Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-25 / 21. szám
1992. január 25., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Számyszegetten A kereveten ült maga alá húzott lábbal. Kezében félpohár savany- kás ital, amelynek már nem érezte ízét. Vízként itta, pedig nem volt szomjas. Valamit tennie kell, hogy elviselje ezeket az órákat. Kibámult a szo- bafalnyi ablakon, a borongós téli délutánba. Előtte a park fáinak kopasz ágai fáztak a nyirkos hidegben. Balról, a kockaházak unalmasan ismétlődő élei derengtek. S a varjak — mint megszálló sereg — lepték el a környék kiszögelléseit, magaslatait. Bizarr termésként feketéllettek az ágakon, örökös károgásukkal és nyugtalanságukkal. Hol itt, hol ott röppent fel egy csapat, kavarogtak a légben. A magas házak antennáinak sudarát is elfoglalták. Nem értette, miként tudnak megkapaszkodni az ostor hegyén. Miért törnek a kényelmetlen legmagasabbra, és hajszolják egymást, hogy egy pillanatra odatelepedhessenek. Mint az emberek... Azok közé tartozott, akik nem csináltak nagy ügyet a barátságból és a szerelemből. Természetes, hogy mindkettő van. Az élethez tartozik. A sors kegyes volt hozzá, mindegyikkel bőven jutalmazta. Most kell rádöbbenie, hogy a közhely a nagy igazságok szintézise, miként az is: Akkor tudod meg, hogy ki voltam, ha már nem leszek neked... Kiitta maradék borát, de mintha timsós levet nyelne, a torka összeszorult. Könnye csorrant és összetört előtte a világ szálkás rajzolata. Nem restellj. Nem törli meg borostás arcát és bajszát. A meleg csepp legördül, és állát csiklandozva megállapodik. * Itek, mint annyian. Fontos volt neki Karo- lin, azért vette feleségül. Persze, hogy szerette és nagyon jó volt vele. De másokat is szeretett és tudta azt is, hogy másokkal is jó. Mégis Karolin volt az, aki minden este várta, aki mindent megértett, kivéve, hogy más nő is létezhet a világon. Karolin kiszolgálta, aggódott érte, gondoskodott róla. Karolin úgy szerette őt, ahogy senki se fogja... Sötétedik. Kigyúltak a fények a házak ablakaiban, mint tűzhelyek parazsai világítanak az árnyalódó szürkeségben. Lent egy dallamkürt kacagott rá a bújni készülő világra. Újra töltött magának, és ellenállhatatlanul tolakodott elő első összeborulásuk képe. Akkor is sötétedett, és koratéli este volt. Remélte csak, hogy eljön Karolin. Messziről kellett utaznia. Felhajtott gal- lérú kabátjába burkolózva rótta a métereket, gondosan megkerülve minden fát az utca szegélyén. Babonából tette és maga elé egy virágzó, fehérszirmú szilvafát idézett. Azt, ahol először ért össze a kezük. Nem nézett hátra, mert félt, hogy elront mindent. Félt, hogy eltelik az idő, és nem jön. Aztán elfogyott az utca, és ha nem akart a világból kigyalogolni, csak hátra kellett fordulnia. Az ívlámpák fényében egy alak közeledett. Rövid bundájának nyakát összefogva lassan lépkedett, egy idő óta már őt követte. Megismerte. Most is átfutott rajta az a borzongás amit akkor érzett. Csodálatos volt. Féléve várta ezt a pillanatot. A lány keze kitárult, mint a röp- penésre kész madár és ő elkapta, hogy el ne szálljon. Arcuk összért és nevettek. Aztán elzarándokoltak a Dunához, nézték a Gellért és a Vár vibráló lámpáit. Alattuk sötét bársonyosan, hátán a túloldal tükörfényeivel, hömpölygött a nagy folyó. Az volt a beteljesedés kezdete. Innen következtek a napok, amik lassan elszürkültek. Ahogy a tiszta forrásvíz patakba, majd folyóba gyűlik és áttörve mindenen, a magába fogadott hordalékból színét veszíti. Miért kell ennek így lenni? Miért mocskolódnak el a legtisztább forrásvizek? Megzavarosodnak akkor is, ha csak palackba zárva tartjuk... A betegség úgy kezdődött, mint egy nátha. Karolin egyik este panaszkodott, hogy hideg rázza. Megmérték lázát, harminckilenc felett volt. Másnap elment az orvoshoz, aki sápadságára tekintettel vérvételre küldte. Azonnal befektették a kórházba. Akkor nem vették komolyan a dolgot, de állapota fokozatosan romlott. S egyik délután, amikor meglátogatta, a profeszor behívta szobá- jába. — Üljön le — mondta aprókat köhhentve, a műbőr fotelra mutatva. Rosszat sejtett. Csak a szélére ült, miként a falusi asszonyok szoktak, a hokkedli peremére. A professzor úr most nem az íróasztala mögé telepedett, hanem a dohányzó- asztal másik oldalán levő fotelba. Levette szigorúan csillogó, aranykeretes szemüvegét. Meglehelte és elővonva terítőnyi, kékszegélyes zsebkendőjét, gondos törölgetésbe fogott. Tudta, hogy mindez pótcselekvés csupán. — Szomorú hírt kell közölnöm — mondta az orvos, miközben résztvevőn ránézett. Úgy érezte, mintha a jóságos kék szemek fertőtlenítve lennének. — Leukémia — folytatta a professzor úr. Messziről szűrődtek hozzá a szavak, de felfogta értelmüket. — Gyógyítható? — Lehetek őszinte? — Mennyi van hátra? — Napok... Kint is, bent is sötét. Csak épp annyi fény, hogy lehessen megkülönböztetni a szekrénysort a heverőtői és látni a fémtálcán a palackot. A telefon a falszögletben az ajtó melletti, üveglapú vasasztalkán. Ber- regőjét tompára állította, és a bejárati ajtó csengőjének kalapácsa alá is újságpapírt rakott. Mostanában gyűlöli az éles hangokat. Délelőtt a kórházban volt. Órákon keresztül ült az intenzíven az ágya mellett. Hagyták. A nővérek csendesen suhantak mögöttük, egy más világhoz volt csatlakozásuk. A respirátor halkan zümmögött, csövek kígyóztak. Fogta a könnyű, immár élettelennek tűnő kezet. Alkarját tűszúrások pettyezték. Nézte a gyöngyöző homlokot, a húnyt pillákat, s arra gondolt, hova tűnt a dús hajkorona. Nem oly rég övéig ért és játékos kedvében kettejüket is betakarta. Most ritkásan, csapzottan engedi látni a fehér fejbőrt. Már nem tudott beszélni vele. Noha annyi mindent kellett volna elmondania. Érzi, hogy már bennereked mindörökre és nyomasztani fogja, mintha követ nyelt volna. Az ő büntetése, hogy ezután mindent egyedül kell majd végeznie. Nem kell többé lopakodni, elszámoltatásra meséket kitalálni. Most már azt tehet, amit akar. Ez az ő penitenciája. F elkattintotta a heverő melletti lámpát. Elterült a vöröses fény a pam- lagon, padlószőnyegen. Ekkor, az erkély ajtaján mintha zörögtek volna. Felkapta fejét, de megismétlődött. Felállt. Lábában a zsibbadtságot milliónyi tűszúrásként érezte. Szédült, de megindult az erkélyajtó felé. Vajon ki járhat itt a harmadikon... Nyikorogva nyílt a dupla- üvegű ajtó, és a szobából kivetődött a fénynyaláb. A magas küszöb előtt szárnyszegetten, egy galamb feküdt. Egy szürke vadgalamb, olyan, mint amilyenek a nagy fákon tanyáztak, amíg a varjak hada meg nem jelent. Felemelte. A test még meleg volt, de már élettelen. Az apró gombszemek húnyva, mint aki készült a halálra. Csak állt és nézte a pilleköny- nyű testet, aztán megfordult és becsukta maga után az ajtót. A galambot az asztalkára a telefon mellé fektette. Érezte, hogy forróság önti el. Hideglelősen koccantak össze fogai. A fotelhoz vánszorgott, és leült. Szemét a telefonra függesztette, és nem lepődött meg amikor kisvártatva, tompán felberregett. — Halló... A hang igyekezett részvéttel lenni, de mégis hidegen csengett. Miközben hallgatta a rideg közlést, a szomszéd szobában sírt a gyermekük. A kereveten ült maga alá húzott lábbal. Kezében félpohár savany- kás ital, már nem érezte ízét. Vízként itta, pedig nem volt szomjas. Lévay Erzsébet versek női hangra Velem megesett a csoda Velem megesett a csoda: kaptam második életet! Világra jöhettem újra és az eddig élt éveket nem kellett cserébe adnom: elmehettem úgy, hogy közben megengedtetett maradnom... Visszhang a női vershangokra Színes iskolásrajzokkal, suta versikékkel teleírt, kopott bőrkötésű könyvben lapozgatok. Ilyen emlékkönyvekben őrzi az én nemzedékem gyermekkorának maradékát. Felmerül a múltból egy csillogó szemű, szép fekete bakfis, aki sorokat írt emlékkönyvembe szomorúságról, fájdalomról, magányról. Én még olyan erős védettségben éltem, hogy nem is érthettem. De ő — Lévay Erzsébet — akkor vesztette el kislányként az édesanyját. Korán tanulta a fájdalmat. Mikor is láttam utoljára? Eltelt azóta már vagy 25 év. Most a könyvesboltban egy karcsú kötet címlapján látom viszont. Benne a sötét tónusú illusztrációk — Krizsán Györgyöt dicsérik a munkák — először szinte megijesztenek. Szerencsére a fekete-szürkéből helyenként előcsillan a világító-fehér. A könyvet forgatva keresem a hajdani kislányt és megdöbbenve szembesülök — önmagámmal is. Ezekben a lírai vallpmásokban talán találhat stílushibát vagy kiforratlanságot az igényes ízlésű esztéta. Ám tartalmukat és hangulatukat meghitten közelinek, egészen a magaménak érzem. Olyan természetes közvetlenséggel, olyan megkapó őszinteséggel, szinte gyermeki naívsággal tárja elénk életének tényeit és vágyait a szerző, hogy az olvasó örömét lelheti bennük. Nem megfejtésre váró, divatos rébuszokról, hanem lelke mélyéből előhívott érzelmeiről ír. Ezek pedig olyan tiszták és egyszerűek, amilyenek csak az igazán fontos dolgok lehetnek. A könyv öt fejezetre tagolva beszél az asszonyi lét régről ismétlődő élményeiről. Bármelyikünk írhatná, bármelyikünk élhetné — s ez mégis az övé! A Versek női hangra — ez egyúttal a kötet címe is —, egy fiatal nő mindennapjairól szól. Felnőtté válásról, asszonnyá érésről, az anyaság vállalásának gyötrelméről és gyönyörűségéről, a környezet érzelmi elsivárosodásáról, az édesanya féltve őrzött emlékéről és női mivoltunk kiszolgáltatottságáról is. A ciklus utolsó verséhez lapozva értem meg, hogy miért is érzem ismerősnek valamennyit: „egyszerre vagyunk mások és egyformák ezerarcú, közös-vágyú asszonyok... szavaitokban én is ott könyörgök s ti is beszéltek, mikor megszólalok" A Szélcsendben előadott búcsú a valaha szép volt, majd fájdalmassá vált, végül közömbössé hűlt szerelemről vall. Itt olvashatjuk a Kesergő című verset is. A könyv harmadik része A negyvenedikben címet kapta. Ezek a versek a gyermekeit már felnevelt, szerelmeit megélt, a múltra némi bölcsességgel, iróniával visszatekintő, de önmagával éppen most (újra) ismerkedő asszony szavai. A fejezet utolsó verse gyönyörű „leszámolás” a viharos ifjúsággal, ráhangolódás új, csendesebb örömökre: „Igazodni kéne a szökő időhöz, szoktatni magam a langyos napfényű, mégis gazdag őszhöz —” A Tudathasadás korszak versei egy magával sokat beszélgető, döntéseit, elmúlt szerelmeit, egész életét kétkedve mérlegelő ember vívódása, magányosság-érzete. A lopott boldogság pedig új, elementáris erejű szerelem sokhangú, örömteli üdvözlése. É részben olvashatunk a rajongva szeretett otthoni tájról, a Balatonról: „És egyszercsak más színe lesz az égnek: különleges, szinte ártatlan-tiszta, tán mert a nagy vizet tükrözi vissza — ezt nevezem magamban otthon-kéknek." Meggyőződhetünk: a költő önmagából építkező hitét és optimizmusát nem tudták lerombolni sem a csalódások, sem a múló idő. E kötettel költészet került közelünkbe. Spitzer Edit Nem tudom elhinni... Nem tudom elhinni, hogy nem érzel semmit, hogy a közös múltunk nem ér meg, csak ennyit. Nem tudom elhinni, hogy ily idegen vagy, hogy az egész téged ilyen hidegen hagy. Nem tudom elhinni, hogy nincs mit mondanod, hogy a válságunkat így agyonhallgatod. Nem tudom elhinni, hogy ahogy van, jól van, s hogy ez a megoldás: együtt élni szótlan. Válasz amit gondoltak: Minálunk nem divat egymást szeretni, aki nincs benn a buliba’, bevenni! Hogy az a kis rész még kisebbre fogyjon? Elegen vagyunk osztozni a koncon! amit leírtak: El kell — a férőhely hiánya miatt utasítanom a Hölgyet ill. Urat. Fogadja őszinte sajnálatomat. Mell. megküldöm a csatolt iratokat. Emlékeim morzsáiból Emlékeim morzsáiból versbe szedem apránként a múltam, s kinevetem magam, mivel ráncba szedni bezzeg sose tudtam! Megjelent Fonyód önkormányzatának támogatásával, készült a Somogy Megyei Könyvtár nyomdájában
