Somogyi Hírlap, 1992. március (3. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14 / 63. szám
6 SOMOGY HÍRLAP — KÖZELKÉPEK 1992. március 14., szombat Omladozó emlékezet Dr, Király István: Valószínűsíthető/ hogy a Noszlopy kúria más kézbe kerül A kúria a nyárvégi estéken a gyermekek nevetésétől és a baráti társaságoktól volt zajos — olvasom a Történelmi arc- képcsarnok Somogybán című gyűjtemény egyik kötetében. Ezidőtájt sokminden elmondható az egykor vrácsiki, ma új- várfalvai Noszlopy kúriáról, csak az nem, hogy zajos volna. A kerítésen lakat, fölújított, egy ambitusos épület, és csend, feszült csend fogadja a látogatót. Amit csak az átellenben lakók nagyhangú kiskutyájának éktelen csaholása tör meg. Újvárfalva a megyeszékhelytől jó húsz kilométerre esik. A falunév mögött a táblán ábra mutatja: műemlék-épület. A megye egyetlen 1848-as történelmi emlékhelye ez a klasszicista kúria. Mint ahogy egyedi a tárgyi emlékekből bő évtizede létrehozott tárlat is: Somogy a reformkorban és 1848/49-ben címmel ez az épület őrzi a szabadságharc Somogy vármegyei története ereklyéinek zömét. A kiállítás zárva, veheti szemügyre a boltíves tornácon díszelgő föliratot az, aki arra jár. Arra, ahol egyébként már a madár se nagyon. Az említett információ mindjárt a nosztalgiát ébresztő Tájak, Korok, Múzeumok — Bélyegzés szövegezéssel ellátott pléhtábla mellett kapott helyet. Foghíjas kerítés és a nyomokban felperzselt tarló veszi körül az udvaron égnek bátran meredő vadgesztenyefákat, a korabeli mintára készült faágyút, odébb kút áll, azzal a bizonyos hórihorgas gémmel. A somogyi kormánybiztos, Noszlopy Gáspár emlékének adóznak azok a koszorúk, melyeket a bronz emléktáblán helyeztek el. Vajon kik? A kúria látogatottsága bizony nem arra vall, hogy oly nagy lenne bennünk az emlékezetre, a múlt fogódzóinak meglelésére való nemes igény. Tán a polgárosodási mindennapok aktuális megemlékezésének nyomai lennének? A Noszlopy kúria jövőjéről, és az emlékezetről Takács Éva történész-múzeológus beszél. — Újvárfalva nevezetessége egykoron moziként üzemelt és sokáig leromlott állapotban leiedzett. A somogy- sárdi tanács gondolta úgy, hogy ennek nem kellene ilyen sorsra jutnia, és 1978-80-ban ■ > ■ V4 £* - .• / K w %• í < V •' 1 £ \ % Ijm %& fi | kf fá " fölújíttatta az épületet. Majd elkészült az állandó kiállítás, melyet azóta minden ősszel bezárunk, az ott található kényes tárgyakat behozzuk restaurálás vagy egyszerűen csak a biztonságos tárolás céljából. A kiállítás legszorgalmasabb látogatói a marcaliak voltak, gyarkan teli buszokkal jöttek, és szinte zarándokhellyé emelték Újvárfalvát. — Az újvárfalvai kúria Somogy egyetlen 1848-as történelmi emlékhelye. Lehetne több is? — A történelmi emlékhelyek tulajdonképpen adottak, csak a köztudatból hiányoznak. Sok helyen fellelhetők például 1848-as honvédsírok, elesett szabadságharcosok sírjait is őrző temetők. Mi magunk is gyakran bukkanunk rá ilyenekre. A nagy eredmény az lenne, ha ezek emlékhellyé, emelése a helyi emberek számára lenne fontos: rá kellene döbbenniük, hogy ezek rendkívüli értéket képviselnek. Persze van, ahol ez működik. Mi egyszer Felsőmocsoládon jártunk és megismertük Szíjártó bácsit, aki elkísért bennünket a temetőbe és felhívta a figyelmünket egy 48-as sírra. Tudta, hogy ilyen van, mert fontos volt neki. Ide kellene eljutnunk. Az ünnepnaphoz kötött akciók, csinált megemlékezések nem az igaziak. Valóban nem. De ezt talán tudjuk mi is, mindannyian. Szemrehányást mégsem lenne ildomos egymásnak tennünk, az identitást elsősorban magunkban, és nem az egészben kellene keresnünk. Egyelőre nem. Ahhoz azért még sok víznek le kell folynia a Dunán, hogy a nemzetről így gondolkodjunk. Majd egyszer, tán tisztán, ott legbelül. Az újvárfalvai Noszlopy kúria fakerítésén március 15-e rajta találja a lakatot. És marad A kiállítás zárva is. Az emlékhely sorsa, mint azt dr. Király István, a megyei múzeum igazgatója elmondta, még bizonytalan. Valószínűsíthető azonban, hogy kezelése más kézbe kerül, a tárlat pedig Marcaliban várja majd, — várja majd nagyon! — az egyre inkább érdeklődő, letisztult gondolatokat, és embereket. Balassa Tamás „LEGYEN ERŐNK KITARTANI...” Bizonytalanság közt bizakodva Fotó: Gyertyás László — Örülök, hogy találkozhattunk! — Most aztán van miről beszélni! — Flogy van? — Egyre többet fáj a lábam. Ha lehet, inkább biciklivel megyek ki a kis négyszáz öles szőlőmbe. Valamikor nem volt messze, — de most már igen. Gyalogosan hosszú az út. De ilyenkor meg „összeérjük” egymást öten-hatan, és másról sem folyik a szó: mi is lesz, hogy is lesz velünk... Javós Sándor hetvennégy éves, Nagyberkiben az Újváros utca 16 szám alatt másodmagával él a feleségével. A sokat megélt, a sok mindent átélt emberek letisztult higgadtságával, józan bölcsességével beszél. — Sokan indulatosak mostanában. — Bár az indulat nem jó tanácsadó, ezt is meg lehet érteni. Nagy a bizonytalanság, és ez a rossz gazdasági helyzetből fakad. Tavaly augusztusban szállítottam el a Húskombinátnak a hízóimat, ám még a mai napig nem fizették ki. De tartoznak a téesznek is, nem is kevés pénzzel! Ilyen gazdasági bajok között akad, aki minden problémát, gondot a vezetőkre akar hárítani. — Mennyire jellemző ez? — Nem általános. A falun élők többsége jól tudja, tisztában van azzal, honnan indultunk és hová jutottunk. Azt vallom, a szaktudásuk, az emberségük alapján kell pártolni a vezetőket, nem aszerint, hogy régiek, vagy újak! Javós Sándor a sokezer kaposvölgyi parasztemberhez hasonlóan állatot tenyésztett, Svájcból hozatott szarvasma- hát, lovakat. Tíz hold földje mellé területet is bérelt, hogy megtermelje a szükséges takarmányt. Keményen, kitartóan, sokat dolgozott. Mindig egy picit többre, valamire kell jutni. 59-ben a régi töméses ház udvarán már ott állt az építőanyag, hogy felépüljön az áhított téglaház. — Azt mondták akkor, a szervezéskor, ha nem állok be a téeszbe elviszik az anyagot. Huszonharmadiknak írtam alá. Hogy nehéz volt-e? De mennyire! Ám azt mondom: ahol vagyok, ahol élek, be kell állni a sorba, és jobb, ha az ember ott van, ahol a többi. Hirtelen felszalad az emlékezés zsilipje. Először kocsisként dolgozott a közösben, de főként azért, mert így a saját lovait hajthatta. Aztán takar- mányos lett, majd brigádvezető. Így is ment nyugdíjba 1980-ban. — A munkától nem féltem sohasem, ha kellett belepofáztam a dolgokba. De végülis nekünk jobb lett! Csakhogy közben kiöregedtünk! Es most, mi, akik a falun élünk régi parasztok, félünk... — Miért? — Újra kezdeni mi már nem tudunk, és ami az idők folyamán kialakult az nekünk jó. Az is igaz, hogy változtatni kell, át kell alakulni — de ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket! Hogy jól értse mire gondolok: az én tíz holdam a határban 7 kilométeres távolságban vagy húsz parcellában volt. Nemcsak én voltam így, nagyon sokan hozzám hasonlóan. El lehet gondolni, mibe került így termelni. A harmincas évek végén, mi parasztok szervezkedni kezdtünk, próbáltunk tagosítani, — belebuktunk. Egyszerűen nem lehetett közmegelégedésre, igazságosan összehozni a földeket. — A tsz-szervezés ezt aztán megoldotta... — Meg! És jól oldotta meg. Mert a sekélyen szántogató tehenek, lovak helyett, így lehetett venni és gazdaságosan üzemeltetni jó gépeket, megháromszorozni a termést. Ezt nem szabad most kidobni! Sokszor beszélgetek erről fiatalokkal is. Akik nagyon kevesen vannak a falun. Mert mi küldtük el őket annak idején: menj, tanulj, csak itt ne maradj! Persze, hogy akkor még munkált az emberben a sértettség, a megbántás. — Sokakban talán még ma is munkál. — Hát én ezt nem értem, — visszavezetem a gazdasági bizonytalanságra. És arra, hogy nő a türelmetlenség. — Ha nem 74, hanem mondjuk 40 éves lenne ebben a mai új rendszerben, mit javasolna, mit tenne? — Az idő kerekét visszaforgatni nem lehet. Az biztos, hogy mi, egyénileg a 8-15 holdakon nem állnánk a versenyt a nyugati mezőgazdasággal. Szövetkezzünk új módon, én magam is felülök a traktorra, kevés lesz az adminisztráció, több a szó becsülete, este megbeszéljük a dolgainkat. Lehetne jó gazdaságot csinálni kevesebb emberrel, kevesebb költséggel és eredményesebben. Viszont nem vagyok negyven éves! De valami ilyesmit gondolok a mostani átalakulás idején. Kinn a napsütötte udvaron Javós Sándor elmeséli; annak idején belépett a téeszbe, megmaradt az építőanyag, és harminc éve megépítette ezt az áhított téglaházat. — Most hogy látja a falu jövőjét? — Remélem, hogy az ország vezetősége rájön arra, hogy a döntést a népre bízza. Mert a nép élni akar, változtatni is akar, de jól, megfontoltan és gazdaságosan. Hát hagyjuk őket akkor, tegyék! A másik fontos: a mezőgazdaságnak vissza kell adni a becsületét, és támogatni is kell ésszerűen bármilyen formában gazdálkodik. Ebben bízom, ebben reménykedem — csak legyen erőnk kitartani... A bejárat mellett két tuja bokor között három fiatal gyümölcsfa-csemete. Az ősszel telepítette Javós Sándor. — Mondtam neki, minek vesződsz ezzel — jegyzi meg a felesége — hiszen nem eszel már te ennek a gyümölcséből! Javós Sándor összehúzza a szemét, békésen elmosolyodik. — Ha kilépek a házból, rögtön látom, hogyan nevelődnek. Ha nevelődik valami, akkor él. És ha kilépek, látom az életet... Vörös Márta
