Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-25 / 21. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1992. január 25., szombat Miért éppen tangó? „Szeretlek, József Attila!” A somogyi mesélő Fekete Istvánra emlékezünk Sín. Vasúti. Életen átha­ladó. Életet meghaladó. A lé­lek halandó. Törékeny lelkű Is­ten-kereső. Az üvegen megtörik a fény, mint vasúti sínpáron az élet. Szilaj fémhordók dudognak, dongának, az elhaló lét a mú­zsa — mert József Attila élt, s ebbe sokan belehaltak már. Katona József Színház, Budapest. A tolókocsis fiút — fél órája láttam, mikor barátai áttolták a Ferenciek terén — a színpad közvetlen közelébe ültetik. Majdhogynem egy vo­nalba a nézőtérben végződő vasúti sínnel. Várok. Nagyon sokat várok Földes László (Hobo) Légy os­toba! című József Attila-estjé- től, talán a rendező, Jordán Tamás okán; Amit szívedbe rejtesz... című előadásából tö­kéletes egylényegűség világ- lőtt az Istent-kereső, nagy­szerű ember, József Attila iránt. S most a Merlin Színház „varázslója” Hobo mesterévé lett. Ez pedig valami nagyon komoly dolog, szeretném hát, tiszta szívvel, ha a tanítvány sikerrel „hajózna be” a holt költő világába. És a hajó ment. Az ében színfalak mélán emelkedtek a játéktéren ve­szélyérzetet keltő hatalmas üvegtáblák, rozsda-ette fém­hordók fölé. (Díszlet: Antal Csaba). Természetes a kérdés: meg tudja-e idézni a költemények által Hobo — József Attilát, és ha igen, képes lesz-e a meg­idézett költőt kisugározni a térben? Merthogy ez színház. És ehhez — főként a vers in­timitása végett — elengedhe­tetlen meglelni a műfajt. Meg­oldás csak egy van, úgy, hogy: hibázni tilos! Nos, bár magyarázatom arra, miért tet­szett a Földes-est sok akad, a végkicsengés sajnos mégsem éri el a tökélyt: s ez Hobo elő­adói korlátáiból fakad — igaz: még így is kellemesen csalód­tam prózai tehetségében —, e hiányosságai folytán néhol kí­vül rekedtem, a katartikus él­mény elmaradt, amikor szük­ség lett volna rá. Mindazonál­tal mégis örültem Hobo inter­pretációjának. Örültem, mert amit láttam és hallottam, őszinte volt és tiszta. („Szeret­lek József Attila!” — idézem Hobo prózai szakban megej­tett vallomását.) És én szeret­tem ott ülni, akkor, a Katona József Színház negyedik so­rában, csüngve minden egyes szón. Érezve a építkezés fon­tosságát, miként fejlődik az élet, miként vergődik Hoboban a József Attila-lélek: „Nem emel föl már senki sem,/ bele­nehezültem a sárba./ Fogadj fiadnak, istenem,/ hogy ne le­gyek kegyetlen árva. ” És a színpad elindul. Forog, körbe-körbe, a stabilitás elil­lan, és sajog az élet fájdalma, Hobo kalapács által tör-zúz össze egy üvegtömböt, és megbillen az agy, mert hol az értelem? („Isten halott, és ha­lott is marad” — így Nietzsche erről alkotott véleménye, és eszembe jut az is, hogy „a megfeszített Isten a Föld ragja a világegyetemben” — de ez már Hamvasban talált íróra.) Igaz. így. Ahogy. Van! Külön­ben meg Mártha István zenéje hallik Földes László József At­tila estjén. És nem érzem za­varónak az ironikus hangvé­telt, amikor pedig Mártha — mint közreműködő — a fém­hordókat veszi ütleg alá, egyenesen élvezem a muzsi­kát, csakúgy a tangót, a dögö- set-szívfacsarót: „Légy os­toba! Ne félj: a szép szabad­ság/ csak ostobaság. ” A Földes László-Mártha István-est — bár nem hagyta ki a „vasút-effektusokat” — nem ezzel ért véget, és ez fon­tos. Fontos, hogy megérthes­sük, miért éppen ezekben a régiókban tettünk órás uta­zást? És miért éppen tangó? Balassa Tamás „Hát megy-e még a göllei bocskor Attala felé?"— kérdezték hajdan az e vidékiek a göl­lei emberektől. Fekete Istvánnak még a debre­ceni akadémia igazatója is feltette ezt a kér­dést. A bocskor elvándorolt Gölléből, s Fekete Istvánt is messzire repítette a sorsa és pályája, de mindvégig megőrizte szívében a somogyi községet, ahol 1900. január 25-én született szinte a XX. századdal egyidőben. A közismert írót, a természet, az állatok titka­inak bölcs ismerőjét nagyra becsüljük, regénye­inek hőseivel már gyermekkorunkban megis­merkedünk. Opusainak témái gyakran a gyer­mekkori élményvilágból és a feledésbe merült falusi életből fakadtak. Fülemben cseng önéletrajzi regényének egyik gondolata, amely hűen tükrözi mindazt, ami Somogyhoz és Gölléhez kötötte az írót: „Gyónás ez a könyv, emlékeim feltisztult szere- tete, és szeretete szülőföldemnék, minden em­berének, akik emlékeimben, amíg én élek, vagy még azon túl is — írásaimban is — „örökké" élnek. ” Művei révén az olvasók már úgy ismerik Somogyországot, mintha maguk is itt töltötték volna a gyermekkorukat. A somogyi táj kimerít­hetetlen kincsesbányát és élményforrást jelen­tett az író számára. Fekete István kalauzolásá­val az ország más vidékein élő olvasók is bejár­ták képzeletben a Dunántúlt, és megismerked­tek a Kis-Balaton élővilágával. Nem véletlenül, hiszen a gazdag írói képzelőerő szakmai tu­dással párosult: az író képzett mezőgazdász és természetbúvár volt. „Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt... és megtaláltam a Hazámat" — vallotta önmagáról a Ballagó időben. Nem­csak az író lelt otthonra a natúrában, hanem bennünket is arra késztet az írás művészeté­nek eszközeivel, hogy rohanó életünkben fel­ismerjük a természet apró csodáit, a „valóság múlhatatlan, kemény ragyogását”. Fekete István új színfoltot hozott a magyar prózairodalomba. Regényeinek tiszta világa képes az embert újra természetközeibe hozni, és művészi erővel képes visszajuttatni abba a körforgásba, amelynek része minden élőlény. Páratlanul gazdag szókinccsel megírt, lírai ihle­tésű műveiben életre kel és beszédbe kezd a némának vélt világ. Fekete István művészete tehát abban nagy, hogy azt meséli el nekünk a természet varázs­latos hatalmáról, amelyet oly nehéz szavakba foglalni. Megszólal az erdő, a mező, a nádas, a berek; emberi módon érez és gondolkodik az állatvilág (Kele, Hú, Csí, Vük, Lutra, Bogáncs), mindazok az állathősök, amelyekről olvasha­tunk, ha fellapozzuk a róluk szóló regényeket. Emberalakjai pedig egyszerű, dolgos kocsisok, pásztorok, béresek, zsellérek, harangozok, to­vábbá gyerekek, akik megbonthatatlan egy­ségben élnek a természettel, amelybe vala­mennyien beletartoznak. Az író népszerűségét fokozták a regényeiből Az utolsó felvétel az íróról készült filmfeldolgozások is. Ki ne emlékezne a Tüskevár című tévéfilmsorozatra, amelyet Fe­jér Tamás rendezett. A gyerekek kedvenc figu­ráját, Vukot pedig Dargay Attila vitte rajzfilmre. A koppányi aga testamentuma című regé­nyéből — amellyel 1937-ben első díjat nyert a Gárdonyi történelmi regénypályázaton — Zsurzs Éva forgatott filmet. Néhány évvel ez­előtt Lutra történetét Hárs Mihály filmrendező álmodta celluloidszalagra. Manapság is gyakran találkozunk az író ne­vével, sok minden őrzi és idézi az emlékét: ut­cákat, iskolákat, egyesületeket neveztek el róla. Ajkán múzeumot és szoborparkot létesítet­tek; Göllében pedig emlékházat rendeztek be a falu híres szülöttjének adózva. A somogyi mesélőről szóló emlékezést Ma­gyar Ferenc gondolatával zárom, amely tömö­ren összefoglalja Fekete István művészetének sajátosságait: „Az író annyi optimizmussal, az élő beszédnek, a mélyhúrú lírának oly édes zengésével beszéli el mondanivalóját, olyan egyszerűséggel és tisztasággal, ami csak a legmaradandóbb elbeszélő iroda­lomnak, a mesének a tulajdona. ” Banda Zoltán MAGYAR ÍRÓ EBÉDEL Gondolom: a cím elég meg­hökkentő. No, nem azért, mert olyan erdeti, rendhagyó vagy szellemes (távol legyen tő­lem), hanem, mert egyáltalán feltételezem, hogy egy ma­gyar író ebédelni szokott. Megnyugtatom a nyájas (vagy nyájatlan) olvasót: hamarosan kiderül, hogy nem erről van szó. Tisztában vagyok vele: ma egy magyar író (a szó klasszikus értelmében) nem ebédel vagy nagyon ritkán ebédel; mondjuk: semmikép­pen sem úgy, mint annak ide­jén Krúdy Gyula. A magyar író, ma, legföl­jebb: eszik. Befal valamit, tömi a fejét, azt is ritkán, keveset, rendszertelenül és kapkodva, úgy mellékesen; inkább: iszik, azt viszont úgy, mint a kefe­kötő vagy a gödény (vagy leg­inkább úgy,' mint a kefekötő­gödény), ettől aztán a magyar író egyre inkább kezd hason­latossá válni a kefekötőgö­dényhez. (Eddig nem volt ilyen állatfajta; most már van.) Tehát: jelen esetünkben a magyar író ebédel. Ami azt je­lenti, hogy véletlenül éppen ebédidőben (úgy dél körül) eszik. A fentiekből látható: ki­vételes pillanatok. Előtte a Rákóczi úton capla- tott; egyik kezében (egy kisbő- röndben) háromkötetnyi kéz­irat, a másikban (egy nejlon- szatyorban) frissen vásárolt könyvek: nehéz csomagok: ólmos papírkötegek: húzzák a kart, elzsibbasztják a kezet. Az írón ballonkabát, kezében barna kalap; mert reggel, ami­kor nekivágott a város dzsun­gelének, hogy kézirataival há­zaljon, még hideg, őszies idő volt. Délre fülledt meleg lett, és a kalapot már nem tűri a fe­jén. (Látni fogjuk: ez milyen bonyodalmakat okoz.) Arra lett figyelmes, hogy cammog céltalanul, kezében a kölöncök, melege van és éhes. Éppen egy ételeket-ita- lokat árusító bódé előtt haladt el, megállt, nézte a választé­kot: hot-dog, hamburger, pizza; kóla, málna, orange, kávé. A pizza mellett döntött, ká­vét és kólát kért hozzá. Az ita­lokat műanyag poharakban lökte elé az elárusító a raga­csos, morzsás pultra. Aztán az előregyártott pizzatésztát betolta a grillsütőbe, pillanatok alatt ráolvadt a sajt, aztán ket­chupöt buggyantott az egész kerek eledel közepére, szalvé­tára rakta és kinyújtotta a kis- ablakon. Csörgött róla a vörös szirup, csimbókokban fityegett a szélén a megolvadt sajt. Az író állt és tanácstalanul nézte. A pizzát tartó tenyér néhány centit ingerülten előre lendült. Az író igyekezett átvenni az ételt, de egyszerűen képtelen volt rá: a bőrönd, a nejlon- zacskó, a kalap..., meg a ket­chup alvadt vérre emlékeztető állaga... — Tányér, evőeszköz nincs? — kérdezte, cseppet sem azért, mert feltételezte, hogy van, csak, hogy az időt húzza: hátha valami az eszébe jut. — Nincs — felelte a büfés tömören. Az író megpróbálta elhe­lyezni csomagjait a pulton: ke­resett egy viszonylag tiszta részt, arra tette a bőröndjét, a bőröndjére a nejlonzacskót a könyvekkel, és a nejlonzacs­kóra a kalapját. Aztán tétován kinyújtotta szabaddá vált te­nyerét a pizza után. Az eláru­sító ráhelyezte és mindezért hetvenhat forintot kért. De az igazi nehézségek csak ezután következtek. Ha már a kezé­ben volt, ha már kifizette, ha már éhes: meg kell ennie a pizzát, bár eddig a pizzáról egészen más elképzelései voltak; meg kellett ennie va­lamiféle veleszületett, jelen szituációban teljesen érvényét vesztett etikett szabályának betartása végett is, de fo­galma sem volt, hogyan kezd­jen hozzá. Mindenesetre: megitta a kávét (az viszonylag könnyen ment, bár a műanyag pohara­kat igencsak utálta), hátha az kissé felfrissíti az agyát, és le­leményesebbé válik. Ballonkabátjának és zakó­jának az ujját hátrébb csúsz­tatta, nehogy a paradicsom­szirup rácsorogjon a ruhájára; kissé előrehajolt, enyhe terpe­szállásban, és nagy elszánás- sal beleharapott a pizzába. Rendkívüli koncetrációt igé­nyelt a produkció, hogy az egyre kisebb és formátlanabb eledelbe a legveszélytelenebb _ helyen harapjon bele, hogyan ’ távolítsa el a szalvétáról a hozzáragadt tésztafoszlányo­kat. Néha kortyolt a kólából, hogy időt nyerjen, hogy felké­szüljön a következő rohamra. De a legnagyobb körültekintés és figyelem-összpontosítás el­lenére megtörtént a baj: egyik könyökével hozzáért a kalap­jához, és az leesett a szutykos aszfaltra. Érezte, hogy a tarkó­jánál lassan izzadni kezd. A helyzet szinte megoldhatat­lannak látszott. Végül, valami különleges artistamutatványhoz hasonló mozdulattal sikerült felcsip­penteni a kalapot (annak meg­tisztítása külön attrakció lesz), miközben másik karját maga­san az ég felé lökve tartotta maradék pizzáját... Aztán eltűntek az utolsó fa­latok is, kiürült a műanyag po­hár, amit (a ragacsos szalvé­tával együtt) a közeli szemét­tartóba ejtett; kezét, száját megtörölte néhány papírzseb­kendővel, és haladt tovább, azzal a vágyálommal, hogy valami kutat vagy vízcsapot talál és megtisztogathatja kalapját. Csernák Árpád MÉHES KÁROLY Gyermekimádság Én istenem én beléd lépek kösz íved szentélyébe egy kis darab rőt hús világít körben az imák fekete kazlai az oszlop tövében szaiamander faragva feszült hogy elszaladna mit nem beszélek verném kövébe fejem Én istenem szemeid rajtam függenek szinte fázom izzadtan berohantam hozzád elbújni (nem úgy!) az üres gyóntatószékben lebbenteni súlyos veres kárpitot itt kuksolok nem találnak körmömmel vakarászok milyen nagy vagy te hogy kitaláltad a fa erezetét! Én istenem hajnalok hajnalán e jeges labirintuson átbotorkálni (halott ember ereiben az utolsó vérlökés) hogy ott érjen a napfelkelte lássam akadémista arcod fölpirulni de ősz van ma nincs nap feketén bámulsz árnykép Én istenem ha mindent elhinnék ki is pukkadna a lelkem (tán jobb fűszál lenne belőlem) a Dürer önarcképét akasztottam a falra ő hasonlít reád de mégis csak ember

Next

/
Thumbnails
Contents