Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)

1991-12-24 / 301. szám

1991. december 24., kedd 1 SOMOGYI HÍRLAP — KARÁCSONY 11 Az ember dolga: teremtsen értéket Fejezetek dr. Széles Gyula életútjából „Meg kell tudni állni néha, önfeledten kilépni a taposómalomból. A legtöbb családban ma a felhőtlen, őszinte be­szélgetés hiányzik a leg­jobban. ” (Fotó: Gyertyás László) Fényképeket nézegetünk. A család, sítábor, a munkaszo­bában, hivatalos tárgyalá­son... És beszélgetünk. Egy életútról, ami a harmincas évek közepén indult a Rába-közből és ide vezetett, a Pannon Agrártudományi Egyetem kaposvári karának dékáni irodájába. A gyökerek — Nem Somogybán, de nagyon közel a mezőgazda­sághoz kezdtem a pályafutá­somat. Beled, így hívják azt a falut, ahol az apám „kétlaki” vasutas életet élt... Két család lakott együtt, mi meg az édes­anyám testvére, s ahogy ná­lunk, náluk is voít egy fiú, meg egy lány. Tulajdonképpen egy nagy-nagy család voltunk, együtt csináltunk mindent, a játéktól a munkáig. A 4-5 hold földön is együtt dolgoztunk. A mezőgazdaság szeretete va­lójában ebből a gyerekkori környezetből fakad... — Gyerekkorából minden­kinek vannak visszatérő em­lékei. — Sosem felejtem el, tán hat éves voltam, amikor éde­sapámtól karácsonyra egy kis birkát kaptam ajándékba. Az én feladatom lett ennek gon­dozása, ápolása. Ennek az ajándéknak, ennek a foglala­tosságnak az örömét máig ér­zem. Egyébként eredetileg nem az állatok érdekeltek. A gyümölcs, a szőlő... Kertész szerettem volna lenni. Nem fe­lejtem el azt a lelki boldogsá­got — 12-13 éves voltam? —, amikor egy cseresznyeoltás után megjelent az új hajtás. De ennél is sokkal több volt, hogy a szomszéd bácsi en­gem, az alig cseperedő gye­reket kért meg: oltsam be az ő fáját is. Csordogál a szó köztünk, ahogy a Rába meg a Rápca csacsog azóta is a medrében. Ott mindig zöld volt a fű, éne­keltek a madarak, és mindig új titkokat tárt fel a növényvilág, így volt ez akkor is, amikor a soproni Berzsenyi Dániel evangélikus gimnázium és lí­ceum bezárta szünidőre a ka­puit, és az egyházi ösztöndíjjal tanuló gimnazista fiú haza­ment. — Azt hiszem, az is sokat jelentett nekem, hogy Sop­ronban tanultam. Alig több, mint két évtizede lett ez a vá­ros a hűség példaképe. A lo­kálpatriotizmus, a környezet egy fajta hazafíúi érzést, kötő­dést nevelt belém. Nehéz ezt szóban kifejezni. Igen, a környezet hat. Épít­het és rombolhat. Sopron épí­tett. Aztán jött az új állomás, a Mosonmagyaróvári Mezőgaz­dasági Akadémia. — Nem könnyű idők! Öt­venhatban, amikor az óvári .sortűz eldördült, ott voltam én is... Sajnos sok barátomat ve­szítettem el. Sorsforduló volt sz az idő, ám oizonyos Tekin­tetben nagy tanulság: minde­nért keményen meg kell dol­gozni, és becsüléni mindent. Harmadéves hallgató voltam, amikor megkértek arra, hogy ezüstkalászos gazdatanfo- lyamot vezessek. Edve, így hívták a községet. Ha hazalá­togatok, ma is óriási élmény azokkal az idős bácsikkal ta­lálkozni, elbeszélgetni, akik akkor-„tanítványaim” voltak... Az életútban fontos szemé­lyiség dr. Jankó József pro­fesszor. Az üzemtani tanszé­ken mellette dolgozva, tudo­mányos diákköri díjakat nyert. Az elmélet és a gyakorlat öt­vözése, a szervezés, az üzemvezetés egyre inkább „vérré” vált. A diploma után, az uraiújfalui állami gazdasági gyakorlatból is Jankó profesz- szor ragadta ki egy időre. Oktatás, . tudomány, gyakorlat — Ő biztatott, jelentkezzek tudományos ösztöndíjra. A tanszékére hívott. A Hegyhát, a2 Őrség komplex fejlesztési lehetőségeiről írtam disszer­tációt. 1972-ben sikerrel véd­tem ezt meg, de akkor két éve már újra a gyakorlatban vol­tam. A szombathelyi tizennégyezer hektáros tan­gazdaságban, amelynek adottságai hasonlóak voltak disszertációm témájával. — A tudományos elmélete­ket lehetett hasznosítani? — Természetesen! És ez is egy életélmény! Új forduló 1975, amikor dr. Guba Sándor az üzemszerve­zési tanszékre invitálta Széles Gyulát. — Szakmai témákban vele is, más itteni kutatókkal is többször konzultáltunk. Von­zott az alkotói atmoszféra, az a muhsiysn dsíüü tanaim! munka, az a szellemiség, ami Kaposvárt jellemezte. Első­sorban azért, mert a tudo­mányt a gyakorlattal ötvözve fejlesztették, és ez biztatott itt a további tudományos mun­kára... Az akadémiai doktori disz- szertáció 1985-re készült el. Témája a Magyarországra importált szarvasmarha te- nyészállomány termelésének egyedi értékelése. (A munka húsz év tapasztalatát ölelte fel.) A disszertáció készítése során sok országban fordult meg — USA, Kanada, Anglia, Hollandia — a résztapasztala­tairól előadásokat tartott. — Ezt a munkát tulajdon­képpen életműnek is tekintem. Az idei év egyik nagy öröme, hogy most, a karácsonyi könyvvásárra megjelenik. Egyébként ez az év sok jót hozott. Az életem talán egyik legnagyobb munka-élménye, hogy az idén beindult az egye­temi szintű állattenyésztési mérnökképzés. Valójában ti­zenöt éve dolgoztunk már ezen, és amikor megrendítő módon Guba Sándor eltávo­zott közülünk, úgy fogadtuk, hogy tovább visszük az ügyet, nem engedünk éket verni ma­gunk közé... — A fogadalom tehát betel­jesült... — És máris van új feladat. Munkatársaimmal és más in­tézetekkel közösen elnyertünk egy kemény feltételekkel kiírt OTKA pályázatot. A Dél-Du- nántúl élelmiszergazdaságá­nak integrált fejlesztése a téma, olyan programot kell ki­dolgozni, ami helytáll majd a piacgazdaság viszonyai kö­zött is. Meg kel! említenem, hogy az Akadémia 3,5 millió forintot adott e célra, de hogy mennyire jelentős ez a régió­ban, azt bizonyítja, hogy a mai szűkös viszonyok között _Ba- ranya, Somogy, Toina, Zala önkormányzata mellé tette a magáét. így igen tekintélyes, 8-9 millióval támogatott kuta­tási feladatunk van a követ­kező három évre. A tudo­mánynak előre kell tekinteni. A bogrács mellett Nézegetjük a fényképeket. — Szóval: kilencvenegy si­keres év volt... — A családi életemben is. Nagyobbik lányom, Ildikó, si­keres ügyészi vizsgát tett, Bu­dapesten dolgozik; kisebbik lányom, Kati egyéves Angliai munka után a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolára nyert felvételt., A család, az nagyon fontos! Állí­tom: kiegyensúlyozott családi háttér nélkül másképp alakul az életutam. — Na, és ez a szép havas táj, a síző kép? — A sportnak nagyon sokat köszönhetek. Az egészséges életvitel az ember erejét meg­sokszorozza. Vallom: csak egészséges alkattal lehet jó szellemi teljesítményeket el­érni. Ma is rendszeresen spor­tolok, minden évben elmegyek a hallgatókkal sítáborba. — Tőlük hallottam, hogy ilyenkor a dékán úr igen köz­vetlen, nagyszerű „haver". — Valóban így van. Nem­csak azért, mert nyolc-tíz éve magam is olyan diák voltam a sítanulásban, mint ők, hanem azért is, mert ezekhez az utakhoz, kirándulásokhoz hozzátartoznak a közös esték, beszélgetések, borozgatások, amikor indirekt módon úgy is lehet hatni a hallgatókra, hogy az alkoholfogyasztásnak is van kultúrája. — És itt, bogrács mellett, kötényben? — Szeretek főzőcskézni. Vonyarcon van egy kis ta­nyám, háromszáz tőke szőlő, a gyerekkori kertészeti ambí­cióimat itt élem. Ha lehet, a családdal, a barátokkal együtt odamegyünk. Míg fő a bog­rácsban a pacal vagy a ha­lászlé, jól el lehet beszél­getni... Úgy tapasztalom, hogy ma egyre inkább az őszinte beszélgetés hiányzik a csa­ládban is, a kisebb közössé­gekben is. Pedig meg kell tudni állni néha! Kell a vidám társaság, az önfeledt hangu­lat. Mert ha az élet taposóma­lommá válik, elszürkül... Ültünk, beszélgettünk... Vörös Márta A felhők közt is a földön kell járni A parancsnokot katonáék- nál elöljárónak hívják. Talán azért, mert mindenben az élen kell járnia, neki kell mindent a legjobban tudni és végrehaj­tani. Különösen igaz ez annál a fegyvernemnél, ahol már az alapokat is csak különleges képességekkel rendelkező, válogatott legénység sajátít­hatja el. Ők a repülősök. A fel­derítők és vadászrepülők piló­tái. Ez év szeptemberében a Taszáron állomásozó vadász­repülő osztályt és a felderítő századot összevonták, s megalakult a 31. Kapos Har­cászati Vadászrepülő Ezred. Élén új parancsnokkal, Balogh Imre alezredessel. A vitorlázótól a vadászgépig — Egy pilótától általában meg szokták kérdezni, hogy is lett belőle repülős. — Mint annyian mások, én is vitorlázógépen ültem elő­ször. A gimnáziumi osztálytár­saim csábítottak ki a reptérre. Itt most stílszerűen úgy kel­lene folytatnon: „már akkor be­leszerettem a repülésbe, és éreztem, ez lesz az életem.” De nálam ez másként alakult. Elég gyorsan elmúlt az első repülés, pontosabban a vitor­lázás varázsa, s amikor nem vonzott tovább, abba is hagy­tam. Érettségi előtt a többiek megint hívtak, hogy ők men­nek repülőtisztnek, tartsak ve­lük. Ők a szigorú orvosi elle­nőrzések valamelyikén kies­tek. Én maradtam, és így let­tem 1964-ben hajózónöven­dék Szolnokon. Egy év múlva a Szovjetunióba mentem főis­kolára, ahol 1969-ben kaptam mérnökpilóta oklevelet. Ismét Szolnok következett, másfél évig mint felderítő repülőgép­vezető teljesítettem szolgála­tot. Ezután a MIG-21-es tí­pusra való szovjetunióbeli át­képzés után, 1971 tavaszán kerültem ide, Taszárra és azóta is itt vagyok. Ennek már több mint húsz éve, s ezalatt az idő alatt is történt egy és más, amiről Ba­logh alezredes már nem be­szél olyan szívesen. Az előre­jutás. A ranglétrán való előre­lépés. A repülősöknél ez is másként működik. — Van nálunk ezzel kapcso­latban egy meglehetősen ér­dekes ellentmondás. Mivel hazánkban viszonylag kevés a repülőcsapat, nehéz az elő­rejutás. Minden egységpa­rancsnok viszonylag fiatalon kerül a posztjára, ahol sokáig képes megállni a helyét, és bi­zony néha évtizedekbe kerül, míg egy beosztással előrébb kerülhet valaki. Aztán, ha ké­sőbb parancsnok lesz, rájön, egyre kevesebb ideje jut a re­pülésre, arra, amiért ezt az egészet elkezdte. Ekkor jön az, hogy szeretne ismét rajpa­rancsnok vagy akár beosztott repülő lenni. Több gond, kevesebb repülés — Most egy egész ezredet irányítok. Sokkal nagyobb a legénységi és a hivatásos tiszti állomány, a gond is több. Ráadásul, a helyőrségpa­rancsnoki feladatokat is ne­(Fotó: Kovács Tibor) kém kell ellátni. Ez még nehe­zebb, mivel eddig számomra ismeretlen problémákkal kell találkoznom. A lakások álla­pota, a falu kisebb-nagyobb gondjai, mind hozzám futnak be. Ez nem hálás poszt! — Kevesebb az ideje a re­pülésre, ugyanakkor Önnek kell a legjobbnak lennie... — Valóban nekem kell a legjobb pilótának lennem, mégpedig minden géptípuson. Igaz ugyan, hogy pályafutá­som során a a MIG-23-as ki­vételével valamennyi Magyar- országon használt géptípus­sal repültem, de az utóbbi idő­ben szinte kizárólag a SZU- 22-eseken teljesítettem szol­gálatot. Most itt az ideje, hogy ismét hozzászokjam a MIG­21-eshez. Persze nem lesz könnyű, hisz más a reptechni- kája, más az aerotechnikája, a műszerezettsége, szóval egész más. De ez is valahol olyan, mint a korcsolyázás, nem lehet elfelejteni, csak is­mét sokat kell gyakorolni. — A pilótának az egészsé­gén múlik a karrierje. Hogy él egy repülőparancsnok, ezzel a tudattal? — Ugyanúgy, ahogy más, hétköznapibb foglalkozású ember. Talán egy kicsit jobban odafigyelek a kondíciómra, nem iszom egy korty alkoholt sem, ha tudom, hogy másnap repülök, de ettől egyébként is jobb tartózkodni. Sajnos az idegeskedés néha elkerülhe­tetlen, pedig az legalább olyan ártalmas. Vigyázni kell, hiszen ha valakit letiltanak a gépről idő előtt, derékba törik az egész élete. Hiába kaphat földi beosztást, az a tapaszta­lat, hogy nemigen tudnak mit kezdeni magukkal. Hogy meddig lehet csinálni? Persze amíg az egészség engedi, és addig amíg ég az a bizonyos tűz az emberben. Ez az, ami hajtja a legnehezebb pillana­tokban is. Ha ez egyszer kial­szik, abba kell hagyni. Tűz és technika — Ezek szerint Önbem még ég ez a tűz. Táplálhatja-e mindezt, hogy egyre jobban megismerhetik a nyugati technikát? — Az újdonság mindig ér­dekes. Reméljük, idővel mo­dernebb technikát, gépeket eredményeznek ezek a kap­csolatok. Addig is tanulmá­nyozni kell, hogyan csinálják ők... — El tudja képzelni, hogy Taszáron egy idő múlva F- 13-asok és Mirage-ok röpköd­jenek? — Miért ne? A mi piló­táink semmivel sem rosz- szabbak a nyugatiaknál, bár­milyen típusba átülhetnének! — Milyen többletterheket ró önökre a jugoszláv válság? — Nőtt a bevetések száma. Sokszor egy nap alatt többet repülünk, mint normál körül­mények közt egy év alatt. Ez mindenkitől több, jobb, ponto­sabb munkát kíván, nemcsak a pilótáktól. A kiszolgálóktól, a hivatásos és sorállománytól egyaránt. — Családja hogyan viseli nem mindennapi hivatását? — Megszokták. A felesé­gem úgy ismert meg, hogy már repültem, a Tiárom gyer­mekem — két lány és egy fiú — ebbe született bele. Mégis féltenek. Éjszakai repülések­kor a feleségem addig nem fekszik le, amíg haza nem érek. Ez így jó. — Meglehetősen váratlanul került erre a posztra. Igaz, ed­dig egy hasoló csapatot veze­tett, „kicsiben". Van-e kialakult parancsnoki „ars poeticája ”? — Váratlan volt valóban, fő­leg az, hogy az elődöm maga­sabb beosztásba kerül más helyőrségben. Ezután már szállt a pletyka hogy én va­gyok a jelölt, de azért egy ki­csit meglepett a kinevezés. Mi­lyen a jó parancsnok? Szerin­tem ha eléri azt, hogy az ez­red becsületesen elvégezze a feladatát, maga mögé tudja ál­lítani az állományt ennek ér­dekében, akkor jó a parancs­nok. Mindez sok munkával és kevés fizetéssel jár. Hiába, nekem is a földön kell járnom. Nehéz gazdasági helyzetbe került a honvédség. Ha valaki azt el tudja érni, hogy ebben a helyzetben az állapot nem romlik, azt hiszem, elégedett lehet önmagával. Varga Ottó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents