Somogyi Hírlap, 1992. február (3. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-22 / 45. szám

1992. február 22., szombat SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Tóth Béla felfortyant Brassay Gyula fotói Siófokon A Brassay Gyula siófoki fo­tókiállítását hirdető katalógus nem közöl életrajzi adatokat, pályaképvázlatot, követke­zésképpen semmit sem tudat a fotósról, mint állampolgárról, sem szakmai karrierjéről. Ugyanakkor lehet némi fogal­munk arról, mit tart a művé­szetről, milyen esztétikai né­zetekkel ért egyet, természe­tesen kizárólag a fényképe­zést illetően. Hevesy Iván, Walter Hege, Keresztúry De­zső, Georges Politzer és má­sok frappáns megfogalmazá­sain gondolkodhatunk el, mi­előtt tárlatnézőbe indulunk a Dél-balatoni Kulturális Köz­pontba. „Pusztuljon az em­bergyilkos retouse”, fortyant fel az egyik idézet szerint né­hai Tóth Béla, a híres Esti le­velek ingerült publicistája (aki mellesleg, felhőtlen óráiban összegyűjtötte a magyar anekdotakincset is), s ekép- pen folytatja: „Embergyilkos azért, mert a képből kiöli a leg­főbbet, az embert, s ami megmarad, az csak a lárva.” Nos, Brassay Gyulának nincs retusáló hajlandóság, technikai tudását inkább arra igyekszik felhasználni, hogy mivel a fénykép (a festészettel ellentétben) meglehetősen röghöz kötött, kissé „levegőbe emelje” a megörökített pillana­tot. Néha ez oly jól sikerül is neki, hogy grafikai hatást keltő „végeredmény" látható a kiállí­táson. A fő témája a termé­szet; szereti a zúzmarás er­dőt, a hófoltos szántóföldeket, magányos tájakat, szél sikálta dombokat, levegős távlatokat és természetesen a Balatont is. Ritkán, de mély megfon­toltsággal készít portrét, s egy-egy konstruktív kompozí­ció kísérletező hajlamát sej­teti. Sz. A. Egy csipetnyi élővilág Békát nyelő vízisikló, csőré­ben halat tartó jégmadár, gö­rény, halak, madarak, lepkék, a diorámákban növényeket, rovarokat és gerinceseket áb­rázoló képek a falakon. A szűk szoba ajtaja mellett pedig tér­kép: a Boronka melléki tájvé­delmi körzetét ábrázolja. íme így fest első látásra a Marcaliban nyílt kiállítás. A múzeum igazgatója, dr. Gál József említést tett az előz­ményekről (az ötlet 1972-ből származik), majd „csipetnyi­nek” nevezte a helyhiány, és a pénzszűke miatt szerény kiál­lítást. Szavai után Ábrahám Levente, a megyei múzeum munkatársa ismertette a két­ségkívül nagy szaktudással összeállított és természethű kiállítás létrejöttét, jelentősé­gét. Hangsúlyozta: technikai világunkban élményt a termé­szetjárás, az élővilág megfi­gyelése. Külön kiemelte Nagy Loránd munkáját, melynek köszönhetőek a természethű diorámák. A jelenlevő 25-30 ember remélhetőleg csak szerény kezdete a látogatók sorainak, (Fotó: Gőzsy Gáborné) diákoknak, felnőtteknek egya­ránt. Befejezésül idézem sza­vait: „...a kiállítás, melyet Mar­cali önkormányzatának anyagi segítségével sikerült most lét­rehoznunk, azt sugallja, hogy ezt a természeti környezetet mind jobban óvjuk, védjük, mert a természeti környezet legyőzésére ma már nem tö­rekedhetünk. Metz A. Márton KIÁLLÍTÁS MARCALIBAN Testvérmúzsák találkoztak csütörtökön este a kaposvári Munkácsy Mihály Gimnázium aulájában. Az intézmény ugyanis ekkor tartotta hagyo­mányos ünnepi estjét, ahol a muzsika, az irodalom és a tánc tapasztotta székhez a szépszámú publikumot. Első­ként Kodály Nagyszalontai köszöntőjét hallottuk a kama­rakórustól, majd Morley Ti édes májusi fények című mű­vét vezényelte Kardos Kál­mánná. ígéretes tehetség mu­tatkozott be ezután. Maronics Melinda klarinéton szólaltatta meg Tartini Concertinójának két tételét. A harmadik, líraibb tételt egy virtuózabb, erőpró- bálóbb követte. A vastaps Kardos Kálmán művészi zon­gorajátékának is szólt, hiszen ő kísérte a diáklányt. Nagy ovációval fogadta a közönség a kalocsai ruhás Cs. Nagy Zsófiát, aki — bejutva a mo­hácsi országos népdalének­lési versenyre — nem túl is­mert népdalokból nyújtott át egy csokrot. Purcell Sonata Seconda című művének má­sodik és harmadik tételét Ke­rekes Éva furulyán, Varga Tí­mea zongorán adta elő. Már ekkor érződött: a gim­názium erős a zenében. De arról is meggyőződhettünk: vannak jó versmondói is. Köl­csey Az éji temetés című ver­sét Kiss Ánett katartikus erő­vel tolmácsolta. Ezután a harmadik/a osztály német speciális csoportja vidám né­met népdalokkal emelte az est hangulatát. Énekükhöz maguk készítettek koreográfiát. Bár zúgott a taps, a várt ráadás elmaradt. Maronics Melindáés Nagy Henrietta klarinéton, Varga Tímea zongorán, Kere­kes Éva fagotton játszott egy Joplin-ragtime-ot. A tempera­mentumos dallamok után Gu­lyás Mihály igazgató el­mondta: Pelle Erzsébet, a gimnázium egykori tanára öt­venezer forinttal díjat alapított, amelynek évi kamatát kurató­riumi döntés alapján az iskola kiemelkedő tanáregyénisége kapja. A díjat — posztumusz — Elek Sándornénak ítélték. A diplomát férje vette át. Az est második része Zom- bori József produkciójával kezdődött. Elvis Presley örök­zöld melódiája, a Greenslee- vees hangzott el. A lírai szám után a férfiruhába bújt Dara­bos Anita vórbő humorral jele­nítette meg Regős Bendegúzt. A publikum nagy tapssal ju­talmazta a jópofa történetet, s a tetszésnyilvánítás nem ma­radt el Quantz Andate című müve után sem, amelyet Bréda Noémi és Kincses Anita fuvolán, Varga Anita zongorán adott elő. Sipos Rita gimnasz­tikái gyakorlatát tovább is szí­vesen néztük volna. Kardos Kálmán zongorakíséretével Hiffner Krisztina Bizet Menü­ettjét adta elő, majd Sibélius Polonéze hangzott el Varga Anitától. A szép zongorajáté­kot a női kar műsora követte Kardos Kálmánné vezényle­tével. Az est zenitje volt ez az összeállítás. Vártuk a ráadást Butler csodás művéből, a Glo- rificamus te-bői, ám hiába... (Lőrincz) UTAZÁS A MENNYEI BIRODALOMBAN Nomádok a szocializmusban A ugusztus 11-én reggel indulunk Pekingből. Előbb hegységi tájon, majd egy széles folyóvölgy­ben robog vonatunk. A folyó vize teljesen sárga a szállított löszüledékek következtében. Egyre kevesebb a felhő, egyre tisztább a levegő. A növényzet fokozatosan meg­változik, a sztyeppövbe érünk — sőt foltokban már a fű is hiányzik —, feltűnnek az első tevék (egy tevecsorda miatt a vonat perceken keresztül lé­pésben halad). Este érünk a határállo­másra (Erlián). Mongóliái úti élményeink (július 12-én) a mongol hatá­rőr megjelenésével (nagyon udvarias: összecsapja a bo­káját, kissé meghajol és tisz­teleg) kezdődnek. Egyre több a legelésző állat, feltünedez­nek az első jurták, a levegő­ben keselyűk keringenek, mormotákat is látni. Délelőtt az ablakból egy lo­vast láttam (egy fiatal fiú ült a lovon). Elállt a lélegzetem. Magyarországon is lehet látni lovasokat. Láttam már rosz- szul és jól lovaglókat, de azoknál látszott, hogy lova­golnak. Ez a lovas nem lova­golt. Ló és lovas mintha egyetlen élőlénnyé vált volna. Csak nagyon kevés épüle­tet látni, azok viszont orosz jellegűek (tehát elég rondák). Ahogy Ulánbátor felé közele­dünk, egyre több a lőszerrak­tár, hamarosan egy nagy ka­tonai repülőtér mellett hala­dunk el. Kora délután érkezünk az ulánbátori vasútállomásra (kb. vasvári pályaudvar nagyságú). Amíg várako­zunk, megnézem a sasliksü- tőt. A vaspálcára felfűzött húsdarabok közül egy meg­közelíti a Kínában egy adag­hoz adott összes hús meny- nyiségét. Hiába várakozunk, akiktől az itt-tartózkodásunk idejére segítséget kértünk, nem jön­nek. Szállás után kell néz­nünk. Délután városnézésre indu­lunk. A város teljesen orosz mintára épült — valószínűleg zömmel ők is építették —, te­hát nem mondható szépnek. A szovjetek jelenléte egyéb­ként sok helyen, sok formá­ban érződik. A vezetőálláso­kat mostanáig ők töltötték be, a városban jelenleg is sokan élnek. Magam is tapasztal­hattam jelenlétüket a Köz­ponti Múzeumban, a szak­embereknek legalábbis egy része szovjet. A jelenlegi helyzetre azonban jellemző, hogy az itteniek szerint szov­jeteknek nem ajánlatos éj­szaka az utcán mutatkozni. Éledezik a nemzeti öntudat. Ennek jele, hogy az augusz­tus 19-én tartott Dzsingisz kán-ünnepségek alkalmából az országban gyakorlatilag megállt az élet. Pedig hát a kán úgy építette a hajdani Mongóliát, — ehhez a jelen­legi csak annyiban hasonlít: még a városiakét is át- meg átszövi a nomadizáló élet­forma számos eleme —, hogy ehhez a fél világot vé­gigpusztította. Bár a mi Szent Istvánunknak még a köze­lébe sem férkőzhet, mégis sokkal nagyobb a kultusza. Persze van mit megváltoz­tatniuk a mongoloknak. A pénzük címleteit például oro­szul és orosz betűkkel tünte­tik fel. A változtatás nem ke­vés erőfeszítést igényel majd. Az ország geológiai kutatá­sait a KGST-országok szak­emberei végezték úgy, hogy a kutatásokhoz ugyanezek az országok biztosították a pénzt. Most ennek vége, a nemzetközi geológuscsapat szakemberei sorban térnek vissza hazájukba. Pakolnak a magyarok is. A városban nincsenek so­kan. A járókelők között szép számmal akadnak nemzeti viseletbe öltözöttek (kaftán), az idősebbek között gyakran látunk olyanokat, akik kitünte­téseket hordanak. A város egyébként tiszta, fenyőkkel borított hegyek határolják északról és délről. Nagyon kellemes az időjárás, a le­vegő tiszta, az égboltot rész­ben szép, alacsony, vékony felhőzet takarja. (Meglepeté­sünkre majdnem minden nap esett az eső, az itteniek sze­rint azonban augusztus vé­gén már hó is előfordul). Augusztus 13-án takarí­tásra ébredünk. A szálloda igazgatónője nagyon segítő­kész. A mai napra szobák szabadultak fel, azokat kita- karíttatja, így mindenki kap szobát. Sőt a kézmosóból Jurtanegyed Ulánbátorban még meleg víz is folyik. Délelőtt egy mongol lánnyal — a neve Lavka — ismerke­dünk össze. Magyarországon tanulta a varrónői szakmát, nagyon jól beszél magyarul és nagyon szereti a magyarokat. Itt-tar­tózkodásunk ideje alatt sokat segít nekünk. Délután egy tervezett kirán­duláshoz autóbusz után sza­ladgáltunk, majd vacsorázni mentünk a város legelőkelőbb szállodájába az Ulánbátorba. Az étteremben zenegép, előtte táncolnak, a párok egy része egynemű (csaki, fériak). Az étteremben az árak hihe­tetlenül alacsonyak. Egy fris­sen sült 4-5 tugrik (20-30 fo­rint), igaz a kávé 12, a sör 8 tugrik. Az utóbbi ráadásul mongol, kissé savanykás ízű (időnként lehet Radebergert kapni, általában dollárért). Itt-tartózkodásunk alatt vagy itt ebédeltünk, vagy vacsoráz­tunk. Szinte minden alkalommal megpróbáltak becsapni ben­nünket. Estefele nagy eső zúdúlt a városra. Az utcákon valóságos vízhálózat alakult ki tavakkal és patakokkal (ez a meglehetősen rosszul kié­pített utaknak köszönhető). (Folytatjuk) Dr. Veress Márton Átadták a Pelle-díjat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents