Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-22 / 45. szám

1992. február 22., szombat

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

9

Arcok a nyugati magyar irodalomból:

BORBÁNDI GYULA

A szolgálat örömében

Az idő sodrásában mozgalmak, személyiségek olvadnak bele az ismeretlenség puha ködébe. Ha nem lennének a szolgálat örömében élő emberek, a krónikások.

Borbánéi Gyula majd fél évszázada ebben az örömben él. Amikor 1949-ben mint a népi eszmék elkötelezettje, dönteni kényszerült, a zsarnoki hatalom féktelen „tisztogatása” elől a „száműzetés szabadságába” menekült. Münchenben telepedett le, ahol építeni, szervezni kezdte a nyugati magyar szellemi élet végvárait. így tudta teljesíteni a lelkiismerete által rábízott szolgálatot. 1958 óta három évtizedig szerkesztette az Új Látóhatár című folyóiratot, amely elsősorban a nyugati magyar irodalom egyik legrangosabb orgánuma lett, de kezdetektől nem feledkezett meg a hazai szellemi élet mellőzött, elhallgatott értékeiről sem. így válhatott a lap az egyetemes magyar kultúra legszélesebb rétegeinek bölcsőjévé és fórumává. Akár szerkeszt, akár ír, munkáját a tények tisztelete jellemzi. Egyik művéről szólva a méltató éppen azt a Borbándi Gyula által megfogalmazott tételt emelte ki, miszerint a történelmi igazság miatt helytálló történetírásra van szükség. A nemzeti tudat alakulását veszélyesen befolyásolhatják az elhallgatott, torzított tények, amelyek beárnyékolják az elmúlt évtizedek magyar történelmét. Az idő más dolgokban is őt igazolta. Politikai esszéit, bölcs írásait, összegző könyveit ma már itthon is olvashatjuk. Tiltottból ismert, talán elismert alkotóvá lett Magyarországon.

Az 1945 utáni magyar emigrációról írott könyve biztos iránytű a nyugati magyar közés kulturális életben tájékozódni kívánóknak. Kellő részletességgel ismerhetjük meg a nyugati magyarság eszmei-ideológiai irány- és erővonalait, szervezeti rendszerét, meghatározó egyéniségeit. A honi és a külföldi magyarság közt a jövő hídja a közös érdek, a magyarság hírének javítása, a magyar egység. így találhat haza végre a nyugati magyar irodalom is, vagy ahogy Borbándi Gyula ezt az állapotot jellemzi: „Az emigráció és a nyugati magyar alkotók viszonyát Magyarországhoz a jövőben nem a tagadás és a szembenállás, hanem a kölcsönös megértés és együttműködés jellemzi majd.” A szülőföld, a gyarló politika helyett megköveti fiait, és a tiszta szándék meleg öléhez hívja a messzevándo- roltakat.

Borbándi Gyula másik fontos műve a népi mozgalom történetével, szellemiségével foglalkozik. Teljes sokrétűségében, gondolatiságában bontakozik ki az az értékfeltáró munka, amelyet a népiek tettek a magyar társadalom egészéért. Az „idillikus nemzetkép” helyett a „civil társadalom megteremtésén fáradoztak”, „az általuk ápolt nemzettudat vagy magyarságtudat nem ködképekből, hanem reális elemekből tevődött össze”. Borbándi Gyula könyvét olvasva olyan személyiségek életműve is fényre kerül, mint Kovács Imre, akiről bizony hosszú évtizedekig félve hallgattak az irodalomtudomány hivatalnokai. Borbándi Gyula nyitott az újra, de őrzi a régi termőhajtásokat, múlhatatlan felelősséget érez és szolgálatot vállal a világ magyarjaiért, megkezdett misszióját folytatja továbbra is.

Gülch Csaba

Textilparádé

Algériából

„A Népi Hagyományok és Művészetek Nemzeti Múzeuma számára öröm, hogy bemutathatja hímzés-, viselet- és csipkegyűjteményét. Reméljük, szerény közreműködésünkkel lehetővé tesszük, hogy alkotó ihletet meríthessenek gazdag nemzeti örökségünkből” — írta M. Benta- bet, az algíri múzeum igazgatója. Reményét arra az országában bevett gyakorlatra alapozva, mely szerint a hagyomány arra való, hogy ma is éljünk vele, alkalmazzuk, használjuk fel.

Ezért is nyitották meg parádés, szemet kápráztató divat- bemutatóval a Néprajzi Múzeumban az Algériai textilek című ugyancsak látványos kiállítást. A divatparádé hímzett, flitterezett, csipkézett, gyöngyözött, hagyományos szabásvonalakat alkalmazó modelljei ugyanolyan stílusosan idézték a „titokzatos arab éjszakát”, mint a mai, modern nappalokat.

Az algíri és a budapesti múzeum kapcsolata nem újkeletű. Volt már algériai kiállítás hazánkban, és magyar néprajzi bemutató az észak-afrikai országban. A találkozás nem véletlen, lévén a magyar intézménynek kiterjedt nemzetközi kapcsolata. De minden bizonnyal hozzájárult az együttműködéshez az a tény, hogy Bentabet, az algíri múzeum tudós igazgatója jól beszél magyarul, lévén hogy hosszú éveket töltött hazánkban, és feleséget is innen vitt magával.

Most háromszáz négyzetméteren egy kis Algériát hoztak el a Néprajzi Múzeum földszinti termeibe. A 18. századtól a mai napig terjedően mutatják be milyen öltözékeket, lakásbelsőket díszítettek varrással, hímzéssel, csipkével, szőnyeggel, függönnyel, kendővel, térítőkkel.

Megtudjuk a kiállításon, hogy Algírban, a fővárosban és Annababan arany és ezüst szállal kevert selyemfonalas hímzésre specializálódtak. Konsztantinban a fémszálas, arany vagy ezüst, lapos fonallal könnyű selyemre varrt díszítés a jellemző. Nyugat-AI- gériában azonban kevésbé gazdagok a kézimunkák, csak selyem és pamut hímzést készítenek olykor fémflitterrel. M’zab-ban még őrzik azt az ősi, sokszínű selyemhímzést, amelyet fekete alapon sárga és zöld színekkel varrnak kizárólag kendőkre. Az algériai hímzés a 18. században teljesedett ki, ám hatása ma sem tűnik el. (kádár)

HATVANI DÁNIEL

Mindent a cégért

Ü

gy illeti, hogy a megye- székhelyen várják be a franciákat. Főnök — mondta riadtan a sofőr, miután értesült a programról —, jó ha egy liter benzin van a tartály alján.

A cégvezető hümmögött. Lassan másfél hónapja, hogy nem mennek ötről a hatra. Tengődnek egyik napról a másikra; elmaradoztak immár a kezdeti fellendülést kísérő, éjfél- utánba nyúló közös vacsorák is.

Az induláskor büszkén csapott a zsebére: „Amíg a cégnek pénze van, ez nem lesz üres."

Tudta a sofőr, hogy mindez már a múlté. Esetleg a jövőé, ha a franciákkal sikerül nyélbeütni a nagy üzletet. Állítólag harminckétmillió a tét... Ezzel már talpra lehetne állni.

— Pénzed, ugye, neked sincs? — nézett rá szúrós szemmel a főnök.

— Nyertél, főnök.

— Gondolhattam volna — mondta dühösen. — Válnál el inkább. Kétnaponként kapni egy százast az asz- szonytól, cigire, nem fehér embernek való élet.

— Ez van... De talán majd Tilda. Tilda a főnök jogi végzettségű titkárnője. Mozgalmi múltja miatt ejtőernyőzött át az államigazgatásból a káeftébe.

— Ugyan — mordult egyet a főnök, s szomorúan legyintett. Mozdulatában valódi szomorúsággal. — A két iskoláskorú gyerrekére és a munka- nélküli férjére fog hivatkozni.

Az előszoba felől vidám női csicsergés hangjai szűrődtek be.

— Megjött Edit — mondta halkan a sofőr.

A főnök mondani akart valamit, de az ajtón már be is perdült a tolmácsnő. így aztán a főnök közvetlenül neki címezte a mondandóját:

— Figyelj, Edit, épp most fogadtunk — s cinkosan a sofőr felé kacsintott. — Bár nem nagy a tét, csupán egy üveg francia pezsgő, de szeretném, ha én nyerném meg. Miután azt állítottam, hogy neked biztosan lesz pénzed benzinre.

A nő döbbent sajnálkozással nézett a főnökre, majd odalépett hozzá, fejét törleszkedően a vállára hajtotta, és megveregette a lapockáját:

— Javíthatatlan idealista — mondta kacarászva. — A pezsgőt elveszítetted... — Majd a fejét büszkén felvágta: — Férfiak társaságában soha nem kényszerültem arra, hogy elővegyem a pénztárcámat. De most hiába is venném elő, üres.

A főnök, miután szelíden elhárította a nő törleszkedését, a sofőr felé fordult:

— Hidd el, elég lesz az a benzin. Csak egyszer eljussunk odáig... Hétszentség, hogy meg fogunk tankolni.

— Lehet. De odafelé félúton kifogy.

Edit élénken figyelte a párbeszédet, s hirtelen lelkesedéssel megszólalt:

— Ugyan már! Ez is gond? Tele az országút kiéhezett pasasokkal. Fizetni fognak, mint a köles...

Combtőig felrántotta a szoknyáját, s kánkánt táncolva dúdolta hozzá a közismert Offenbach-dallamot. A két férfi elbűvölve nézte a még mindig formás combok izomjátékát. Igaz, újabban már nem híreszteli Edit, hogy a Sorbonne-ra járt, s közben, hogy megéljen, a Mouline Ro- uge-ban táncolt esténként... Valaki utánajárt, s kiderítette: Párizson legfeljebb csak átutazott, fél évig azonban Marseille-ben lakott, valami kikötői lebújban volt táncosnő, s egy marokkói arabbal élt együtt. Most hirtelen hagyta abba a rögtönzött táncot,

tenyerével kétszer végigsimította visszaengedett szoknyáját.

— No mi van, vén kappanok? Kiguvadt a szemetek? — Hangjában éles gúny villant. Majd szinte elkomorulva hozzátette: — Egyébként komolyan gondoltam az ajánlatot. Mindent a cégért. Értitek? Mindent!

— Majd meglátjuk — mondta szárazon a főnök. — Szerintem elég lesz a benzin... Azt meg végképp nem bánom, ha kedvükbe jársz a franciáknak. De legalább annak, akitől az üzlet kimenetele függ.

— Ezt csak bízd rám — hunyorított Edit. — Csak aztán találjam meg a számításom is.

— Nem fogsz csalódni bennem — bíztatta a férfi, s az órájára nézett. A nagy üzlet lehetősége kissé izgalomba hozta, ám továbbra is higgadtnak és fölényesnek akart látszani. — Akár indulhatnánk is — mondta, s kiszólt Tildának az előszobába, hogy szedje össze az iratokat.

A Ford Sierra az épület előtt várakozott. A főnök már megszokta, hogy a jobb első ülés az övé. Még két évig nem ülhet volán mögé. Három évvel ezelőtt a megyeszékhelyen tökrészegen belehajtott a zebrán zöld lámpánál — tehát szabályosan — áthaladó gyerekcsapatba. Haláleset nem történt, de két gyerek élete végéig nyomorék marad.

A települést, a nagyközségből lett kisvárost egyhamar maguk mögött hagyták. A motor szépen duruzsolt, ujjait a főnök a műszerfalon táncoltatta.

Feszült hallgatás ékelődött közéjük, a sofőr és a hátul ülő két nő is tudta: a cégvezető sem hiszi, hogy

elég lesz a benzin a megyeszékhelyigNagyjából félúton járhattak, amikor aprót rándult a motor. Pár pillanat múlva két jóval erősebb rángás jelezte, hogy immár az utolsó csepp üzemanyag is elfogyott. A motor leállt, s piros jelzőfények gyulladtak ki a műszerfalon. A sofőr hagyata gurulni az autót, s alig száz méterrel egy enyhe ívű kanyar előtt az útpadkára kormányozta.

A cégvezető, miközben kinyitotta maga mellett az ajtót, szűnni nem akaró káromkodásba kezdett. Az ördögi litániát csak a tolmácsnő kérdése szakította félbe:

— Segíthetünk valamiben, főnök?

— Maradjatok a seggeteken — mondta amaz mérgesen. — Csak ha minden próbálkozásom csődött mondott, akkor dobjátok be a habtesteteket.

Valami sugallat vagy babona késztetésére a cégvezető az ellenirányú forgalom résztvevőitől remélte a megváltást. Tempósan átballagott az út túloldalára, s magasba lendítette a karját. Négy vagy öt autó lassítás nélkül húzott el mellette. S ekkor tűnt fel a szürke, négyütemű motoros Trabant. Úgy látszott, ennek vezetőjét is hidegen hagyja a buzgó integetés, ám mintegy húsz méternyire a cégvezető előtt az autó hirtelen lassított, s jobboldali irányjelzője szaporán villogni kezdett.

A főnöknél fiatalabb, sovány, cserzett arcú férfi szállt ki a kiskocsiból. A Fordban ülők is látták, hogy arcán szétterül a vigyor.

Aztán hallották a kötözködő magjegyzést is

— Röstellném magam, ha ilyen autóval lerobbannék.

Egy pillanatra hozta csak zavarba a főnököt, hogy egykori munkatársától, később — rövid időn át — beosztottjától kell segítséget kérnie. A kis Szentesi — mindenki csak így hívta az intézetnél — nyíltan agitált a lengyelek mellett, s a főnöknek, aki akkor párttitkár volt, s egyszemélyben főosztályvezető, muszáj volt lépnie.

Szentesi, miután kirúgták, magán- vállalkozó lett. Éveken át kínlódott, aztán egy váratlan ötlet pár esztendő alatt a meggazdagodás magaslatára emelte.

— Egy sikeres vállalkozó hogy ülhet be egy ilyen szar tragacsba? — igyekezett a főnök revansot venni az iménti megjegyzésért.

— Tán épp azért boldogulok, mert én ilyennel is megelégszem — vágott vissza amaz, s ezután a stopolás oka is szóba került.

Szentesi kannát, tölcsért, gumicsövet vett elő. Majd töltögetés közben megjegyezte: — Fogadni mernék, hogy pénzetek sincs. így nem lehet üzleti tárgyalásra menni... Mert látom, itt a tolmácsnő is. Ha eljönne velem a kiserdőbe, egy drótossal honorálnám.

... Majd háromnegyedóra beletelt, amíg Edit és Szentesi előkeveredett a kiserdőből, mindkettejük arcán a kölcsönös elégedettség pirkadatéval.

Vígan nekilódult a Ford is: van benzin, van pénz, jöhetnek a franciák. Ám egy kilométert sem tehettek meg, Edit megszólalt:

— Főnök, a jövő héten munkahelyet változtatok.

Látta, hogy a cégvezetőnek megrándul az ádámcsutkája. Megsajnálta, hátbaveregette.

— Azért továbbra is jó haverok leszünk.

Ezt a mostani üzletet pedig tető alá hozom, ha addig élek is. Tudod, mindent a cégért!