Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-23 / 19. szám
1992. január 23., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — SZINESZVILAG 7 Színészből lett a főkonzul Márton András az új hivatásról, a kinevezése előzményeiről, terveiről Egy esztendeje annak, hogy miniszterelnökünk washingtoni vizitje során a Fehér Ház kertjében ünnepélyesen megállapodott Bush elnökkel: Los Angelesben magyar főkonzulátust nyitunk. Gyerekekről, színházról Beszélgetés Lengyel Erzsivel és Petrik Józseffel A főkonzul személyét illetően több név is szóba került, végül Márton András színészre esett a választás, aki ez év január 6-án el is utazott állomáshelyére. Indulása előtt kérdeztük: Milyen előzmények után született a döntési, hogy Los Angelesben Ön lesz hazánk főkonzulja? — Jeszenszky Géza külügyminiszter úrnak jutottam eszébe, mivel régebbről ismertük egymást. En huzamosabb ideig filmeztem Kaliforniában, felléptem az ottani színházban és előadtam az egyetemen is. Jeszenszky Géza pedig Santa Barbarában tanított, sokszor találkoztunk, tudta rólam, hogy jól ismerem az Egyesült Államok nyugati partvidékének viszonyait. A kabinetirodának sem volt ellenvetése a személyem ellen, így tehát szeptemberben a felkérésre igent mondtam, s így a Külügyminisztérium állományába kerültem. Azóta volt időm felkészülni, beletanulni egy diplomata szerepébe. — Az Ön egyéniségét ismerve bizonyosra vehető, hogy főkonzulként is a kultúra misszionáriusaként fog tevékenykedni. Hogyan érintette a felkérés? — Meglepett. A zsigereim- nek, a lelkemnek azt a részét érintette, amely mindig meglepetésekre vágyik, új kalandok után megy és szívesen áll a kihívások elébe. Egy ilyen kalandot kedvelő embernek, mint amilyen én vagyok, az ilyen felkérések igazán jólesnek. — Nem fél a feladattól? Hiszen a főkonzuli teendők között sok minden meglehetősen távol áll az Ön eddigi mesterségétől... — Hm. Az ember fél a puskaropogástól, fél, hogy a színházba nem jön el a közönség. Fél, hogy megbukik egy színdarab. De ilyen küldetéstől? Inkább várakozással teli izgalommal nézek a feladataim elé. Los Angeles kihívás a számomra s én szeretnék megfelelni ennek a kihívásnak. — Hogyan fogadták színésztársai a kinevezést? Nem fog hiányozni a rivalda? — Sok irigyem lett és számosán árulónak, a színház el- árulójának tartottak. Hogy hiányozni fog-e a színház? Lehet. Talán kissé profán a hasonlat, de ha egy alkoholistától azt kérdezik, hogy hiányozni fog-e az ital, miközben iszik, nyilvánvalóan azt mondja, hogy el sem tudja képzelni az életét nélküle. — Nem érzi magát „beugrónak" ebben a szerepben? Olyan fellépőnek, aki nem ismeri a darab szövegét? A külügyi pálya végülis az egyik legnehezebb szakma... — Nem. Nem érzem így. Én most átmeneti állapotban vagyok. Két pálya között — útközben. Meggyőződésem, hogy a két hivatás nem zárja ki egymást. Főkonzulként is teljes szívvel szolgálhatom a kultúra, a színházművészet ügyét. Egyébként a Radnóti Színházban, a búcsúfellépésemen, érezhette a közönség mély megrendülésemet. — Jó utat, sikeres debütálást kívánunk. — Köszönöm. Rámfér. (újvári) Petrik Józsefre elmondható, hogy tizenötmillió magyar Wagner Ferkója, ekként szerepel a rádióbeli Szabó család első adásától mindmáig, minden magyarlakta területen jó ismerősként üdvözli az is, aki sosem látta, mert felismerik az örök-kamaszhangjáról. Petrik a múlt év januárjából nyugdíjas; esetében ez azt jelenti, hogy játszik, rendez Budapesten, Debrecenben, Szegeden és egyebütt. Legutóbb a tévé is sugározta a Budapesti Kamaraszínházban az ő rendezésében nagy sikerrel bemutatott Forgószínpadot, a minap megalapított Újpest Színházban a Vendégek Amerikából című darabot rendezte, s most az új Fehér Klára színmű, az Ez az ország eladó egyik főszerepét alakítja. Felesége, Lengyel Erzsi szintén József Áttila-díjas, csaknem három évtizede a Thália Színház tagja; legutóbb vendégként a Forgószínpadon Maude Melrose alakítását tapsolta meg a közönség. Harmincnyolc éve élnek harmonikus házasságban. Úgy kezdődött, hogy Erzsi 45-ben, tizenhat évesen, a győri színház tagjaként feljött Pestre: a Művész Színház próbajátékot hirdetett egy kisfiúszerepre, s Dajka Margit kézen fogva odavitte. A próbajáték után ezt mondta Apáthy Imre főrendező: „Erzsi esélye 99 százalékos! Már csak egy fiút nézek meg”. Hogy, hogy nem, a fiú kisfiúsáéban alakította a kisfiút, így hát őt — Petrik Józsefet — szerződtették. Erzsi vérig sértve duzzogott. Irány vissza, Győrbe. De 1951-ben mégiscsak felhozták Pestre, méghozzá ugyanoda, bár ekkor már Ifjúsági Színháznak becézték. Erzsi nemsokára behozta a hátrányt, mi több: ő egyaránt hitelesen alakított kisfiút, kislányt. Ezt a színházat azóta számtalanszor átszervezték, átkeresztelték, Erzsi rég nem itt játszik, de mert gyerekszerepekkel kezdték pályafutásukat, karácsony apropóján is érdekel a véleményük a gyerekek színházba járásáról. — Nagyszerű gyerekeknek játszani! Csak a kiégett, közömbös ember fanyalog a gyerekpublikumon. A gyerek romlatlan ösztönnel pocskondiázza a gonosz szereplőt, szurkol a jónak. S ha újabban mind gyarkabban hallani közömbös, neveletlen, botrányosan viselkedő gyerek nézőkről, arról nemcsak a nebulók tehetnek. — Magyarországon két meghatározó gyerekszínházi korszak volt: 1930-tól a negyvenes évekig, majd 1949-től 1957-ig. Az Úttörőszínház évente háromszázhatvanöt- ször zsúfolásig megtelt gyerekekkel; belőlük lett a mai színházlátogató közönség. Ma csak a kisméretű Arany János Színház a gyerekeké, ez nagyon kevés. — Szinte kísérteties, hányszor bizonyult erősebbnek a közöny, a bürokrácia, mint a mi elképzelésünk. Erzsi a hatvanas évek táján kezdeményezett egy gyerekszínházat; a Hivatal megakadályozta. Előzőleg, 56-ban egy külföldre szakadt házaspár itthagyott gyerekét akartuk örökbefogadni, mert saját gyerekünk nem volt. A Hivatal ezt is addig húzta-halogatta, amíg belefáradtunk. Jóska szerint színészházaspárnak nem való a gyerek, mert vagy a gyerek sínyli meg a színházat vagy fordítva. Erzsi megjegyzi, hogy mind több privát szülő sem figyel a gyerekére; mint kabátot a ruhatárba, lerakják a gyereket a tévé, a video elé, mert addig legalább csöndben marad. Valóban így van: a horror-, akciófilm-, rockadásokra bambuló gyerek nem kérdez, nem olvas, a zene az ő számára csak a pop, a rock, szótára a Schwarzenegger-szerű produkciók szintjéig ér el, mind több köztük a diszlexiás, vagyis olvasni sem képes. — Annyi mosolytalanul téb- láboló gyereket látni, hogy elszorul az ember szíve — fűzi hozzá Erzsi. — Még szerencse, hogy a házbeli gyerekek, meg a húgom unokái, a hétéves Zsófi, a hároméves Jo- cóka örülnek, ha a saját gyerekre tartogatott szeretet- mennyiségből igyekszünk rájuk átsugározni, amit csak lehet. Péreli Gabriella Anyaszerep Kubik Annának Kubik Anna csaknem egy esztendei teljes távoliét után tért vissza a színpadra. Az ok: egy csodálatos, új szerep. Egy életre szóló főszerep. Anya lett. De a színésznő színésznő marad, egy idő után ismét a színpadra vágyott. Ebben a szezonban két nagyszerű alakítással örvendeztette meg a színházlátogató közönséget. — Nagyon sokáig nem gondoltam arra, hogy anya legyek — mondja Kubik Anna. — Minden gondolatom a színház körül forgott... Aztán egyszerre borzasztó hiányérzetem támadt. Hiába volt akár öt bemutatóm egyetlen év leforgása alatt, valahogy már nem elégített ki a szakmai siker, a munka. — Mindannyian ismerjük ezt az érzést. Csakhogy a színésznők egy része mintha idegenkedne ettől a szereptől. Talán a karrierjüket féltik? — Meglehet. Pedig mi ugyanolyan asszonyok vagyunk, mint bárki más, akinek felelős hivatása van. Csak a magam nevében beszélek: egyetlen pillanatig nem éreztem, hogy bármiről kiesnék, hogy elmenne mellettem az „élet”. Egy teljes évig otthon voltam a kislányommal, csak egymásnak éltünk, s ez mégsem jelentett számomra áldozatot. Nevetős, aranyos kisgyerek lett belőle. És ez a szerep nekem is jól jött, és kiegyensúlyozott lettem. — Minden zökkenő nélkül sikerült visszatérnie a szakmához? — Lényegében igen. Napi négy órát próbálok és most már játszom is. A fellépéseim Virág alvási idejére esnek, ha mégsem vagyok otthon, amikor fürdetni, etetni kell, a férjem segít. Énnek ellenére rákényszerültünk, hogy pótmamát fogadjunk, mert nem akarom Virágot bölcsödébe adni. — Az anyaság tehát nem akadály a színészi pályán... — Egyelőre csak áz előnyeit érzem. Azt, hogy magam is sokat változtam, a gondolkodásom érettebb lett, összetettebben látom a világot. — Váltsunk témát. Egy kellemetlenebb kérdés: miért vált meg a Nemzeti Színháztól? — Nincsenek kellemetlen kérdések, különben is számítottam rá, hogy megkérdezi. A Nemzeti Színházban sok szép szerepet eljátszhattam és a kollegák is — én úgy érzem — szerettek. Mégis búcsút mondtam a színháznak. Nem azért, mert a férjemnek — Csiszár Imrének, az igazgató-rendezőnek — két év után fel kellett állnia, hanem azért, mert már hosszú ideje rossz közérzettel dolgoztam ott. — Van már új helye? — Egyelőre keresgélek. Vannak feladataim, játszom is. Válogathatok az ajánlatok között. Egyelőre a Budapesti Kamaraszínházhoz köt megbízási szerződés. Ennek keretében játszhattam el az As- bóth utcai színpadon Sade márkiné szerepét. Nagyon tartottam a feladattól, hiszen egy japán író európai asszonyokról írt darabjában kizárólag nők játszanak... De az előadás jól sikerült. Egy másik érdekes szerepem Éva Brauné, Hitler szeretőjének a figurája a Csúcstalálkozó című darabban, amelyet a Komédium tűzött műsorára. Nagyon érdekes a közönség reagálása: olykor nemcsak mulatságosnak, sokszor taszítónak érzik ezt a műfajt. — Még valamiről nem beszéltünk. Kubik Anna szerepálmairól... — Nincsenek elérhetetlen álmaim. Szívesen eljátszom bármit, igaz, örülök ha nem hősnőket kell alakítanom. Ezekben a napokban próbáljuk Eörsi István Sírkő és kakaó című darabját, amit maga az író rendez. Legnagyobb örömömre ezúttal egy kisember bőrébe kell bújnom... (szémann) Delon boldogsága Alain Delon megnyitotta 50 hektáros, falakkal körülvett bi-, rodalmának kapuját és a szívét a Paris Match riportere előtt. Az alkalmat voltaképpen az szolgáltatta, hogy a filmsztár-üzletembert mostanában a kései apaság boldogsága veszi körül. Egyéves a kislánya, Anouchka és megtalálta az ideális asszonyt és anyát Rosalie, egy manöken személyében. A riporter a zárkózottság, a magányosság indoklását is kérdezte a színésztől. íme, a korántsem szokványos válasz: „Az ember egyedül születik, egyedül él, és egyedül hal meg. Ez közhely ugyan, de kegyetlenül igaz. Egyedül nőttem fel, szerelemgyerek voltam, aztán meg elvált szülők gyermeke. A kollégiumban is egyedül voltam, magányos voltam a hadseregben is. A magányosság majdhogynem természetes állapot volt a számomra. Az ember nem is tudja, hogy minek nevezze ezt az állapotot. Bizonyos időnek el kell telnie ahhoz, hogy egyáltalán rádöbbenjen, mit is jelent. Aztán később ennek a tudatában él. Meg vagyok győződve arról, hogy a sorsunk a születésünkkor elrendeltetett. Ha van valami nemes a magányosságban, akkor én ezt az állatoktól tanultam. Amikor magukra hagyom a kutyáimat, kiolvasható a szemükből a magányosság. Egyébként mellettük fognak majd eltemetni, itt a kertben, a nagy fák között. És ehhez már meg is tettem a szükséges intézkedéseket.” Kutyákróf szólva, az újságíró fontosnak tartja közölni, hogy Alain Delon többfajta kutyával veszi körül magát, de a látogató számára nem ez a lényeges, hanem az, hogy vannak nappali és éjszakai kutyák. Delon instrukciója szerint: „Ha a barátaim itt alszanak a vendégházban, megkérem őket, hogy 8 óra előtt ne lépjenek ki, mert akkor zárjuk be az éjszakai kutyákat.” Ivó Livi, akit Yves Montandnak hívtak Yves Montand temetése túl egyszerűen zajlott; ez volt a véleménye számos tudósítónak, aki a búcsúztatáson „hivatalból” volt jelen. Nem hangzottak gyászbeszédek és nem voltak papok. A pályatársak közül a vártnál kevesebben mentek el a francia főváros hírességeinek végső nyughelyére, a Pere Lachaise temetőbe. Becslés szerint talán hatezer ember vonult el az egyszerű tölgyfakoporsó előtt, melynek oldalára, egy kicsiny réztáblára mindössze ennyit írtak: Ivó Livi, dit Yves Montand. Ivo Livi, akit Yves Montandnak hívtak. Akik már Simone Signorét temetését is látták — 36 évig volt Montand élettársa — azt mondják, őt többen kísérték az utolsó útra. A koporsó mellett a történelem is képviseltette magát: ott állt a sírnál a kommunistákkal való szakítás jegyében készült film rendezője, Costa-Gavras, de meggyászolta a Francia Kommunista Párt is, arra emlékeztetve, hogy egy időben utazó nagyköveteként járta Európát az elhunyt. A koporsó leeresztésével — Simone Signorét mellé temették, s az utolsó istenhozzádot jelképesen is kifejezte Montand fiatal felesége: megcsókolt egy szál vörös rózsát és a koporsóra tette, ugyanúgy, mint Simone halálakor Yves — nos, az utolsó gesztussal ténnyé vált, az elhunyt az emlékekben él tovább. Lengyel Erzsi kisfiúszerepben Petrik József, az örök kamasz
