Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-01 / 27. szám

1992. februári., szombat SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Egy polihisztor maszekfalváról „Addig dolgozunk, amíg ezt a berzenceiek akarják” Szatmári szóló és berzencei lakodalom Kultúrát próbáló átmene­tünkben — amellett, hogy a szomorkodásnak azért akad valóságalapja — divatos do­log panaszkodni. Azt értem ezalatt, hogy bár a kulturális szakembereknek minden okuk adott a letargikus nyilat­kozatokhoz, mégis van vagy lehet kiút. Nos, ha úgy tetszik, Szőke József berzencei nép­művelő nem halad a korral, felfogása roppant ódivatú; mert nem panaszkodik. Talán azért, mert egy jól működő kul- túrházat vezet, sok színes programmal, fifikás vállakózá­sokkal és nyereséggel. Nem szeretném megbántani azokat sem, akik hangot adnak gond­jaiknak. Van ilyen. És nem épülhet mindenhol olyan gyö­nyörű, 25 millió forintos kultúr- ház sem, mint Berzencén, Makovecz Imre tervei alapján. Szőke József csaknem há­rom esztendeje tért vissza a településre és elvállalta a ház igazgatását. Tagja lett — egyetlen független képviselő­ként — a képviselő-testület­nek, és mellette vállalkozásra adta a fejét: nyitott egy kis ci­pőboltot. — Azt gondolom, több lá­bon könnyebb megélni — ma­gyarázza vállakózása tényét —, bár ezt az üzletet csak jö­vedelem-kiegészítés gyanánt nyitottam. S azért pont cipő­bolt, mert ez még nem volt. Egyébként a környékbeli fal­vak úgy említik meg Berzen- cét, hogy maszekfalva. Szinte minden profil megtalálható ná­lunk. A kultúrház-igazgató képvi­selő sok társadalmi megbíza­tást is vállalt; a nagyközségi antennaépítő- és -fenntartó egyesületben tevékenykedik, tagja a Hargita Baráti Társa­ságnak, kuratóriumi tagja a Hargita-Alapítványnak, szer­keszti a berzencei Határszél című lapot, 1978 óta vezetője a Berzencei Népi Együttes­nek. Mindemellett létrehozták a Berzencéért-Alapítványt, s ennek szintén kuratóriumi tagja. A képviselő-testület egy emberként mondott le tiszte­letdíjáról, hogy az összejött anyagiakat a tehetséges és nehéz szociális körülmények között élő fiatalok továbbtanu­lására, a sport, az infrastruk­túra fejlesztésére és más egyéb közhasznú befekte­tésre fordítsák. Népművelőnek érzem ma­gam— szögezi le, válaszul hi­vatására vonatkozó kérdé­semre. És itt térünk rá a kul- túrház sikeres működésének elemzésére, melynek motí­vumai nem várnak soká a ki­tisztulásra: megértem, miként képes egy dél-somogyi köz­ség kulturális fellegvára 1,1 millió forint nyereséget ter­melni az előirányzott 650 ezer helyett. — Hat ember rengeteg munkájának eredménye ez — mondja, és én hamarosan rá­döbbenek, hogy még a renge­tegnél is több. — A könyvtáro­sunk egy könyvesboltot is ve­zet, két takarítónőnk bérmun­kát vállal, a fűtőnk a nyári idő­szakban a parkot tartja rend­ben. Egyik sem lenne felada­tunk. Tavaly 26 táncmulatsá­got rendeztünk, ez szintén so­kat hozott a konyhára — nem röstell a népművelő ezért ko­csiból, hangosbemondón mozgósítani —, ez sem alap- tevékenység. Igaz az állam ezek bevételeinek negyedét zsebreteszi, ez pedig megöl sok művelődési intézményt. Továbbá indítottunk búcsújá­ratokat, felismerve az erősen katolikus lakosság igényét, szerveztünk tanfolyamokat, átképzéseket. Szőke József elve: a ház mindenkié, korra, nemre, pár­tállásra, vallásra való tekintet nélkül. Számára öröm, ha ne­héz a Makovecz-féle épít­ményben egyezteni a csopor­tok programját. , — De hát ebben ez a szép. És mi itt addig dolgozunk, amíg a berzencei embereknek szükségük van ránk. Balassa Tamás Csaknem félezer nézőt bű­völt el ismét a Somogy Tánc- együttes. A szakszervezetek művelődési házában Fújnak a fellegek Somogyország felől címmel folytatódott a négyré­szes táncszínházi előadásso­rozat. A második műsor szin­tén autentikus folklórszámokat villantott fel. A nagy taps azonban a Somogyon és a Zengőn kívül a berzencei ha­gyományőrzőknek is szólt. Az első számban, Bergics- Merczel berzencei ászlós la­kodalmában működött közre a hagyományőrző együttes. Vő­félyként lépett színre Szőke József, a csoport vezetője. Egy századeleji lakodalmat elevenített fel a két együttes tánckara. Az ismerkedéstől a lánykérésen és a menyecske- táncon át a hajnalig tartó mu­latozásig követte nyomon a ma már csak itt-ott élő nép­szokást. A humoros elemek­kel vegyített produkció meg­alapozta az est hangulatát. Zengőék már itt remekeltek. Bravúros játékuk azonban to­vább mélyült Száraz dió című, somogyi összeállításukban, valamint a szatmári feldolgo­zásban. Berzencei menyegző Puskás Zoltán-Tálos Ildikó és Merczel István-Bózsa Bri­gitta szatmári páros szólóját nagy vastaps kísérte. A tem­peramentumos, virtuóz tánc­tudást követelő muzsika to­vább emelte az est hangula­tát. A Somogy táncosai ismét bizonyították: életelemük a néptánc és a népzene; s csak ilyen alapokra épülhet(ett) a Mosóczi István nevével fém­jelzett, országosan is elismert táncszínházi művek sora. Ah­hoz, hogy az együttes reper­toárjában az intellektust megmozgató, elvontabb kore­ográfiák megjelenjenek, a folk­lórelemek profi elsajátítására nagy szükség volt-van. Ennek tudatában készítette kompo­zícióit Merczel István, az együttes művészeti munka­társa, aki Mosóczi-mester tá­vollétében álmodja színpadra koreográfiáit. A dél-alföldi halotti menyeg­zőt Csikvár Gáborral dolgozta fel. A katartikus erejű szám mára kihalt szokást: a halot­tastánc rítusát villantotta föl. A népszokás abban az archai­kus hiedelemben gyökerezik, hogy a házasulandó sorba serdült halottat ki kell házasí­tani, mert ehhez joga van. A temetési egyházi szertartás után az ifjú halott sírjánál tán­colt a fiatal társaság, majd odahaza megülték a lakodal­mat. Merczel koreográfiájának képei érzékelték e szám sajá­tos kettősségét. A gyermek­lányt sirató szülők bánata és a fiatalok pergő tánca külön szálként fonódott össze. A megrázó élmény — a dél-al­földi táncok ellenére — tovább fokozódott a sírkereszteknél... Üdítőként hatott a Somogyi vígasság. Bergics-Merczel improvizatív elemekkel teli ko­reográfiája kocsmajelenete­ken keresztül mutatta be a megyében felgyújtott néptánc- és népzenei anyag egy részét. Szatmári táncok (Fotó: Kovács Tibor) A keresztmetszetben ugrós- nak, csárdásnak, kanásztánc- nak, s a nemzetiségi táncok közül a kólónak tapsolt a kö­zönség. A táncosok elhitették velünk: a borozgatás, s a po- gácsamajszolás jobb ízű, ha a pezsdítő muzsikára néha leb- ben a szoknya, perdül a láb. Csíkvár-Merczel rábaközi táncaival zárult az est. Kapu­vári és rábaszentmiklósi ver- bunkot, dúst és friss csárdást látott a lelkes publikum, amely háromszor követelt ráadást. Lőrincz Sándor J, DEROGY-H, CARMEL: Szupertitkos Izrael A damaszkuszi 33 60 68-as nem válaszol Musztafa őr­nagy London • ba viszzatérve egy homo-akciót szervezett, amelynek célpontja Nidzsi el-Adami karikatúrista, egy Londonban megjelenő arab újság munkatársa volt. A hu­moristának az volt a bűne, hogy kifecsegte Arafat szere­tőjének a nevét. 1987. július 22-én meglakolt tettéért — golyót kapott a fe­jébe... Musztafa a gyilkosság után azonnal távozott Angliá­ból, bizonytalanságban hagyva barátait, a Scotland Yard munkatársait, akik keres­ték a gyilkost és tettének indí­tékát. A csatorna másik olda­láról Charles Pasqua francia belügyminiszter nyújt segítsé­get. Tájékoztatást kap rejté­lyes forrásától, „Omar”-tól, akit a PFSZ-be sikerült beépítenie — noha titkait nem hajlandó megosztani a francia kémel- hárítóval —, s közli brit kollé­gájával Musztafának, a gyil­kosság kezdeményezőjének a nevét. Musztafa nincs ugyan az országban, de a Scotland Yard a nyomot követve eljut A zsidó állam titkos diplomáciájá­nak kulisszatitkait tárja fel a fran­cia-izraeli szerzőpáros. Részleteket közlünk az Akadémiai Kiadónál meg­jelent könyvből. Szovan lakására. A rendőrök megtalálják a fegyverekkel tömött két koffert, és csapdát állítanak, amelybe belesétál az Izraelből visszatérő palesz­tin diák. A kétségbeesett Szovan vallomást tesz, és beismeri, hogy az izraeli hírszerzés ügynöke. Az angolokat felbőszíti ez a manipuláció, persona non gra- tának nyilvánítják Arje Regev nagykövetségi attasét, akiről a brit sajtó megállapítja, hogy a Moszad londoni rezidense, és a sarokba szorított izraeli nagykövetnek el kell ismernie, hogy országának hírszerző szolgálata kapcsolatot tartott Szovannal. Ő a második izra­eli diplomata, akit néhány hó­napon belül kiutasítanak. Az elsőt, Jakov Baradot azzal gyanúsították, hogy ő irányí­tott egy másik titkos ügynököt, a Golan Madzsdal Samsz fal- vából származó drúz Basar Szamarát, akinek szintén a 18. alakulat félelmetes pa­rancsnokát kellett kikémlelnie. Szovan pere — a diákot gyilkosságban való bűnré­szességgel vádolták — olyan nyilvánosságot biztosít az ef­fajta manipulációnak, amelyről az izraeli biztonsági szerveze­tek szívesen lemondanának. Ugyanakkor megmutatja, mi­lyen elrettentő hatása van azoknak az intézkedéseknek, amelyeknek révén Izrael be­hatol a terrorista szerveze­tekbe. Kelepcékkel és kocká­zatokkal teli feladat, amely gyakrabban ér úgy véget, hogy tarkólövés végez a ket­tős ügynökkel valamely sötét bejrúti sikátorban, mintsem úgy, hogy ugyanerre a fotósok villanófényei közepette Őfel­sége egyik bíróságának tár- gyalótemrében kerül sor. Az a tény, hogy a Moszadnak sie- került beépülnie a terro­rista-hálózatokba, lehetővé tette akciócsoportja számára a merényletek, túsz-szedések és légikalózkodások felelősei­nek módszeres likvidálását. Egyike e látványos akciók­nak, amelyek a végsőkig fel­szították az anticionista hisz­tériát, egy ilyen „Izrael hosszú karjáénak tulajdonított akció volt 1988. február 14-én: a PFSZ három operatív vezető­jének kellektív fizikai meg­semmisítése Cipruson. A há­rom palesztin éppen megér­kezett Limaszol kis kikötőjébe, amikor egy robbanás a leve­gőbe röpítette bérelt Volkswa­genjüket. A három palesztin az utolsó előkészületeket vé­gezte a „visszatérés hajóján”, amely az Exodus-ll nevet kapta, s amelynek palesztin menekülteket, nőket és gyer- • mekeket kellett volna „haza­vinnie” Haifába, a nemzetközi sajtó képviselőinek társasá­gában... Ennek a propa­ganda-hadműveletnek az volt a célja, hogy kínos helyzetbe hozza Izraelt, amely a meg­szállt területeken már ki volt téve az intifáda támadásainak. A Volkswagenben ülő három férfi azonban a propagandán kívül egészen más dolgokkal is foglalkozott. Marevan Kiali ezredes volt a PFSZ libanoni katonai szerveztében. A má­sik kettő közül a félelmete­sebb szintén ezredesi rangot viselt: Mohammed al-Tamini Hebronban született és 1967 augusztusában csatlakozott Arafathoz, amikor Ciszjordá- niában kudarcba fulladt az első kísérlet a népi felkelésre. 1980 májusában ő irányította azt a mészárlást, amelynek során meghalt egy jesiva hat Z6idó diákja. Ezt a merényletet meg is bosszulta a telepesek „titkos hadserege”, amikor a rá kö­vetkező hónapban pokolgép­pel felrobbantotta öt naciona­lista arab polgármester autó­ját... Tamini 1986-ban kézi­gránátos támadást szerve­zett egy izraeli egység katonái ellen, akik éppen letették ka­tonai esküjüket a jeruzsálemi Siratófal előtt. Ariel Sáron akkor hevesen bírálta a terrorista-komman­dónak szabad utat engedő jordápiai kormány passzivitá­sát. És Izrael éppen ettől a pil­lanattól kezdi újra a halálos vadászatot, amelyet Ali Hasz- szán Szalamehnek, a „vörös hercegnek” 1979 januárjában történt kivégzése után abba­hagyott. Szalameh, aki a kivégzendő emberek listájának élén állt, volt az 1972 szeptemberében Golda Méir által elhatározott „Müncheni Bosszú” egyetlen túlélője; a miniszterelnök-asz- szony ugyanis mindaddig el­lenezte az engesztelhetetlen „szemet szemért, fogat fogért” elven alapuló akció elvét. Ek­kor szabad utat engedett a visszavágás eszkalációjának: „Vágják le a terrorista hidra fe­jeit!” Jóváhagyta a Moszad vezetőjének, Cvi Zamrinak azt a tervét, hogy hozzák létre a gyilkos kommandókat és állít­sák össze a Fekete Szeptem­ber tizenhárom felelősének a listáját, mert ők ennek az or­szághatárokon túllépő, kö­nyörtelen leszámolásnak a célpontjai. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents