Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-18 / 15. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1992. január 18., szombat Közeledve Somogyhoz Mondát mond és regét regél BESZÉLGETÉS BALOGH BÉNI ÍRÓVAL Balogh Béni a gyermekirodalom egyik jól ismert alakja, müveiben megelevenednek a gazdag népmondák, betyártörténetek. Könyvei kiváló példák arra, hogyan lehet a hazaszeretetei a történelmi múltból merítve, kitűnő humorral, szép nyelvezettel előremozdítani. Kevesen tudják, hogy „Béni bácsi” immáron 22 esztendeje nyarát Balatonsza- badi-fürdőtelepen a Barackfa utca 31. számú házban tölti. — Az ijfúság körében népszerű könyvei színhelye elsősorban Észak-Magyar- ország; nevezetesen Borsod, Abaúj, Zemplén, Heves, Nógrád megyék egyes vidékei. Bennük az Árpád-kortól a XIX. század végéig elevenedik meg változatos-fordulatos történelmünk... A szülőhely forrás volt? — A családom észak-magyarországi, borsodi parasztcsalád volt. Szülőfalum Neké- zseny. Zárt falu a Bükkben, noha nem a viseletben, de bizonyos történetekben gazdag volt. Édesanyám Szilvásváradról származik, ez történelmileg még érdekesebb, mint az én falum. Szájhagyomány szerint a szilvásiak elődei Erdélyből származnak. Édesanyám Brassó Ilona állítólag Hétfaluból, a Brassó melletti csángó településről menekült el. Mi ugyan nem tartottuk magunkat erdélyieknek, de vonzódtam a történelmük iránt. Magát Szilvásváradot barkó-palócok lakják, kabar-kazár eredetű, ősi etnikumú nép. Kora gyermekkoromtól kezdve elhatároztam, hogy író leszek. Ez először nevetségesnek tűnt, a környezetem is megmosolyogta, meg az iskolában a gyerekek is. Elemi iskoláim végeztével a sajó- szentpéteri polgári iskola következett, majd a nagyhírű sárospataki tanítóképző... Sárospatak történelmi levegője meghatározta írói elképzeléseimet. Itt „testközelből” is megismerkedtem Illyés Gyulával, Veres Péterrel, Móricz Zsimgonddal és másokkal. Sárospatak annak ellenére, hogy református főiskola volt, rendkívül nagy toleranciával viseltetett a más vallásúak iránt. Amikor visszatért a Felvidék, akkor Mécs László, aki királyhelmeci pap volt, lejárt Sárospatakra, és több irodalmi esten vett részt. Dr. Újszászy Kálmán és dr. Szabó Zoltán professzorok irányította „tehetségkutatásban” is körzeműködtem. Salgótarjánba él Czinke Ferenc a jeles grafikusművész, akit a Bodrog-közi tanyavilágban Agárdy Sándor barátommal fedeztünk föl. — Hogyan indult az írói pálya? — Úgy gondoltam már kezdettől fogva, hogy a tanári pálya mellett tudok majd írással is foglalkozni. Foglalkoztam is. Azonban nem volt könnyű dolog, mert magyar-történelem szakos tanárként nagyon sok időmet elvett a dolgozatjavítás. A nyár volt elsősorban az az időszak, amikor írni tudtam, írásaim 1957-től kezdve jelentek meg, mivel azokat a könyveket, amelyekben a magyar népnek a szeretete, a magyarság-tudat domborodott ki, korábban háttérbe szorították és nacionalizmusnak bélyegezték. Első könyvem 1958-ban jelent meg. — Műveiben színes, gazdag életet kapnak népmondák, betyártörténetek. — Élső könyvem a Gyöngyhúrú citera című meseregény. Szülőföldemen játszódik és Visegrádon, Mátyás király korában. Az igazi sikert az Eleskővár kincse hozta nekem, 1971-ben, az bükki mondákat tartalmaz. A harmadik a Vidróczki a nevem a Mátra és a Bükk híres betyárjáról szól, de vele práhuzamo- san írtam már a Szépen szóló sólyommadár (1981) című mondakönyvemet. Arra jöttem rá, hogy nemcsak nagyon szeretik a gyerekek a mondafeldolgozásokat, hanem az egyoldalú történelemszemléletet — amit nekem is tanítanom kellett az elmúlt évtizedekben —, a magyar mondavilág feltárása ellensúlyozza. Én úgy gondolom, hogy ezzel bizonyos népművelő feladatot is ellátok, amikor író-olvasó találkozókra megyek, s ott a gyerekekkel beszélgetek erről. Ezt csinálta itt Lipták Gábor is, meg bizonyos mértékig Lengyel Dénes, úgy érzem mi hárman vagyunk azok. akik ezzel foglalkozunk... A gyerekeket nagyon érdekli a régi világ, amiben én is gyerek voltam. így született meg a Vadócok a Bükkben (1984), című könyvem, amelyben bemutatom egy hegyvidéki palóc falunak a régi életét a gyermek szepné- vel. Azt a letűnt világot, ami sok tekintetben elég nyomorúságos volt, de nem szabad ma sem elfelejteni, hogy léteztek faluközösségek, élt a néphagyomány, amely az emberek életében színt, összetartozást és együttérzést fejlesztett ki, s amely a mai világunkban nagyon hiányzik, szét- rombolódott. Ennek a folytatása a Szivárvány a Sajó felett (1987), ami a polgárista élményeimről szól. Aztán elhatároztam, hogy a sárospataki diákéveimről is írok egy könyvet, amibe bele is kezdtem, de még nincs kész: az a címe, hogy Kavarog a Bodrog vize. 1937-42-ig voltunk itt, előttünk zajlott a felvidéki bevonulás, Kárpátalja, Erdély visszavétele... 1990 őszén jelent meg az Omló bástyában hulló csillagok. Drégely várának hős védelméről szól. — Reménykedhetnek-e ifjú olvasói egy somogyi témájú könyv megjelenésében? — Én hegyek között születtem, de mindig hiányzott nekem a víz. Ennélfogva iskoláimat mindig olyan helyen végeztem, ahol folyó volt. Az, hogy balatoni lettem, a véletlenen múlott. Hogy jobban hozzákapcsolódjak Somogyhoz, meg ehhez a tájhoz, úgy lenne lehetséges, ha többet meghívnának író-olvasó találkozóra errefelé is. Nem tudom meddig élek még, de szeretném megismerni a somogyi dombvidék, Somogyvár gazdag történelmi emlékeit; még Fonyódot is. Mindig a gyerekek azok, akiken keresztül el lehet jutni a nagyszülőkhöz is, tehát én nagyon szeretném a Balaton déli partja és a somogyi dombvidéknek a mondáit feldolgozni, fájlalnám, ha ezek veszendőbe mennének s elkallódnának. Annek ellenére, hogy hegyvidéki ember voltam, a somogyi embert megszerettem, mert szolgálatkész, célratörő és segítőkész... Kezdetben ennek különös tanújelét adták a balatonszabadi faluból származó idős emberek; Burján József, Matyiké Ferenc, Soós István, és Bálint Sándor. Velük sokat beszélgettem Balatonszabadi és környékének múltbeli életéről. — Min dolgozik jelenleg? — Én szovjet hadifogolyként szörnyű dolgokat éltem át, Jeges pokolban című készülő könyvemben erről írok. Ezt meg kell írni, mert nem lehet az, hogy a XX. század végén ez elvesszen, és hogy az emberiségnek ne legyen ez mementó, hogy hogyan lehet népeket, emberket tönkre tenni! Van egy tervem is, amit meg szeretnék valósítani, ennek a kertnek és a háznak, meg az itteni nyaralásnak a történetét megírni. Vannak már belőle részletek is. Nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek igényes műveket kapjanak kézhez. Azonban mélységes szomorúsággal kell kijelentenem azt, hogy az állam a könyvkiadás támogatásából kivonult. A legközelebbi meséskönyvem A hét oroszlán vára a Libra Könyvkiadónál jelenik meg, 1992-ben pedig a Vidróczki a nevem újrakiadását tervezik. Eddig 18 kötetem van, ebből nyolc jelent meg a Móra Könyvkiadónál... Borzasztó dolog az elüzle- tiesedés, a kultúrával ezt nem volna szabad megcsinálni. Az igazi kultúra nem árucikk, nagyon ellene vagyok annak, hogy az állam nem támogatja. Sajnos az ifjúsági irodalom is rettenetesen nagy problémákkal küzd, s félő, hogy a következő öt vagy hat évben sok olyan értékes ifjúsági mű, ami a gyerekek kezébe kerülne, el fog sikkandi, és helyette az író „limonádé-könnyű” könyvet ír, krimit vagy hasonlót. Megírtam 22 könyvet, ebből megjelent 8, most jön a kilencedik. Abban reménykedtem, ha változik a helyzet, töb lehetőség lesz. Hát több lehetőség az van, de az az igazság, hogy az írónak önmagának kell magát menedzselni, hogy a saját könyvét eladja. Ez egy nagyon tragikus dolog szerintem, mert az írónak nem az a dolga, hogy a könyveit eladja, hanem hogy megírja. Nagy trgédia lesz az, ha a gyerekek nem jutnak igényes művekhez, mert az igaz, hogy többet emlegetjük most a magyarságunkat, de az is igaz, erre lehetőségek is kellenek, hogy ezt el lehessen mélyíteni! Matyikó Sebestyén József Arcok a nyugati magyar irodalomból: Csepelyi Rudolf A VERSEKBEN ÖRÖKKÉVALÓ Manapság az ember kerüli az örök dolgokat, inkább a köznapok egyszerű biztonságában él. Nem meri elhinni, hogy kötélen táncol és a mutatványban a múlandó a,tét. A költő a valóságot másként éli meg, kötelezi a felelősség, hogy számba vegye, őrizze-örökítse meg a benne rejtezőt. Az Élet darabját birtokolja, benne ölelkezik, ami sajátja és mindenkié. Csepelyi Rudolf nemrég múlt hetven éves. Keveset ír és kevesen ismerik verseit, de „Isten-ihlette poéta” és „lelkében-testében hordozza korának egész valóját, kétségeit, reményeit egyaránt”. Élete rámért vagy vállalt próbák sora. Jogásznak készült, de tanulmányait megszakítva korengedménnyel és önként a frontra jelentkezett. Meggyőződéséért a fegyverletételig harcolt. Soha nem volt semmilyen pártnak tagja. Ifjúként a költői pályán, bíztató szavakkal, Erdélyi József indította el. A verselés, ahogy vallja, belső kényszer, amely a körötte lévő világot visszhangozza, a külvilág tükre, de e tükörben ott a lírai Én, a költő, aki egyben oltár és áldozat. A száműzetés sajátossá tette a világot, sajátossá a létezést. Az eddig szilárd eszmények megváltozott tartalmával kellett szembenéznie: hűség, tartás, erkölcs. Más itthon és más több tízezer kilométer távolából. S a híd, a kettő közt hintázó álmok sora; hisz verseiben benne él az elhagyott világ, a táj, és a múltidő varázsa, az örök keresés. Szinte átlép írásaiban a maga mögött hagyott évtizedeken, az óceánon és visszalopakszik a szülőföldre, az ifjúkor Magyarországára. „Rejtett vizekért” szomjúhozik, ahogy egyik versében az óriásfenyő. Repülni vágyott, szabadon, ahogy szárnyal fészkéről fészkére a Világmadár; repülni vágyott, de a szabad szárnyalásnak kínzó ára van. Csepelyi Rudolf a régi felé vágyik, de ismeri a ma értékvesztett világát is. Tudja, hogy a „beszéd némább lett”, a „szétlőtt várakban ” egyre kevesebben vannak, lesznek, akik „a szeretet rendjének lovagszabályait” tartják pajzsként maguk elé. Tudja azt is, 'hogy „a föld-parány isten-él- ményei”-ről igazán már csak a természet tanúskodik. Az emberben megkopott a teremtés pillanatában, az érintéstől átruházott isteni jegy. Hol veszett el a tiszta boldogság reménye? Hol veszett el a krisztusi ember? Megszületett-e a „friss remény”? Verseiben ezekre keres választ, ezekben töpreng a költő. Csepelyi Rudolf mélyen hívő ember; költeményeiben többször megvallotta hitét, azt a hitet, amely a keresztjét vállaló ember vállán édessé teszi a terhet, könnyűvé az igát. Különös hangulatúak az „ősz határán ügető árva szivárványból” fogant versei. Egy „öregedő arc” vonalai rajzolódnak ki a sorokból, „fény és árny között”. Az „aszalt évek” során a költőben ott motoszkál egy újabb kérdés: „meddig lesz még menedékünk az igaz Isten záruló ölén?” Csepelyi Rudolf tavaly múlt hetven éves. Keveset ír és kevesen ismerik, de „Isten ihlette poéta”, aki „lelkében-testében hordozza korának egész valóját”, aki ismeri a számű- zöttek kenyerének keserű ízét, akinek életéből hivatás lett: tovább vinni, átadni valamit, a múlt darabját, a tapasztalatok térképeit. És az új nemzedékek átveszik az imát, a magyarok imáját, a messzi titkokat, hogy amit egykor kaptak, egyszer majd ők is az emberiség tarisznyájába rakják. A költő reménye pedig az lehet, hogy maradandó örökséget hagy maga után. Gülch Csaba
