Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-21 / 69. szám
1992. március 21., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül Részlet Széchenyi a nagy alkotások közben azt gondolta, hogy a magyarnak még a nyári szórakozásra is itthon kell maradni. Ne költse pénzét a külföldön. Ne csatangoljon messze tenger partján. Ne gazdagítsa az idegen népeket. S ne legyen maga is idegenné. Szokjék hozzá, minden munkát itthon keresni, minden élvezetet itthon találni. Télen Pest, nyáron a Balaton mulattassa őt. Gőzhajó, Nemzeti Színház, Kisfa- ludy-szobor és rendes közlekedés: íme ezek a harmincas-negyvenes évek nagy alkotásai Balatonfüreden. Ma ezek mindennapi utcai szavak. Nemzeti színház! Ma ugyan van a fővárosban tíz is, az országban ötven is, de hetvenév előtt nem volt egy se. A pesti nemzeti színház is csak hatvanhárom év előtt épült. De ezt megelőzte a balatonfüredi. Oszlopos görög homlokzatával, tágas helyiségével, teljes korszerű fölszerelésével. S minő magyar, minő hazafias, minő magasztos Szigliget. (Képek a korabeli kiadásból) érzület alkotta, táplálta, lelkesítette ezt az intézményt, s ennek közönségét és szereplőit. Még cigányát, még jegyszedőit is... A füredi szőlősgazdák közt is volt osztálykülönbség. Akinek ezer akó bora termett: az volt a legderekabb ember. De akármilyen derék ember volt, azért mégse volt becsülete, ha egy színészt meg nem tudott fogni pincéjébe egy pohár borra, egy kis jó pörköltre. Ahogy Árpád minden hadnagya egykor honfoglaló volt: úgy régen minden magyar színész ünnepelt nemzeti hős volt. Megérdemelte, hogy a füredi gazda annak tisztelje. Kisfaludy-szobor! Gránitalapon, ércből öntve, nemzeti ruhában, elnézve a Balaton tükrére, magas égbe, napfényes felhőkbe, nemzetünk szívébe. Ma már sok szobrunk van országszerte. Nagyon sok, de mégsem elég. De nem volt hajdan egy se. Még a királyoknak se volt. Csak a szenteknek volt, fából, kőből, durván faragva, ostobán föstve, beteg gyomrú ember belehalt, ha jól megnézte a kálváriák szobrait. Hogy költőnek, mégpedig magyar költőnek emeljünk szobrot: csodaszámba jött az ötvenöt év előtt. S Füred megtette a csodát. Gőzhajó! Az egész világon kevés volt. Magyarországon csak három volt, az is csak három év óta. De a Balatonon mégis volt. Széchenyi tervezte. Ő alkotott részvénytársaságot. Maga Deák Ferenc is alapító lett, részvényeket jegyzett, áremelkedésre számított. Igaz ez? Igaz! Hát még Deák Ferenc is panamá- zott? Akinek a császár se adhatott egyéb jutalmat, legföljebb egy kézszorítást? Három részvénytársulatnak volt részvényese Deák Ferenc. Az egyik a „Kisfaludy” gőzhajótársaság. A másik a pesti állatkert. A harmadik: valami árvaház. Meghalt és eltemet- tetett anélkül, hogy valaha egy fillér kamatot vagy osztalékot kapott volna. A gőzhajó egyes részeit Angliában csinálták, tengeren át Triesztbe hozták, s nagy, termetes német lovakon Füredre szállították. A hajótest Füreden készült néhány trieszti és egy csomó komáromi hajóács kezével. A száz meg ezer darab hajó- és géprészlet ott volt elrakva a parti gyepen. Természetesen vasból minden darab. Csőszt fogadtak mellé, hogy őrizze. Ujj Jánosnak hívták a csőszt. Később apámnak volt vincellérje. Gyönyörű lányát Jókainé hozta el szakácsnénak. Fia fiákeres valamelyik fővárosi állomáson. Hatalmas eszű, szemrevaló külsejű, vidám kedélyű fiatal napszámos volt. Ötven pengő volt nappali és éjjeli napszáma. Nos, hát ő volt a csősz. Ott őrizte a sok ismeretlen ákombákom géprészletet. Előre nevette magában, hogyan fölsülnek ezzel a bolond hajóval az urak. Hajót vasból! De mégiscsak bolond az angol. Odamegy hozzá Széchenyi. Sok bámész ember ott áll körül. — No, János, mit csinál ez a sok ember? — A szemeit mereszti. — Magyarázd meg nekik, János, hogy ebből hajó lesz, a hajónak kereke lesz, a kereket gőz hajtja, a gőzt tűzből-vízből csináljuk kazánban. — No, majd megmagyarázom. Néhány nap múlva megint odamegy Széchenyi. — No, János megmagyaráztad-e A balatonfüredi színház az embereknek, hogy ebből hajó lesz? — Meg én. — Mit mondtak rá? — Nem hiszik. — Hát azt megmagyaráz- tad-e,hogy a hajónak kereke lesz? — Meg én. — Hát azt megmagyaráztad-e hogy a kereket gőz hajtja? — Azt nem magyaráztam meg. — Miért? — Mert azt már én magam se hiszem. Széchenyi a feje tetejére tolta föl két bozontos szemöldökét. Meg tudta tenni csodálatosan. Azért öreg korában homloka tele volt magas hullámú mély redőkkel. Kossuth és Deák homlokán alig-alig látszott a vékony kis redővonal. Kossuth tudott parancsolni arcának, Deák pedig csak lefelé szokta nagy szemöldökét ereszteni. Fölfelé soha. Széchenyi hát nagyott nézett Ujj Jánosra, aki neki hinni nem akart. — De ha én mondom, János! — Az a méltóságod dolga. De én nem szenvedem ám el, ha valaki szemembe mondja, hogy én szamár vagyok, mindent elhiszek. Hát hiszen azt Széchenyi se szenvedte el, de azért a csősszel tovább nem évődött, hanem azt mondta barátjának, gróf Walkstein Jánosnak: — Szeretem a magyar parasztot. Amit saját eszével be nem lát, azt ugyan semmiféle uraság szavára el nem hiszi. S nézd csak, Muki, olyan feltartott, egyenes fővel beszél velem, mintha közülünk való volna. Bizony ilyen volt valamikor a magyar paraszt. Hiszen ma is, egyenes termettel, bátran beszél mindenki szemébe. De a hit dolgában egészen más. A sok politika, a sok követválasztás megrontotta. Egy darabig mindent elhitt. Egy idő óta semmit se hisz. Nem hisz, de azért szavaz. Szavaz, de nem ingyen. Nem ingyen, mert szíve szerint nem szereti képviselőjét. De azért az igazi magyarnak van hite, van eszménye, van lelkesülni való ereje. Ha kedve szerint való az embere: ma is hű hozzá, ha megkísértik is vesztegetni. A politikában is igaz az a népdal: „aki a babáját igazán szereti, záporeső esik, mégis fölkeresi". * * * Nemrég emlékeztünk meg Eötvös Károly születésének 150. évfordulójáról. A fenti részlet egyik leghíresebb müvéből való. Rendhagyó tudósítás A kezemben lévő puska torkolattüzének fényében láttam meg a szemét. Akkor értettem meg, hogy talán szerethettem volna. Ahogy végigmennek a sorok közti keskeny úton, az oly észrevétlen, hogy már az asztalnál ülnek, mikor a közönség figyelni kezd. Előveszik jegyzeteiket, meghallgatják a tiszteletteljes köszöntést, s átadják a szót a kérdezőknek. Réti fáradtságtól beesett, meghatározhatatlan korú arcán pár pillanatra széles, nyílt mosoly fut át, az őszinte emberek sokat tudó, mindent befogadó mosolya. A feszült-ellenséges légkör csak lassan ér el hozzá, s ahogy derűje eloszlik, úgy zárul be arca fokozatosan magára öltve a keménység és elszántság pózát: a bizalomtól megfosztottak erőszakosságával válik a fürkésző tekintetek tüzében páncélarcú fölöttessé. Dévai meg sem nyílt, pillanatokra sem. Gondosan fegyelmezett arcán, mozdulataiban a visz- szafogottság a mérték. Mindenre figyel, jegyzetel, azonnal és lényegretörően válaszol. Órák múltán is tudja, ki melyik padsor hányadik üléséről tette fel a kérdést. Egyenesen néz a kérdező szemébe, de felmérő-tárgyilagos tekintetében nyoma sincs érzelemnek vagy indulatnak, figyelme annyira személytelen, mintha mindenkinek a háta mögé szólna. Arca igazi álarc, tán túlérzékenységét kívánja sebezhetetlen- nek tudni, mintha félne, hogy az ösztönös-természetes indulat már első lépés az érzelmi, gondolati kiszolgáltatottsághoz. Ha ellentmondásba keveredik magával a keresztkérdések rajában, azonnal fel is oldja azt, s bár némi bizonytalanság szétfut ilyenkor a némán figyelő közönség soraiban, mégiscsak a korrektség illúzióját kelti. Ha Réti hozzáhajol és súg valamit a pulpituson neki, akkor is akkurátus, kerek mondatokban válaszol. S ha e ceremóniális színjátékban szükséges valami érzelmet kifejező emberi mimika, mosolya is csak grimasz, mint a kezdő színészeké, csak jelzés és abszt- rahálás, ahogy a szájak szétnyílnak — elfogadó jel, meggyőződés nélkül. Most Rétin a sor. Hangja betölti a termet, mondandója hosszú és szóvirágos, gondolataiban nem kerüli a logikai buktatókat. Egyénisége nagyvonalúan áradó, s él benne valami a valóságot tudomásul nem vevők akaratából, ami már-már művészivé teszi. Szavai nyomán a közönség soraiban elégedetlen morajlás indul, majd ellenséges érzelmű kérdések és kijelentések zúdulnak rá. Réti indulata felizzik, hangja már majdnem fenyegető, veszít udvariasságából. Válaszai egyre hosszabbak és körmönfontabbak, s egész megindulását átszínezi valami kegyetlenséggel párosuló megvetés. „Nagyvad” — ijedhet fel, aki eddig szunyókált, s az ősi magyar ösztön, mely olyan jól megtanulta évszázadok során, hogy sosem bölcs dolog a politika tűzhelyéhez túl közel kerülni, most meghatározhatatlan félelemként terjed a hallgatag sorok között. De a közönség bát- rabbja tovább értetlenkedik. Újra és újra elmondja ugyanazt a sirámot, panaszt, kifogást és tiltakozást, nem értve, hogy a válasz az emelvény felől már ötször is elhangzott, nem értve hogy mindenhonnan fenyegető emberi gondok ott fenn az emelvényen már csak számadatokká és eszmékké állnak össze, s embereken túllépő koncepciót képviselnek. Most már mindketten unatkoznak. Réti ezen kívül meg is van sértve, elképzelései nem arattak sikert a közönség soraiban. Visszaszívott dühében közbevet egy-egy cinikus megjegyzést, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy az elöl- és hátulülőket egyaránt egybefolyó homályként kénytelen lenézni. S amikor egy sírás hangú fiatalasszony ki tudja hányadszor nekifog, hogy érveivel legalább megbillentse a Hivatal rangbeli fölényét, Réti unalmasat ásít, nyújtózását félúton állítva meg, és hangos szóval Dévaihoz fordul: — Hány óra van? Dévai akkurátusán nézi az óráját, figyeli a felszólalót, jegyzetel és így válaszol féloldalasán: — Nyolc óra kettő. Aztán feloszlik a csalódott tömeg. A háziasszony valami törvénytelenséget emleget, mire mindketten felkapják fejüket, megütközve mosolyognak: törvénytelenség?! Az est sötétjében már égnek a lámpák a keskeny kis úton, s hogy elment az utolsó ember is, ők még mindig ott állnak a kerítés előtt halkan tanakodva, talán azon, hogyan juthatnának haza. Réti egy hónap múlva visszatért. Igaz, közben a helyzet is megváltozott, a panaszáradatból közös elszántság született. A vezetői szék olyan labilis, vagy tán a lelkiismeret hozta ide? Nem mondja. — Hogy vannak? — kérdi komolyan, fürkésző tekintetén együttérzés suhan át. Egy hónap óta húsz évet fiatalodott. Arca kisfiúsán tiszta, minden feléje induló gesztusra azonnal válaszol, nyílt és őszinte. Semmi teátrális póz, puritánul közvetlen, mindenki iránt befogadásra kész. Arról beszél, hogy a gondolat és a meggyőződés: szabadság, kényszerítő emberi szükség. Terveit nem árulja el, egyezkedésről nincs szó, de kamaszos lendülete lehengerlő: rokonszenvet hagy maga után akkor is, ha mindez csak taktika volt. Mert ő tudja talán azt, amit a Hivatal nem lát; hogy nem statisztikai adatok és zűrös ideológiák feszülnek itt egymás ellen, hanem az emberi együttérzés és a lelkiismeret. De hol kezdődik a határvonal az itt és a túloldal között? László Ágnes Á BALATONFÜREDI SZÍNHÁZ
