Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-23 / 19. szám

8 SOMOGYI HÍRLAP — NYUGDÍJASOK OLDALA 1992. január 23., csütörtök így mennek el... „Példaképek nélkül maradunk, fiúk, most mennek el az utolsók is. Megfáradtán vonulnak el szemünk elől, alig köszönnek valakinek. Kinek köszönnének, fiúk, kinek köszönnének, a szegény, vacogó öregek?” (Részlet Ladányi Mihály Öregek c. verséből) (Lang Róbert felvétele) Fohász a létminimum alatt 6700 forint... Megvakítottál engem, Uram, hogy ne lássak?! Mert ez a pénz csak arra elég, hogy sötétségben éljek... Azt mondod, Uram, hogy a tudatlanság az öröklétbe vezet? Én mégis elmélkedem, de hiába, mert ahhoz, hogy ennyi pénzt 30 napra elosszak, nem adtál elég bölcsességet... Fogd a kezem, Uram, amikor a boltba megyek, hogy ne ve­gyek le a polcról olyasmit, amit nem nekem rendeltél. Szabj ha­tárt léha vágyaimnak, Uram, és mondd: színház nélkül is szépek lehetnek az estéim Veled... Agyam kimerült elemeibe tápláld be az örök ellenzékiségem ellenszerét, Uram, hogy szemeimet ne nyissam folyton a hi­bákra. És ments meg, Uram, a kisemberek problémáitól, köztük az enyéimtől is... Ha az új divat szerint nem akarsz felöltöztetni, Uram, kérlek, hogy öltöztess fel bizakodással a jövőt illetően, és irtsd ki belő­lem a húsevő ösztönt, ha már az ég madarai szerint szándéko­zol táplálni engem... Vágyaim szárnyát törd le, ó, Uram, és szabadítsd meg a lét­minimumtól minden honfitársamat. Ámen. Berzeviczi Anna A Kapos Volánnál így csinálják... Nem szakad meg a kapcsolat! „IDE MINDIG HAZAJÖVÜNK” Kaposváron, a nyugdíjasok boltjában így füstölgött egy jó hetvenes férfi, még a kará­csonyi ünnepek előtt: — Máskor ilyentájt nem kel­lett kávét, szaloncukrot, né­hány szelet csokit vennünk, mert mindez benne volt a nyugdíjastalálkozón kapott ajándékcsomagban... De az én vállalatom már a múlté, az asszony szövetkezetében pe­dig már tavaly sem tellett az öregeknek osztott ajándék- csomagra... Nem így a Kapos Volánnál! A kaposvári központban képet kaptunk arról, hogy milyen nagy gondot fordítanak a köz­lekedésieknél a nyugdíja­sokra. Pontosan számbavet- ték az egykori dolgozókat, s a legfrissebb adatok szerint a tavaly nyugdíjba vonultakkal együtt év végére már 386-an voltak a listán. Fűzi Andrásné, a szakszervezet megbízott ügyintézője, valamint Ripli Andrásné és Lukics Tiborné a napi munkája mellett tartja a kapcsolatot a vállalat és a nyugdíjasok között: gyógyüdü- lési, kirándulási lehetőséget kínálva segítenek a Volán egykori aktív dolgozóin. Azok­nak a kisnyugdíjasoknak, akiknek legkevesebb a pénze, gyorssegélyt juttattak: tizen­nyolcán kaptak így 1000- 4000 forintot. Kilenc idős szakember minimális nyugdí­ját sikerült fölemelni. A Kapos Volán a múlt évben csaknem 40 ezer forintot adott nyugdíjba vonult dolgo­zóinak. Fűzi Andrásné:— Szak- szervezetünk, bizony, sze­gény, leányvállalataink jóvol­tából viszont 250 ezer forint ju­tott 1991-ben az idős, volt munkatársaknak. Karácsony előtt két részlet­ben tartották meg a nyugdíjas­találkozókat, s az ott elhang­zott tájékoztatókból megtud­tuk, hogy még kora ősszel ki­lencven nyugdíjas vehette igénybe a gyógyfürdőt Zalaka- roson, 180 idős ember pedig Bécsbe kirándulhatott autó­busszal, ingyen... Lakics István és a felesége, „Juci néni” is a Volán dolgo­zója volt. Ma mindketten nyugdíjasok. — A nyugdíjunk nem sok, de mi azért — szerencsére — nem szorulunk segélyre. Jóle­sik, hogy bennünket, öregeket „nem írtak le” a vállalatnál. Ide mindig hazajövünk. Élő a kap­csolatunk a volt munkahe­lyünkkel, s ez nem merül ki egy kis ajándékcsomagban, amelyet a nyugdíjastalálkozón kapunk. A közös, családi ki­rándulások is mutatják, hogy a Volán nagy családjához tarto­zunk — mondta Lakics István. Napjainkban a vállalatok megszűnése, illetve átalaku­lása számos helyen szinte minden kapcsolatot megszakít az aktív dolgozók és a nyugdí­jasok között. A Kapos Volán­nál — mint arról dr. de Sorgó Tibor igazgató tájékoztatott — ez nem történt így. A Volán és annak leányvállalatai nem ta­gadják meg azokat, akik a vál­lalat hőskorában lerakták az alapjait a mai Volánnak. — Az AKIG és a 13. számú Volán nyugdíjasai ugyanúgy a mie­ink, mint akik tőlünk mentek nyugdíjba — mondta az igaz­gató. Szavai egybecsengtek La- kicsék véleményével: ebben az esetben tényleg Volán-csa­ládról beszélhetünk... Kovács Sándor Jártamban keltemben... (Egy nyugdíjas feljegyzései) Üde színfolttal gazdagodott a lakótelepi pavilonsor: tejbár nyílt itt a közelmúltban, Ka­posvár északnyugati „végein”, s kapható benne teljes — föl- özetlen — tej, finom túró, tej­föl, mellé ropogós, friss kifli, pompásan illatozó kenyér. Patikai a tisztaság, meg­nyerő a mosoly, figyelmes és udvarias a kiszolgálás. Szóval: ilyen boltból kellene még több! * * * A patikáról jut eszembe: A szolgáltatóház gyógyszer- tárában Epasel nevű orvossá­got veszek, különös tekintettel magas koleszterinszintemre. Czeizel doktor is javasolta a tévében, hát megpróbálom... Egy csomag 189 forintba ke­rül. Két hét alatt elfogyott a 60 kapszula. Mivel — a javallat szerint — a terápiás hatás kú­raszerű, 4-5 hónapos szedés esetén optimális, elmentem a következő dobozt megvenni, ugyanoda. Két hét alatt annyit nőtt az ára, hogy most már 199 forintot fizettem érte. A kúra végén — ha ez így megy tovább — egy dobozért már egy százassal fizetünk töb­bet... Kinek van így kedve kú­rázni?! (Az írás még 1991 vé­gén kelt, az idén újabb gyógy­szerár-emelésekkel „köszön­töttük” az új esztendőt...A szerk.) * * * Rokonlátogatások alkalmá­val Pétiké, a keresztfiam az ideje nagy részét igyekszik ve­lem tölteni. Ilyenkor jókat du­málunk és — nagyvonalúan elnézve ügyetlenségemet — bevezet a számítógép kezelé­sének rejtelmeibe. Jó tanuló a fiú, apró-cseprő „intimitások­ról” alig is ejtünk szót. Ellen­őrző könyvecskéjét is csak az elutazásunk előtti pillana­tokban dugja elém — szülői biztatásra... A sok négyes és ötös mel­lett fölfedezek egy kettest is! Szótlanul felvonom a szemöl­dökömet, s ez — Péter bará­tom is jól tudja — többet jelent egyszerű kérdésnél, meg is áll benne az ütő... A kínos csendben Peti anyukája találja fel magát legelőbb: — Az, tudjátok, úgy volt, hogy azon a napon elveszett Pétiké kiskutyája, a Mackó. Et­től aztán Pétiké arra a napra totálkáros lett! Hát így. Tanu­lékony az anyuka... Kerner Tibor Frakciózunk Az átlagos mai magyar család, mint legkisebb ön- kormányzati egység, „pártál­lását” tekintve a legszíne­sebb képet mutatja. Az én családomban például föllel­hető szocialista, liberális, kereszténydemokrata szim­patizáns, és a távolabbi ro­konságban kisgazdák is vannak. A család (vagyis: önkor­mányzatunk) szekerét azon­ban mindnyájan a közös érdek diktálta irányban tol­juk! A Kapos Tv egyik múlt év végi adásában a városi ön- kormányzat reprezentánsait láthattuk. Jómagam inkább csak belahallgattam a be­szélgetésbe (a stúdióba meghívott vendégek és az „utca emberei” mondták el véleményüket). A műsor egyre érdeke­sebb lett, s behívtam a kony­hában matató frakciótársa­mat, aki előbb csak benézett, később aztán ottragadt a ké­pernyő előtt, ami azért nem semmi! Kérdésemre, hogy sze­rinte milyen a mi, kaposvári önkormányzatunk, azt vála­szolta: jó. Hozzáteszem, hogy frakciótárs-nejem nem tartozik a könnyen lelkese- dők, a bőbeszédűek közé... Szóval: jó. Szerintem is az. Városunk él, dolgozik, „üze­mel". Az én ideális önkormány­zatom az, amelyikbe nem botlom bele lépten-nyomon, unos-untalan; az, amelyik nem akarja állandóan azt bi­zonyítani, hogy ő az úr a háznál; az, amelyik nem nő a nyakamra, s amelyik élni hagy, ha tisztességes va­gyok, és észre térít, ha elfe­ledkezem magamról (ma­gunkról); amelyik, ha szeré­nyen is, de határozottan te­szi a dolgát. Mielőtt ezt a jegyzetemet borítékba tettem, kedvenc lapom, a Somogyi Hírlap cí­moldalára pillantva olvastam, hogy frakciósodik a kapos­vári önkormányzat. Ezzel, ál­lítólag, hatékonyabbá válik a munkája, könnyebb lesz az eltérő vélemények megjele­nítése a nyilvánosság előtt. Úgy legyen! K. T. Rovatszerkesztő: Hernesz Ferenc A falusi legények életében sorsforduló volt a katonáskodás: a sorozás, a bevonulás, a hosz- szú évekig tartó kemény szolgálat. Volt idő, amikor sokan inkább a bujdosást, a betyársor­sot választották. A Habsburg-birodalom sere­gei a 18. század elejéig fogadott zsoldoskato­nákból verbuválódtak. Magyarországon 1715-ben mondta ki az országgyűlés, hogy vé­delmi célból rendes hadsereget kell kiállítani. Az elmúlt századok érdekes és jelentős szín­foltja volt a falvakban az újoncozás, a verbuvá­lás. Az általános hadkötelezettség 1868-as be­vezetése után valóságos ceremónia alakult ki a sorozás, a bevonulás körül, mégis sokan igye­keztek kibújni a katonai szolgálat terhei alól. 0öcseii szokás volt például, hogy a halott em- bfer állat rögzítő kendőből levágtak egy darab­kát,^ azt a lány a sorozásra induló szeretője hajába rejtette: a hiedelem szerint az ilyen le­gényre a katonaorvos nem tudta kimondani az „alkalmas” szót. A legfurfangosabb praktika az volt, hogy a fiúgyermeknek leánynevet adtak, hogy ne kerüljön föl a sorozandók listájára... Mindezek ellenére általában nagy szégyen­nek számított, ha a legény nem szolgálta le a katonaidejét. Szokás volt, hogy a katonásko­dás előtt nemigen nősültek a legények, csak a leszerelés után. A katonaidő eljötté a legényé­let befejezésének, a családalapító férfivá válás kezdetének számított. Azt tartották, hogy aki nem alkalmas katonának, az magát az életet, a munkát, a családalapítást is csak nehezen tudja vállalni. A katonaélettel kapcsolatos falusi szokásceremóniában a búcsúzás, a féltés, a megpróbáltatásokra való készülés, a visszavá- rás érzelme volt az uralkodó. Tápén például a legények Dorozsmára, a sorozásra menet még csendben rázatták magukat a szekéren, de ha­zafelé már hangosan daloltak, kalapjukon reg- rutapántlika lobogott, s a falu kocsmájában megünnepelték a nagy eseményt. Amikor elkö­vetkezett a bevonulás ideje, sok helyen regru- tabált rendeztek, ahol katonadalokat muzsikál­tak, dallal, tánccal búcsúztatták a legényeket: összefogózva énekeltek, táncoltak a legények és az őket búcsúztató lányok. A katonai szolgálat hosszú volt: a múlt szá­zad második felében kemény hat esztendő (később három), s a kiszolgált katonákat tiszte­lettel, megbecsüléssel fogadta a falu. Egyes helyeken a kocsmában, vidám baráti körben ünnepelték aje$ze/§lést. „ , _ Kiss György Mihály Kép: Benikkoló legények El kell menni katonának! Emlékező falu

Next

/
Thumbnails
Contents