Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-24 / 301. szám
10 1 SOMOGYI HÍRLAP — KARÁCSONY 1991. december 24., kedd Európa reményei és a reménybeli Európa Harták Péter:„Az a kérdésem...hogy ennek a régiónak szét kell-e hullni... hogy a szabad népek önkéntesen vállalt újraegyesülését erősítsük ?” T örténészek, barátok és a történelem iránt érdeklődők köszöntötték nemrégiben a somogyi származású Hanák Péter történész-akadémikust 70. születésnapján Kaposváron. A kor, amelyben alkotott, joggal nevezhető történelminek. Nem érdektelen hát, ha Európa nagy változásainak tanúját arról kérdezzük, hogy miként értékeli a mai változásokat. — Ha visszatekint az elmúlt évtizedekre, melyik időszakot tartja élete legszebb periódusának? Itália egy csoda volt — Az egyik legszebb időszak az Itáliában töltött 1947-48-as év volt. Lezárult egy háború, amelynek 1945-ben még éreztük minden nyomorát, keservét és fájdalmát, aztán jöt az infláció, a zűrzavar. Az ország kilábalása 1946 augusztusától, a stabilizációtól kezdődött. Akkor tettem le az alapvizsgát és kaptam egyeszten- dős ösztöndíjat Olaszországba, ami nagy csoda volt... Csoda, mert előtte munkaszolgálatban, gyárban töltöttem az éveimet; megjárva a pokol felső bugyrait. Itáliában pedig gyönyörű környezet várt; szabadon kutathattam, pihenhettem. Ott éreztem igazán, hogy felszabadultam. A másik szép időszak 1956 volt, tele izgalommal, rémségekkel és szépségekkel. Akkor szabadultam ki másodszor, mert akkor szabadultam meg saját magam belső kötöttségeitől, egy gondolatrendszertől, amely a kommunizmushoz kötött. Akkor lettem szabad ember, akit nem kötöttek dogmák, ideológiák. A saját fejemmel mertem gondolkodni, és egy értelmiségi számára nincs szebb fölszabadulás , mint amikor saját józan ítélete, tapasztalatai, az oszág, a barátai, és az emberek iránti szeretete határozza meg azt, hogy ő hogyan dolgozik , mint történész és hogyan él, mint ember. És végül, 1988 májusát említem. Akkor alakítottuk meg az első szabad szakszervezetet, a TDDSZ-t, majd 1989 ősze következett, amikor összeomlott az állampárt. Ez az időszak azért is olyan szép, mert történészként egy kicsit részt vehettünk a korszak átalakításában; láthattuk, hogyan alakul ki valami. Visszatekintve 20-30 év távlatából, — a nehézségek ellenére — bizonyára szépnek tetszik majd ez az időszak is, mert megszabadultunk egy több évtizedes átoktól, balsorstól és talán megindulhatunk azon az úton, amely egy nagyobb európai közösségbe vezet el bennünket. A legszebb része 1989 ősze; a nagy remények, a nagy illúziók, a nagy várakozások időszaka, a csodák éve volt. S a csodák akkor is csodák maradnak, ha utólag az ember rájön, hogy a kulisszák mögött azokat a csodákat előkészítették és nem úgy teljesültek be, ahogy elvártuk. — A nagy reményeket időnként keresztülhúzza a történelem. Ön egész életében támogatta a Duna melléki kis nemzetek laza konföderációjának megvalósulását. A napi események hatására miként vélekedik erről? Német csöbörből szovjet vödörbe — Ez a szívemet és az eszemet egyaránt zaklató kérdés. Mit vártunk és miben csalódtunk? 12 év fasizmus és 5-6 év megszállás után sokat tanultunk, aztán beleestünk a német csöbörből a szovjet vödörbe, majd a 40 esze- tendő után — csehek, szlovákok, románok, magyarok, lengyelek — megértettük, hogy miről van szó. Az értelem sugárzó, megvilágító erejében annyira bíztunk, hogy nem is sejtettük; emögött más gondolatok, más érzelmek húzódnak meg. Talán még a felvilágosodástól örököltük, az észben és a belátásban, az emberi tapasztalatok racionális összegzésében és gyakorlati alkalmazásának lehetőségében való hitet. Tévedtünk. Tévedtünk tán azért, mert itt még nagyon elevenen élnek egyes le nem zárt kérdések. Egyrészt a későn fejlődött nemzetek nemzeti szuverenitásának kiteljesedése tekintetében, a nemzetté válás, a nemzeti önrendelkezés szlovákoknál, románok egy részénél, hor- vátoknál, a Balkánon és méginkább a szétesett Szovjetunióban még nem oldódott meg. Másrészről a trianoni, versaiiles-i békeszerződésből adódó lezáratlan kisebbségi kérdések rendezése nélkül nem lehet béke. Eddig le voltak fojtva mélyen a tudat alatt, és ezért is robbantak most olyan elemi erővel. Ezért van, hogy a szlovákok, a románok most akarnak nemzetállamot teremteni, amely szemben áll az integrációs törekvésekkel. Ez bizonyára nagy csalódást okozott nekünk, de ha belátjuk azt, hogy mi történt az elmúlt 70 év alatt, akkor a csalódás csak a mi eszünk csalódása és nem a történelem menetében való csalódás. Azt gondolom, hogy az idők rendjén ez még helyrerázódhat. De azt is gondolom, hogy Európa ma nem az, ami 1933-1939-ben és nem is az; mint 1945-50-ben volt. Akkor egy előretörő jobboldali diktatórikus irányzat, a fasizmus sok mindenkit meghódított és egy nagyon erős fasiszta Németországot rakott a jobboldali, nyugati szomszédságunkba. 1945-ben a háború lezárása után egy erős, ugyancsak diktatórikus, és szörnyű múlt után álló Szovjetuniót rakott a keleti oldalra; más Európa volt az, mint a mai. Nem lehet ugyanazokat a dolgokat még egyszer megcsinálni... Azt hiszem, hogy ez a kérdés egy kölcsönös megállapodás alapján rövidesen rendeződik Szerbiában és Horvátországban is. Kisebb a remény, hogy Romániban is'lehet rendezni, mert ott a racionális megfontolások az utóbbi 100 évben nagyon kevés szerepet játszottak. Talán azért lesznek román demokraták vagy liberálisok is, akik másként gondolkodnak, mert Európa hatása azért ott is érvényesül. Egy másik meggondolás Végső soron van egy másik meggondolásom, amely mélyen történeti. Amely nem vágyakból és politikai előrejóslásokból, hanem egy történelmi fejlődés előzményéből adódik. Európa, eltérően a többi kontinenstől mindig úgy építkezett, hogy amikor felhalmozódtak a társadalmi, a technikai és a tudati változások, akkor ezeket mindig strukturális változások kísérték. Amikor például a római birodalomban már új formák, kolonusok alakultak ki, s a technika is előrehaladt, és gépeket konstruáltak, akkor szétrobbant ez a birodalom; helyén sok kis keresztény-germán királyság alakult. Atomjaira hullott szét, mindenki siratta az óriás birodalmat, a kultúrát. S mi történt? A Karolingok idejére egy új Európa született, amely már művelt és keresztény volt, új törvények irányították. Egészen virágzó korszak alakult ki városokkal, városi szabadságjogokkal, kultúrával. A német-római birodalom is szétbomlott a XV., XVI. században és megalakultak az angol, francia stb. nemzeti államok. Kivéve hármat: az orosz, a Habsburg és a török birodalmat. Ezek is szétrobbantak apró elemeikre, de itt a folyamat nem fejeződött be. — Miként prognosztizálja a történész ennek a folyamatnak a folytatását; hová vezet az az út, amelyen elindulhatunk Európába? Fotó: Kovács Tibor — Most az a kérdésem magamhoz és a történelemhez, hogy ennek a régiónak is szét kell-e hullania apró etnoregionális, nacionálre- gionális egységre, azaz Szlovákiára, Erdélyre, Szerbiára, Szlovéniára, Horvátországra, hogy a szabad népek önkéntesen vállalt újraegyesülését erősítsük? Ha ez a lebontás néhány évtized alatt megtörténik, akkor lehet arról szó, hogy önkéntesen, szabad elhatározásból, az egyenlő jogok alapján egy integrált Európát — talán konföderációt — hoznak létre, és ennek lehet része majd egy közép-európai szorosabb integráció. — Köszönöm a véleményét. Várnai Ágnes Székely vértanúk, erdélyi tanúk Mihály Imre marosvásárhelyi történész: „Nálunk a történelem elsősorban a politikát szolgálja” Az Erdélyi Baráti Kör legutóbbi rendezvényén a TIT megyei székházában Székely vértanúk címmel Mihály Imre marosvásárhelyi történész tartott előadást. Ez alkalomból kértük beszélgetésre. — Mit jelent ma magyar történésznek lenni Romániában? — Nagyon nehéz! Nálunk a történelem még mindig politika centrikus, elsősorban a politikát szolgálja. Vajmi kevés szó esik közös, egymást támogató történelmi gesztusainkról. Azt is megértem, hogy ragaszkodnak Erdélyhez. Azt viszont nem, hogy ez ősi román föld, ahol mi albérlők vagyunk. Ez valamennyiünknek nagyon fáj! — Milyen történelmi szituációk következménye, hogy székely vértanúkról beszélhetünk? Keserves sors — Az 1848-49-es forradalom bukása nagy elégtelenséget váltott ki. Ezt még „megtoldotta” az utána következő abszolutisztikus korszak, amely bevezette a terrorrendszert. A polgári és katonai kormányzót Ausztriából nevezték ki, s ő minden forradalmár ellen —- de mások ellen is — hajtóvadászatot rendezett. A Székelyföldön még sokáig reménykedtek, hogy a forradalom feléled és győzedelmeskedik. Ebben a történelmi helyztetben született meg annak az összeesküFotó: Kovács Tibor vésnek a terve is, amely kapcsolódott az általános európai forradalom gondolatához. Volt egy áruló azonban: a Székelyföld vezetőjének, Török János tudÓ£ professzornak egyik közeli munkatársa. így‘az 1852-re tervezett forradalom vezetőit kivégezték, s mintegy hatvan embert ítéltek hosszú, életfogytig tartó börtönre. — A múlt székely vértanúi ők. Korunk vértanúit is számontartja az emlékezet? — Először talán Szabédi László egyetemi tanárt és költőt említeném, aki a Bolyai egyetem megszüntetésekor, illetve beolvasztásakor öngyilkosságot követett el. Mondhatom Sütő András nevét is, akit lelkileg megtörtek, gyötörtek. A vásárhelyi véres események áldozatainak névsorát pedig politikai szempontok miatt nem hozzák nyilvánosságra... — Van folytonosság a a múlt és a jelen vértanúi között? — Ha visszatekintünk az elmúlt évszázadokra: az erdélyi magyarság sorsa egyre keservesebb, sanyarúbb. A XVII—XVIII. századtól kezdve megduplázódott a beözönlő románság száma, s ez folytatódott a Trianon után egészen napjainkig. A forradalom után a megyei pártbizottság levéltárából kikerült egy olyan irat, amelyben engedélyt kértek hétezer román család betelepítésére Maros- vásárhelyre. A céljuk ezzel az volt, hogy abban az erdélyi városban, amelyben — szinte az utolsóként — többségben volt a magyar lakosság, ezt „kiegyenlítsék". S ez a folyamat a decemberi változások után sem enyhült, sőt: még durvább eszközökéi történik. Én a kislányommal együtt résztvevője voltam a marosvásárhelyi márciusi eseményeknek... — Mint szemtanú mit látott és mi a véleménye az ott történtekről? Albérlőknek neveznek — Hogy mit láttam? Borzalmas dolgokat. Annyi bizonyos: Marosvásárhely történelmének legsötétebb pontja ez. Amíg a jelenlegi hatalom tartja kezében a kormánypálcát, az igazság nem fog kiderülni. Félretájékoztatták azokat az embereket, akiket buszokkal szállítottak a városba. Lehet, hogy valami ilyesmit mondtak: Marosvásárhelyen a magyarok ölik a románokat. És jöttek... Nem ők a hibásak! Az egyszerű román ember pontosan, olyan jó tud lenni, mint a magyar. És olyan rossz is... — Mi történt az Erdélyben élő szászokkal és zsidókkal? — A század elején Erdélyben félmillió zsidó élt, ma alig több mint 18- 20 ezer. Hasonló a helyzet a szászokkal. A hétszázezer ragyogó iparosemberből manapság alig százezer él Erdélyben. Csodálatos falvai- kat a betelepülők tönkretették Beszterce, Szeben és Fogaras környékén. — Hogyan emlegetik ma az erdélyi magyarságot Romániában? — Albérlőknek neveznek bennünket és barbároknak. Albérlők — szerintük — azért vagyunk, mert a „jószívű” dákok nekünk lakhelyet adtak, barbárok pedig azért, mert „így” viselkedünk. Ez már nagyon közel áll a fajgyűlölethez! Amit a televízió egyes adásaiban az erdélyi, de az egész magyarságról közvetítnek, azt nem lehet elmondani, mert leírhatatlan. — „Közös" történelmünk azt is bizonyítja: tudtunk mi együttműködni... Kik vagyunk mi... — Erről csupán a nagyon régi román történelemkönyvek „mesélnek”. Hogy Mircea cél Batrint Zsigmond király segítette vissza a trónjára, s az ő segítségével kergették el a törököket Havasalföldről, vagy hogy Stefan cél Marinak, az egyik legnagyobb moldvai uralkodónak ötezer székely segített sorsdöntő csatájában, erről hallgatnak. Azt viszont emlegetik, hogy Horthy idejében mi történt. Így vagyunk mi irredenták, horthysták, fasiszták és ... barbárok. Szerencsére nem ez a vélemény az egész románságot illetően. Sokan látják, hogy ez nem más, mint egy diverzió, amellyel más dolgokat takarnak. — Köszönöm a beszélgetést, remélem hamarosan újra találkozunk! — Ha úgy írja meg... — búcsúzik keserű mosollyal. Tamási Rita
