Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)

1991-12-07 / 287. szám

1991. december 7., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 Jegyzetek a kor margójára Beszélgetés Faludy György költővel A Katona-évforduló alkalmá­ból rendezett kecskeméti iro­dalmi est vendége a több évti­zedig emigrációban, 1988 óta ismét Magyarországon élő Fa­ludy György költő volt. Az ötvenes évek vége óta a kül­földi magyar irodalom tekintélyeként ismert Faludy Györgyöt látogatása alkalmával először arról kérdeztem, mit emelne ki a legutóbbi évek ma­gyarországi benyomásai közül, mit írna a közelmúlt margójára? — Mióta hazatértem, legjobb ta­pasztalataim a kultúrához kötődnek. Bár ismerem a nehézségeket. Kana­dából érkezve bőven van minek örülni. Ha ugyanis a huszonhét mil­liós országban egy szépirodalmi re­gényből ötezer darab elkel, az már nagy siker. Ha az ember csak a Pesti Műsort hetenként elolvassa, máris elcsodálkozhat, milyen gazdagok is vagyunk. A dolgok másik része, ami nem­csak rajtunk múlott; itt most egy ál­lamot kell újrarendezni, miközben nincs elég ember hozzá. Mert többen vándorolnak ki manapság, mint tör­ténelmünk legsötétebb időszakában. A nagy amerikás kivándorlás is semmi volt ahhoz, ami mostanában történik, és az esetek többségében épp azokat veszítjük el, akikre a leg­sürgősebben szükségünk volt. És, mint Tisza István idejében, nincs hi­vatal, hatalom, amely megakadá­lyozná ezt. Nem állítja meg senki és semmi a tömeges elszegényedést sem. A kel­lemes benyomások mellett állandóan foglalkoztat, nyomaszt dolgaink ár­nyoldala, ez az 1867 óta meg nem szűnő magyar borzalom. De sosem mondtam le a reményről. Minden gond ellenére boldog vagyok, amiért megélhetten ezt az időszakot, a kommunizmus bukását. Generáci­ómból sajnos kevesen érhettük meg ezt, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán és a többiek már ré­góta halottak. — 1944-ben a nyilasok égették el köteteit, 1949-50-ben sem várt sok­kal jobb sors rájuk; minden munkáját elkobozták, betiltották. 1947-től a nyolcvanas évek végéig egyetlen müve sem jelenhetett meg Magyar- országon. Bár könyvkiadásunk 1988 óta igyekszik pótolni a hiányt, művei­nek jelentős része még ma is angolul olvasható. Mi kerül ezek közül a könyvesboltokba a közeljövőben? — Egy újabb verseimet is tartal­mazó válogatás mellett magyarul is megjelenik Erasmus-kötetem, amely jelenleg egyetemi tankönyv a tenge­rentúl. Újra kiadják Villonomat is, amely úgy tűnik, még mindig önálló életet él, s olykor el is fed engem. Jegyze­tek a kor margójára címmel sorozatot indítottam a Magyar Hírlapban, és verset is írok. Egyik legfőbb örömöm ma is a munka. — Említette: saját maga fordítja Erasmus-kötetét. Többi munkáját is saját fordításában kívánja a magyar olvasók kezébe adni? — A továbbiakban valószínűleg fordítókat kérek föl, csak hogy írhas­sanak. Bár szerettem fordítani is, de azért az írás volt mindig az első. A próza sem könnyű idegen nyelven, de verset magyarul lehet a legjobban írni. Nemcsak azért, mert magyar vagyok, és szeretek magyarul írni, hanem azért is, mert nyelvünk sokkal kifejezőbb, a lehetőségeknek sokkal nagyobb teret enged. Míg az angol­ban csak húszezer, a magyarban kétmilliárd rím lehetséges, kimeríthe­tetlen tartalékokat rejt a magánhan- zóhasonulás, a nyelvvel gyakorlatilag bármit meg lehet csinálni. Mindez bi­zonyos mértékig a szépprózára is ér­vényes. Esszéirodalmunk azért szegénye­sebb, mert nincs nyelvünk hozzá. Nem voltak saját filozófusaink, nem születtek saját filozófiai, esztétikai tradícióink. Sokmindent átvettünk persze, akitől tanultunk, végül is nem találhattunk fel mindent mi. — Bizonyára vannak kötődései Ka­tona Józsefhez, hisz az ünnepi év­forduló egyik rendezvényére fogadta el a meghívást. — A magyar drámairodalomban — a moderneket is beleértve — két da­rab van, amit kiemelkedőnek tartok. Mind a kettő durván a múlt század közepe körül született. Az egyik azért nem kell, mert olyan bonyolultan nagyszerű. Madách tragédiája a nagyközönség számára túlságosan komplikált, ráadásul a megoldása sem logikus. Egyértelműen kiderül ugyanis be­lőle, hogy minden jószándék ku­darcba fullad, a demokrácia megbu­kik, a zsarnokság dühöng, az embe­rek gonoszak és a Föld kihűl. Mind­ezek után az ember azt várnák, hogy Ádám öngyilkos lesz. Katona drá­mája viszont minden vonatkozásban következetes, technikailag kitűnő, és tökéletesen magyar. Bár Katona úgy írt, hogy minden honfitársa meg­értse, sajnos, a nyelvhatártól öt mé­terre már nem értik, nem ismerik iqa- zán. Károlyi Júlia RÓZSA ENDRE Levél­hullás A 75 éves Csorba Győzőnek Ó, hány, de hány, badar levegőbe leírt kanyar! Hamar fanyar avar; előbb csak furcsa var, amit a szélcsavar csócsálva széthadar, majd keserű szaga az irgalmatlan égig önhiányára visszamar, s így is: hamvába hal, minden csupasz, csapkod a havas ág, metsző vihar. Egy csipkebogyó-örökmécs fa értük is izzik lámpásaival. Böröndi Lajos Közelítő tél november lassan itt a tél kiül a láz a fákra ez az év is körbeér jövőre maradt a hátha a mindig csempészáru remény meg annyi megváltásra váró lélek és megiratlanul mennyi költemény! és a mindig elmaradt feltámadás meg az elnapolt simogatás és száz szerelmes szeszély november lassan itt a tél de szétfolyt s hatott mennyi mé­reg s véreztek el szelíd remények! Ko t- kot- ko tkodác Kot-kot-kotkodáő. Minden napra egy tojáS. Vegyük e mondókát, ámbár gyermeteg, aminek szánom: halálosan komoly felhívás­nak. Kiáltványnak! Zeng a táj fölött, szülőföldem fölött, mely anyaföld, mégis mos­toha-idegen/ Szépszavú köl­tőt, Nérót, Júdást egyként megterem, s amelyen ásódik már a sír, hol nemzet(iség) süllyed el, ásódik a verem, mely körül népek szemében mi is? ...nem gyászkönny ül. Ezért e halálosan komoly felhívás: Kot-kot-kotkodác, Minden napra egy tojás. De hogy kerül a tojás az asztalra? S miért e felhívás? Egyszer, 1989. decembe­rében, megmutattuk már mi, szlovákiai magyarok, színe előtt országnak-világnak, az erdélyi magyarság javára szervezett nagy népi felbuz­dulásban, hogy nem idegen tőlünk a készség a gyűjtésre, az adományozásra. Mutas­suk meg újfent, feleim, a Csal­lóköztől a Bodrogközig nem veszett ki belőlünk e képes­ség a mái napig sem; mi több: még fokozódott is ama bizo­nyos, gyöngédnek mondott forradalom óta, amelynek örömmámora, szlováko- kat-magyarokat egyazon szekértáborba tömörítő-tes- téviresítő hangulata persze a ’89 novembere óta lepergett hónapok alatt úgy kopott meg, úgy tünedezett el, mint ama villoni tavalyi hó. Mert lett közben: egy Szlo­vák Nemzeti Párt; egy elvat- rásodó Matica slovenska; egy frontálissá szélesedő, a szlo­vák „nemzetiblokk” és a bul­vár eszközöktől sem visszari­adó szlovák sajtó által szer­vezett, a dél-szlovákiai szlo­vákokul) „elnyomásának" rémmeséjét terjesztő, szélső­ségesen magyarellenes hecckampány: lett, a politikai zsarolás up-to-date divatja­ként, egy kizárólagosan szlo­vák nyelvű Szlovákiát köve­telő, bohócporondra kíván­kozó éhségsztrájk; és lett még, ami lett... Hisz emlékezünk. Emlékezünk, és nem feled­jük; nem feledjük, mert na­ponta tapasztaljuk: lett persze közben: egy nyelvtörvény. Egy nyelvtörvény, amely, ha akarom, vemhes, ha aka­rom, nem vemhes. Amely le­hetett volna roszabb is. S amely persze lehetett volna jobb is. Jobbr nagyvonalúbb. Egyértelműbb. Európaibb. Duray Miklós egy interjújá­ban rámutat arra is, hogy ami a szlovákiai nyelvtörvény szülte értelmezési bizonyta­lanságokat, a jogalkotás pre­cizitásától ugyebármégiscsak idegen, nemkívánatos volun­tarizmust illeti. „A többértel­műségre a legjobb példa ta­lán az, hogy míg a magyar képviselők a kétnyelvű hely­ség-, utca-, földrajzinévhasz­nálattal kapcsolatban azt hangsúlyozzák, hogy amit a törvény nem tilt, azt szabad, addig az SZNT alelnöke, Olga Keltosová a Slobodny piatokban éppen azt hangsú­lyozta, hogy a kétnyelvűség e téren a törvény következté­ben nem lehetséges”. Hogy a voluntarizmus e nacionális tengerében melyik hal igyekszik majd fölfalni a másikat, aligha kétséges. Hogy felemás törvény fe­lemás gyakorlatot szül, s nem rendezi megnyugtatóan a nemzeti kisebbségek nyelv- használati jogainak kérdéseit, az a nyelvtörvény elfogadása (1990. októbere) óta eltelt egy esztendő alatt számtalanszor beigazolódott már. Viták rob­bantak ki akörül, kaphat-e magyar gyermek magyar isko­lában — no nem tisztán ma­gyar, csupán kétnyelvű! — bi­zonyítványt? Szenvedélyeket szított, hogy a le nem fordít­ható magyar nevek az anya­könyvi kivonatokban Csabá­nak vagy Cabának, Zsoltnak vagy Zolinak írandók-e? A he­lyi vezetők toleranciáján, jó­indulatán, bátorságán avagy éppen gyávaságán, megal­kuvásán vagy éppen kiállá­sán, magyarságtudatán vagy éppen „becsehelésén” múlik csupán, hogy közintézmé­nyek homlokzatára kikerül-e (kikerülhet-e) a Községi Hiva­tal, Városi Hivatal megneve­zés is. Következetlenséget szült végül a felemás nyelv­törvény a Duray Miklós emlí­tett hely-, utca és helységne­vek vonatkozásában is. Lakóhelyen, a csallóközi Somorja, és a szülőfalum, a Hont megyei Ipolypásztó kö­zött autózva végig a százöt­ven kilométernyi, vegyesnek ugyan vegyes, ám döntő arányban magyar lakosságú területet, látok helységnév­táblát ilyet is, olyat is. Látok (színmagyar községekben!) csak szlovák nyelvűt. Látok (jó érzéssel) szlovák és ma­gyar nyelvűt. Látok olyat, amelyről Szent Bertalan-i éj­szakák leple alatt festékszó­róval tüntették el a magyar fel­iratot. Látok olyat, amelyen — ki sodródhatott vajon a két­ségbeesésnek erre a pont­jára? — lefestették mind a szlovák, mind a magyar falu­nevet. íme: Senki földje. A demokrácia senkiföldje. Európa közepén. Megbűnhödte már e nép...?! El-eltűnődöm a nyelvtör­vény kapcsán ezen a kérdé­sen is. Azon, hogy ha a hely­ségnévhasználatban, mint azt a legfelsőbb törvényhozó szerv, a Szlovák Nemzeti Ta­nács egyik alelnöke, Keltő- sóvá asszony mondja, „a két­nyelvűség (...) a törvény kö­vetkeztében em lehetséges”, érvényes juttatása ergo: tör­vényellenes, vajon miképpen fog bűnhődni a szlovákiai magyarság, ha az általa lakott több mint ötszáz település helységnévtábláján mégiscak helyet kér — követel — ma­gának a magyar szó. Milyen büntetésre ítéltessék a Pas- tovce-t szentségtörő módon Ipolypásztó felirattal (is) megnevező irredenta ma­gyar, az elvetemült bestye? Hejszlovákok és mélyszlo­vákok hada töpreng a kérdé­sen. Addig is, amíg megol­dást találnak, volna egy ötle­tem: Kot-kot-kotkodáŐ, Minden napra egy tojás. Javaslom, hogy a szlovák nyelvi kizárólagosság hívei, a nyelvi türelmetlenség fölkent papjai — hiszen viselkedésük kísértetiesen emlékeztet a Vatra romanesca magatartá­sára — vegyék át a fél évszá­szaddal ezelőtt Dél-Erdély- ben alkalmazott, egyszer már jó bevált nyelvhasználat-sza­bályozó receptet. Ennek lé­nyege (lásd Magyarságkuta­tás, Bp., 1989, 144. 1.): ha egy kisebbségi magyar „al­kalmatlan” helyen és időben gyanús okból és gyanús cél­nál fogva mégis magyarul merészelt hadrálni, például ha az iskolában „valamelyik gyerek magyarul mert szólni, minden szóért kettő lej vagy egy tojás büntetést kellett fi­zetnie”. Magyarjaim! Gyűjtsük a to­jást! Majd csak rázápul, pin­cétől padlásig, a többségiek törvényhozó házára, amely­ben harcos honleányok, kar­dos honfiak ültek sor- sunk-nyelvünk fölött orgiát. Magyarjaim! Az nem lehet, hogy ész, erő/És oly szent akarat”... és annyi meg annyi tojás „Hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt. Magyar­jaim! Még jőni kell, még jőni fog/Egy jobb kor... Egy nap, amikor Európa e sötét zugára rázápul majd megbüntetteté- setek corpus delictije: a millió tojás. A tojás, amely mégis győz­tes, mégis záp és — magyar. A jóakaraté szlovákok szá­zainak, ezreinek pedig, akik nem paktáltak le a „Na Slo- vensku po slovenskyl" jelsza­vát üvöltő tömeggel, hanem együttérzésükről, mi több: támogatásukról biztosítottak bennünket, a magukénak vallván ama istváni intelmet, mely szerint — itt és most is — „gyenge és esendő az egynyelvű ország* küldjünk ajándékba szintén egy tojást. Mert a tojás — lásd a hús- vétot — ősi-ősi jelkép. Az új­jászületést szimbolizálja. A hi­tet, hogy lesz (lehet) még ün­nep ezen a tájon, ebben a huzatos zugában Éurópának. Akkor majd felgim, pingálhat- tok hímes tojást. Piros-fehér-kéket. Piros-fehér-zöldet. Zalabai Zslgmond

Next

/
Thumbnails
Contents