Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-22 / 45. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1992. február 22., szombat AZ ŐSÖKTŐL A LÁNGOT LOPTA EL Kovács Endre a köröshegyi müemléktempiomban (Fotó: Molnár Edit) Zenei szeretetszolgálat rr Ő sei között többféle vallá- súak, sokféle foglalkozásúak voltak: a polgárdi főjegyzőtől, a zeneszerző-karmesteren és egy hercegi családi házitanítóján át a vasúti főmérnökig. Apja Kistarcsán volt református lelkész, pokoli időkben gyógyította a lelkeket. Ebből a sokszínű emberi színjátékból és örökségből ő a lángot vitte tovább, és őrizte meg. Ősei szellemi hagyatékából különösen fontos számára az ökumenikus gondolkodás és cselekvés. A másik láng, amit őriz, Albert Schweitzer példája. Számára a nagy humanista olyan tiszta forrás, amelyből mindig tudott erőt, hitet meríteni. A lelkész, az egyetemi tanár, az orgonaművész, a zenetudós, az orvos, az író és filozófus — az EMBER — misszionáriusként hátat fordított Európának, s a század elején elment az isten háta mögé Afrikába feketék orvosának, őserdők doktorának. A maga építette kórházban mindent csinált: gyógyított, prédikált, orgonáit. Eközben Európában hangversenyeket adott, hogy a bevételből finanszírozza kórházát. Kovács Endre a schweitzeri hitvallások mindegyikével azonosul, de különösképpen az élet tiszteletéről vallott nézeteivel és szeretet-filozófiájával. 1. TÉTEL: A világ és Isten átkarolása — Zenei szeretetszolgálat — ez az én küldetésem. — Ezt mondta Kovács Endre orgonaművész az egyik vidéki bazilikái koncertje előtt, amelyet jótékonysági céllal rendeztek az egyházi iskolák javára. — Koncertünket úgy építettük fel, hogy abban van csöndes fohász, majd monumentális kitárulkozás, a világ és Isten átkarolása, végül újra meghitt imádság, szelíd áhitat: Bach, Mozart, Wagner és Donizetti-művek. Számára az Isten nem más, mint a szeretet. Ami még fontos, az a zene, amellyel szolgálja az embereket, boldogítja közönségét. Vallja: a ma emberének megnyugvás kell, simogatás, a zenében is, és kevésbé az úgynevezett modern művek' korbácsolta zaklatottság. 2. TÉTEL: A zenével letörölni a könnyeket A sors nem kínált neki könnyű életutat, fehőtlen sikert, de mivel a láng őrzésére és továbvitelére vállalkozott, jutalma a belső béke lett. Ezt a kincset nem kapta készen, teremtő alázata, bölcsessége is formálta, gazdagította. — Belső békém persze nem jelent szüntetlenül létező harmóniát. Ami rajtam kívül történik, az is fontos számomra, és mostanában újra sok nyugtalanság van bennem, pedig nincsenek nagyratörő céljaim, terveim. Nem akarok mást, mint a zenével letörölni a könnyeket, és mosolyt varázsolni az arcokra. — Az emberek jó része azért akar vagyont, karriert, látványos sikert, mert nem képes oldahajolni a másikhoz, mert sohasem hallotta meg a sóhajtásokban a kétségbeesést, mert önzetlenül, pusztán a másikat szolgálva, segítve még soha nem nyújtotta senki felé a kezét. 3. TÉTEL: A világot nem lehet megváltani, de... Kovács Endre lehetne gőgös és sértett muzsikus, hiszen osztályidegenként, pár- tonkívüliként nem hordta tenyerén az előző rendszer. De a zenei szolgálatban, és nemrég a Nemzeti Filharmóniánál megtalálta azt a feladatot, amelyben örömét leli. Jó adag idealizmus van benne, mégsem hiszi, hogy ami most van, az a világok legjobbika. Már abban sem hisz, hogy a világot meg lehet váltani. De abban igen, hogy hosszadalmas, fáradhatatlan aprómunkával, leleménnyel, ravaszsággal sokat lehet rajta javítani. Zágoni Erzsébet A NÉPI ÉPÍTKEZÉS EGY ÉVEZREDE Parasztházak a Dél-Dunántúlon Jócskán feladta a leckét tudósainknak Zentai Tünde — a szentendrei skanzen tudományos főmunkatársa — „A parasztház története Dél-Dunántúlon" című — könyvészetileg is szemet-szívet gyönyörködtető — összefoglalásával, amely Pécsett, a Pannónia Kiadó gondozásában jelent meg néhány hónapja. Minthogy a „kinek szól?” alapkérdés itt a kötet egyik meghatározó tényezője, vagyis: milyen kör(ök)ben érdeklődnek iránta? A másik tényező; a könyv ára sajnos lehangoló. Az átlagolvasó, aki néhány éve még elérhetőnek tudhatta volna, ma aligha képes 600 forintot áldozni érte. Valóban, kinek szól ez a kötet? A szerény és rokonszenves szerző, válaszolva erre a (föltett) alapkérdésre, elmondta, hogy szándéka szerint ezt a könyvet mindenkinek szánta, aki történelmünk iránt, saját múltja, saját népének múltja iránt érdeklődik. Vagyis annak, aki vonzódik a szükebb haza, a fölnevelő táj története iránt. Hiszen maga a történelem nemcsak korszakos eseményekből rétegződik egymásra. A mindennapok is beletartoznak. Ez a mű olyan történeti munka, amely a hétköznapok történetével foglalkozik a honfoglalás-kortól voltaképp napjainkig. Neki ugyan, mint említette, nincsenek illúziói; szakmai érdeklődésen túl s már^ nem számított. A valóság azonban —, s erről sem árt meggyőződni olykor — rácáfolt a tudósi-alkotói szkepszisre. A könyv pécsi bemutatóján nemrég a Művészetek Házában megtelt mind a 60 ülőhely, s gazdára lelt még vagy 20-25 pótszék is. A hallgatóság között volt néhány építész, néprajzos, történész — a többi érdeklődő „plebs”... És azért ez is jelez valamit. Átlapozva Zentai Tünde kötetét, szembetűnő rendkívül gazdag adatanyaga. Négy megyéből, s történeti, etimológiai elemző-összehasonlító leírásai közt mindenhol — in- dex-szel, lábjegyzetben — pontos utalásokkal a szakirodalom forrásaira. Ez — a nem — szakembernek jobbára száraz adatözön — nyilván a szaktudománynak, a szakembereknek szól. Közöttük azonban — számomra legalábbis annyi — lebilincselő leírás ragadja magával az olvasót; a múlt képei, ábrái közt tallózót, aki „csak” megismerni szeretné, hol, milyen hajlékokban s hogyan laktak, éltek ősei. A szerző ugyanis, miután felvázolta a Dunántúl déli részeinek tájföldrajzi beosztását; a nagytájon belül — térképeken — a közép-, és kistájak relrendeződését, áttekinti a paraszti lakóházak évezredes történetét, mégpedig a lakóépület alkotóelemeinek rendjében. Kutató-elemző-tör- ténetírói munksságában a Füstöskonyha Kadarkúton. (1931.) szaktudományra és a társtudományokra, vagyis korábbi néprajzi kutatási eredmények mellett a levéltári és nyelvészeti dokumentumokra, s a régészet adataira támaszkodik. A falszerkezet középkori emlékeit ismertetve, e témakörön belül („Falanyag és falszerkezet”) külön fejeztekben tárgyalja Zentai Tünde a falanyag 18-19. századi fajtáit, változásait, formáit. A favázas falakat (sövényfal, nádfal, ta- pas-vázas szerkezet stb.); a földfalak (sárfal, vertfal, vályogfal, féglafal, kőfal) mibenlétét; a „Tető" című témakörben pedig a tetővázakat, formákat, a tetőfedést (szalma- és nádföldéi, gyékény, zsindely, cseréptető) veszi sorra. Külön fejezet taglalja a tüzelő- berendezések (kályha, kályhásszobák a XVIII-XIX. században), a szobai kemencék (a „dóri”, a boglykemence, a takarék vagy „spór”) történetét, s a konyha megjelenését, (konyhai kemencék, szabad- kéményes konyha stb.) Megragadó sorokkal találkoztam „A füstöskonyha” című fejezetben. Ezeket, a meglehetős biztonsággal rekonstruálható 19. századi állapotoknak megfelelően — írja a szerző —, mind a négy dél-dunántúli megyében megtaláljuk. Zalában a füstös- konyhás ház a múlt század végéig minden faluban föllelhető. Hasonló a helyzet Somogy megyében is. Á „somogyi magyar” 1822-ben füstöskonyhájában főzi sovány ételét, mint arról Apáti Kiss Sámuel beszámol. A múlt század derekától gyarapodó táj- és népismertetések pedig arról tudatnak, hogy a Zselicben és általában az egész megyében a házak kémény nélküliek. Egy adat szerint Ságváron például egy negyed telkes gazda házát füstöskonyhával, szobával, „kamorával” és istállóval vették leltárba 1853-ban. Füstöskönyhás talpasházak voltak Baranya somogyi határán, a Szigetvidéken és az Ormánságban is. Ezekről írja a múlt századi viszonyokat fölidézve Kiss Géza: „Kémény nincs. Földig áll a füst, s húzódik lassan a kitárt konyhaajtón s a szemöldökfa fölött falba vágott ajtószéles füstiikon.” Alkalmazásuk, illetve a füs- töskonyhájú házak építése a múlt század középső harmadában fokozatosan megszűnt. A szerző saját gyűjtése szerint azonban Bálványoson (Külső Somogy) egy pár füstöskonyha még az 1920-as években is használatban volt. A 20. században viszont már az elmaradottság jelképévé válik. Lenézés csendül ki a zselici szólásmondásból is: ”... ajtó a kéménye s a füst ott jár ki, ahol a menyasszony.” A baranyai Kékesden is sokáig élt a zselicihez hasonló tréfás találós szólás: „1920-ig volt a faluban egy ház, ahol a kéményen jártak be”. Főleg az ötvenen felüli korosztályokban gyermekkori emlékek fölidézője lehét a sza- badkéményes konyha fejezete vagy a kemencék történeti bemutatása. Köztük a kenyérsütő kemence melletti úgynevezett kiskemence, amiben húst, aprósüteményt, rétest stb. sütöttek. Ezekről bőséges a példatár Somogy- ból. A kiskemence például Da- rányban már a 18. században fölbukkant, de alkalmazták a múlt század közepétől, pélTalpasház Rinyakovácsiból a szennai gyűjteményben. (Épült 1861-ben) dául Szenyéren, Táskán, Tapsonyban, Ordacsehiben, Göllén, Toponáron, Mernyén s még sokfelé, igen széles körben. A továbbiakban a paraszti lakóház alaprajz szerinti vál- toztataival, az ajtókkal, ablakokkal, a padlózattal valamint külön fejezetben az épületek külső megjelenésével, díszítésével foglalkozik a szerző. Végiggondolva: a kötet szűk prakticista szempontból is rendkívül hasznos lehet, ha az ezredforduló egyedi tervezésű építészetére gondolunk. Itt-ott már születőben van, előbb-utóbb életre kellene hívni az elmúlt évtizedek építkezésével ellentétes külsejű faluképet a villaszerű friss, üde lakóépületeket — dél-dunántúli népi építészeti motívumokkal —, a kockaforma sátortetős családi házak százezreivel szemben. Ám, ha csak a kötet egészét és fő célját tekintem, melyet Zentai Tünde szerényen úgy fogalmaz meg, hogy a dél-dunántúli parasztházak régóta nélkülözött történeti-néprajzi monográfiáját próbálta megalkotni, akkor is óriási hézagokat pótol vele. Wallinger Endre
