai ismereteket, amelyeknek segítségével később kialakíthatják saját pedagógiai szemléletüket. A kaposvári művészeti szakközépiskola harmadikosai fejet mintáznak. A gyerekeket a művésztanár segíti a forma, az arányok, az arcvonások kialakításában. Közben szinte észrevétlenül jutnak anatómiai, szobrászati ismeretek birtokába. Otthon anya és feleség. Fotó: Gyertyás László Gera Katalin szobrászművész alkotásaiban benne van a tágra nyitott élet sokfélesége. A Jeli-dombon lévő alkotóházban beszélgetünk. A hatalmas műteremben a folyamatos alkotómunka jelenléte fogad. A polcokon köztéri szobrok makettjei, kisplasztikák, domborművek, érmék. Kőbe faragott vagy agyagból mintázott, nemrég kiöntött vagy még csak negatívban létező munkák. Könyvek, szerszámok, alapanyagok — a szobrászmesterség kellékei. A művészt az indulásról, a pályáról kérdezem. — Én tulajdonképpen szerencsés embernek tartom magam — vallja —, hiszen azt csinálhatom, amit szeretek. Nekem azért is szerencsés ez a választás, mert alföldi paraszt szüleim mellett kicsi koromtól közeli kapcsolatba kerülhettem anyaggal, munkával, természettel. A szobrászat ősi mesterség. Jelen van benne egyfajta manuális tevékenység az anyaggal, amit én megpróbálok szellemi, intellektuális tartalommal kitölteni. Otthon korán észrevették, hogy jól rajzolok. Szüleim mindig segítettek, bíztattak. Azt-a-töttésL-arwit-a -biztonságos háttér adott, számomra azóta is a család jelenti. Budapestre kerültem, előbb a képzőművészeti gimnáziumba, majd a főiskolára. Mestereim közül Somogyi József egyénisége volt számomra meghatározó. Tőle tanultam meg, hogy mi is tulajdonképpen a szobrászat, miként kell az elképzelt, bennem élő alakot előhívni? Mi az a szellemi, esztétikai, érzelmi plusz amitől az anyag megelevenedik? A főiskola elvégzése után visszakerültem az Alföldre, már a férjemmel — Csernák Árpáddal — együtt, aki azóta is mindenben partner számomra. Ott születtek a gyermekeim, és én művészként is vállalom, hogy ennél ünnepibb eseményt, ennél nagyobb élményt semmi nem adott nekem. Tizennégy éve élek és dolgozom Kaposváron. A bejárattal szemben életnagyságú, bronzhatású szobor. Nyúlánk fiú néz rám, kezében őskövület. Címe: Dávid. — A szobor ihletője Bálint fiam volt — mondja a művész. — Izgat az a titok és szépség, ami megvan egy kamaszban, amire oda kéne figyelnünk, amit próbálok megfejteni. Hogy mi az az erő, ami átsegíti őket az élet nehéz pillanatain? Kezében a kövület azt sugallja, hogy a múltunktól nem szakadhatunk el, hogy létünk gyökereit meg kell próbálnunk megtalálni, mert csak így érthetjük-vállalhatjuk a mát. Ez a modern Dávid egyike azon kevés nagyméretű munkámnak, amit a saját örömömre készítettem. — Tudom, hogy rendszeresen szerepel megyei és országos tárlatokon, de ismerik már a munkáit határainkon túl is. Köztéri szobrai az ország különböző városaiban gyönyörködtetik az embereket. Míg a tárlatokon megmutathatja egyéni világát, vajon a megrendelések menynyire kötik meg saját elképzeléseit? — A tárlatokon, kiállításokon az érdeklődők megismerkedhetnek a munkáimmal. Nyilván az rendel tőlem szobrot, akihez közel áll az én plasztikai világom. Sajnos, egy művésznek a saját alkotó kedve és igénye szerint dolgozni egyre inkább luxus. Ez egy nagyon költséges és időigényes szakma. Nagy rezsivel, drága alapanyagokkal, egyre nehezebben elviselhető adórendszerrel. — Tervez-e mostanában kiállítást? — Bár több felkérésem volt, mégsem készülhetek most önálló tárlatra. Ahhoz, hogy új munkákkal bemutatkozhas- sam, legalább egy évig kellene a saját elképzeléseim szerint dolgozni. Érre sem időm, sem anyagi lehetőségem nincs. Most a megrendeléseket kell teljesítenem. Szerencsére ezek hozzám közel álló, illetve a formavilágommal megegyező plasztikák lesznek. — Beszélne erről bővebben? — A tanítóképző főiskolára elkészült egy diszkót makettje. A kút — egyben ivókút is — egy kialakítandó pihenőpark központja lesz. A vízköpők tartóoszlopán — Csokonai egyéniségét kifejezendő — szőlőfürtös, indás, leveles plasztika kígyózik. Későbbi fázisban a kútkávára a költő emlékköréhez, verseihez kapcsolódó dombormüvek kerülnek majd. Egy most épülő szállodának is dolgozom. Ide két díszkutat csinálok. Gera Katalin kitakarja & készülő agyagfigurákat. A két makett — két leányalak. Egyikük a természetből éppen ki- bomló, vibráló figura, formáját még csak sejtetni engedi. Másikuk már szép testét mutatva felül kerekedik egy természeti formán, mintegy meglovagolva azt. — Hogyan bírja energiával ezt a rengeteg munkát? — Egyedül ennyit nem vállalhatnék. Együtt dolgozom Máté fiammal. Gipszöntésben, cizellálásban, kőfaragásban, betűvésésben egyaránt részt vesz. A Délviépnél felállított diszkót egész architektúrája az ő munkája, de a rajta lévő plasztikát is segített felnagyítani, kiönteni — természetesen az én irányításommal. Az egyik állványon csigaformát mutat a fehér márvány. Csernák Máté készíti. Látom, hogy érzelem- világa_ közel áll édesanyjáéhoz. Ő viszont semmiképpen sem befolyásolni, csupán segíteni szeretné fiát is, csakúgy mint valamenyí tanítványát. Hivatalos elismerésről kérdezem, de kitüntetéseket, díjakat nemigen tart számon. Pedig első munkáját is — egy diszkót a Békés megyei Gerendáson — pályázaton nyerte. Ez is bájos és törékeny, ugyanakkor öntudatos leányalak, épúgy, mint a színházparkban sokunk által megcsodált szépséges Tündérrózsa. Spitzer Edit Fotó: Kovács Tibor mégis abban különbözik tőle, hogy függ attól, milyen álla-
