Somogyi Hírlap, 1992. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-16 / 13. szám

1992. január 16., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — GYERMEKEKNEK 7 „Tudós” társasjáték Kitűnő szellemi játék, részt vehet benne kisebb és na­gyobb gyerek egyaránt. Az egyik gyerek elkezd egy történetet, például: „A múlt héten írt a nagybá­csim Pizából” (most rámutat egy másik gyerekre, akinek a történetet folytatnia kell, még­pedig az említett hely vagy esetleg tárgy nevezetességé­vel, például így), „ ez az a vá­ros, mely híres a ferde tornyá­ról. Manapság már nem épí­tenek annyi tornyot, mint” (itt rámutat egy következő gye­rekre, aki folytatja) „a közép­korban. A középkorban a vá­rakhoz épültek a tornyok” (most rámutat egy másik gye­rekre, aki így folytatja) „ma­napság viszont fontosabbak a tengeri világító tornyok, me­lyek fényjeleikkel irányítják a hajósokat” (a következő gye­rek, akire rámutatnak így foly­tatja),,, de a hajósokat a rádió is irányítja és tájékoztatja mindenről.” (A következő gyereké a szó) „A rádió korunk egyik legnagyobb találmánya és Marconi olasz tudós fedezte fel.” És a játék így megy tovább. A kisebb ygerekek tanulhat­nak a nagyobbaktól, de ha kedvük van, ők is bekapcso­lódhatnak a játékba. A rádióval kapcsolatban példáéul egy kisebb gyerek elmondhatja:„A rádió olyan gépezet, melyet a kisgyerek bekapcsolhat, de belepisz­kálni, belenyúlni nem sza­bad...) Aztán ha kimerült a téma, lehet új történetet kezdeni. Hóemberek Vágjátok ki a hóembereket elől álljon a legmagasabb, leg- és állítsátok őket sorba. Leg- hátúi a legkisebb. Vendégségben „családoknál” DOMINÓ A dominókockák közül cse­réljetek meg kettőt úgy, hogy a kirakott négyzet oldalán a pontszámok összege tíz-tíz legyen! Egy kosár kisgyerek (Fotó: Lang Róbert) HŰSÉGES BARÁT LETT Cimbora, a kis tacskó Egyik reggel azt mondtam a feleségemnek, hogy hozzon több tejet, mert mától eggyel többen leszünk. Miért? — ta­lán vendégünk lesz? — kér­dezte. Lesz bizony, és még­hozzá nagyon kicsike kis ven­dégünk, aki egyelőre csak te­jet iszik, és lehet, hogy örökre nálunk marad. Meglepetésnek szántam Cimborát, ezért nem árultam el előre érkezését. Nagy hó esett, mikor elmen­tem Cimboráért. Hazaérve a kosárból kimászott egy ici-pici, simaszőrű, tapsifülű, álmos­szemű, rövidlábú tacskó. Be­totyogott a szoba a közepére, körülnézett, kicsi fekete gombszemével mondta a gazdaasszonynak: megjöttem hát. Nagyot ivott a tejből, szétnézett a lakásban és el­ment aludni. Másnap már ott­honosan érezte magát, min­dent, ami útjába került meg­szagolt és megrágott. Papu­csok, zoknik, cipők elmenekül­tek a polcokra, hogy ne kerül­jenek Cimbora éles fogai közé. A lépcsőn inkább gurult, mint ment, de az utat becsület­tel megtette — végtére sza­lonképes akart lenni. Később már nagyobb utat is vállalt, a szőlőhegyre vezető lépcsőket. A szomszéd far­kaskutya félelmetes ugatá­sára Cimbora határozottan vá­laszolt és kutyanyelven azt mondta neki: te nagy vagy, de én nem félek tőled, mert nem a nagyság a döntő, hanem a bátorság. Rex a nagy kutya meghunyászkodva lefeküdt a földre, Cimbora felmászott a hasára és előbb még ugatott egyet, aztán puszit adott neki. Ettől a naptól puszipajtások lettek. Pamaccsal a másik szomszéd kutyával az első pil­lanattól fogva jó barátságba keveredett, annyit ugráltak a hóban örömükben, hogy körü­löttük teljesen elsöpörték a havat. Ahogy elment a hó, Cim­bora felcseperedett. Szót fo­gad és a tisztaságra sokat ad. Tavasszal, amikor kinyíltak a mezei virágok, egyik nap azt mondja Cimbora: gazduram, szedjünk egy csokor szép vi­rágot, kösd a nyakam szíjá­hoz, a gazdaasszonyt szeret­ném megköszönteni a név­napján! Amikor indultunk a dombról lefelé, és Cimbora meghallotta a gazdaasszony hívogató hangját, keresz- tül-kasul nekivágott a bokro­kon, füveken, és pillanatok alatt ott termett a gazdájánál, akit nagyon meghatott Cim­bora figyelmessége. Egyik nap Gyula barátom­mal uzsonna közben megfe­ledkeztünk Cimboráról. Ő azonban szájába vett tányér­jával bokán bökte Gyulát, és tudtunkra adta, ő is éhes. Aztán teltek a napok, a he­tek. Cimbora megkomolyo­dott, és olyan hűséges barát lett, „akiben” nem lehet csa­lódni. Dr. Hiev Ilia Törő István Téli vándor­legények Az ónszürke égen gyűlnek a fellegek, három vándorlegény cipeli a telet. December havat hoz, fenyőfát öltöztet, batyujában ajándék gyereknek, felnőttnek, kemény legény Január, zuzmarás a bajsza, patkója szikrákat ver, ködcsikóit hajtja. Maskarát ölt Éebruár, farsangolni elmegy, égetik a bábut, vígan ünnepelnek. Libasorban járnak, a vándorlegények, csak előre mennek, vissza sohsem néznek. ARANYTORICtf PAVA Mese; / ' I RTA I ' ' - V V vr \ \ \ A játék úgy kezdődött: Ma­rika néni azt ajánlotta, hogy játsszanak szomszédost. Le­gyenek családok, papák, ma­mák, az óvodában fellelhető eszközökből mindenki maga építse fel a házát. Nosza, dől­tek az asztalok, feküdtek a székek és pillanatok alatt, mint az utcán, sorban simultak egymás mellé a játék-ottho­nok, melyek rövid időn belül be is népesültek. A nagyob­bak vállalták a papa és a mama szerepét, a kicsik és a középső csoportosok lettek a gyerekek. Érdekes volt megfigyelni a családteremtést. A papa, mama közösen döntött mek­kora legyen a család, közösen intézkedtek, kiosztották a sze­repeket. Mert mindenkinek volt helye és a feladata a csa­ládban. Az egyik sokgyerekes családban a papa tanár volt, a mama fodrász. Amikor az óvó néni családlátogatásra ment hozzájuk, okosan elmondták hol dolgoznak, hogyan élnek otthon, ki vásárol, ki főz, ki vi­gyáz a gyerekekre. A mama, aki éppen egy szivacsról kelt fel, szívélyesen tessékelte be­felé az óvónőt, miközben el­mondta, hogy éppen egy kicsit pihent, újságot olvasott, mert fáj a feje. A gyerekek csend­ben kuporogtak a szivacson. A papa készítette a vacsorát, közben beszélgetett a ven­déggel. A következő egy or­vos és ápolónő családja volt. Nekik még csak egy kis pólyá- suk volt. A papa elmondta, hogy nagy gond a gyerek, mert felváltva kell rá vigyázni, ezért váltott műszakban dol­goznak. A pici vidáman vi­gyorgott és szerepéhez híven az ujját szopogatta. A követ­kező családban emeletes ággyal lepték meg a vendé­get. Nekik volt már autójuk so­kat kirándultak és vitték a ked­venc kismacskájukat, aki egy vidám kisfiú volt, és szüntele­nül nyávogott. Érdekes módon minden család más és más eszközt tartott fontosnak a lakásban. Egyben egyformák voltak: a gondoskodás, a szeretet egyetlen otthonból sem hiány­zott. Amikor a névtáblák is ki­kerültek a lakásra, már este lett és kezdődhetett a fürde­tés. A játék még sokáig eltar­tott a csoportban, újabb ötle­tekkel, eseményekkel gazda­godva. Csak a vendég vonult el, hogy a családok éljék saját, otthoni önálló életüket. Báli Gyuláné Nagy ' esemény történt a madárdalos, rigófüttyös erdő­ben. A tapasztalatokban meg­kopaszodott Öreg Rigó egy táblát szögezett fel a Rigó-lak zöld indával befuttatott, mo­hos falára: ÉNEKISKOLA. Nosza, lett nagy álmélkodás az erdő lakói között! De a csodálkozásnál rövidesen még nagyobb lett a sür­gés-forgás. Gondos cinege­papák, kopottbundás mókus­mamák, hegyesen lépkedő pávák hozták kézenfogva csemetéiket az Öreg Rigó új iskolájába, hogy megtanulja­nak énekelni, muzsikálni. Öreg Rigó alig győzte a sok kukacot, gilisztát, bogarat el­raktározni Rigó nénivel, hűsé­ges feleségével, hogy a tanít­ványoknak mindig legyen egy-két jó falat. A jótorkú, fürge cinegefió­kákkal a legkönnyebben bol­dogult: már egy hét alatt úgy trilláztak, mint a pinty, volt olyan, aki egykettőre kivágta a magas a cét. Ám a mókás mókuscsemetékből hangos vinnyogásnál többet sehogy- sem tudott kihozni, pedig már rekedre énekelte magát velük. Legjobban a három pávától félt. Szépen leültette őket és elmagyarázta, mit kell tenniük hogy énekelni megtanuljanak. Mikor énekeltetni kezdte őket, kétségbeesett az első két kis páva fülhasogató rikoltozá- sán. Annál nagyobb volt a csodálkozása, amikor a har­madik pávafióka szépen csengő, tiszta hangját meghal­lotta. — Pávától ilyen hangot még nem hallott a világ! - kiáltott fel boldogan az Öreg Rigó. - Hiszen ennek arany van a tor­kában! így kapta a tehetséges páva az „aranytorkú páva” nevet. Mindenki értetlenül állt a cso­dálatos eset előtt. Mikor tolla­zatát a napfényben csillog­tatva énekelni kezdett, minden zaj elnémult körülötte a cso­dálkozástól. Zoli az erdészék vásott fi­acskája sejtette csak egyedül, honnan van az erdőnek ilyen csodája. Nemrégiben egy csodás hangú aranysípot ka­pott nagypapájától, melyet egy szép napon elveszített. Szólni nem mert róla otthon, - de az aranytorkú páva éneké­ben azonnal ráismert elve­szett kincsére. Igen ám, de hogyan szerezze vissza?! Mi­vel hallott már a páva-pulyka nemzetség régi harcáról, fel­kereste a legvéresebb taréjú, legberzenkedőbb vén pulykát. — Pulyka koma, segíts raj­tam, hogy visszakapjam az aranysípomat, az aranytorkú pávától — szólította. — Ha csak ez a bajod, ezen könnyen tudok segíteni. Kihí­vom csőrpárbajra azt a híres pávát, csúffá teszem az or­szág-világ előtt, meglásdI így is történt. A nagy párbaj hírére öszesereglettek az aranytorkú páva hívei és dü­hös szemmel méregették pulyka barátunkat. Az első összecsapásnál nem történt semmi. Már-már fenyegtő mo­raj hallatszott a mérges pulyka ellen, mikor az egy jól irány­zott csőrütéssel úgy begyen vágta a kényes pávát, hogy valami fényes kiugrott a torká­ból. A Zoli aranysípja volt. Mondanom sem kell, hogy az arany torkú páva elvesz­tette a hangját, és azóta sem akadt olyan páva többé, ame­lyiknek egy szem hangja is lett volna. Zolinak viszont még ma is megvan az aranysípja. Ta­lán annak is köszönheti, hogy híres énekes lett belőle. Óvodás sarok

Next

/
Thumbnails
Contents