Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)

1991-12-24 / 301. szám

1991. december 24., kedd 9 % SOMOGYI HÍRLAP — KARÁCSONY Új nap született A Szépművészeti Múzeum karácsonyi képeiből Jézus születésének történe- , tét Lukács evangélista elbe­széléséből ismerjük, a napke­leti bölcsek hódolásának jelen­létét pedig Máté evangélista szavai alapján. A szűkszavú evangéliumi elbeszélést a kö­zépkori irodalom bővítette színes történetté éppúgy, ahogyan az évszázadok során a jelnetet megörökítő festők és szobrászok. Karácsony ünnepét, azaz Lienhard von Brixen (Tiroli mester, működött Brixen- ben 1440 és 1476 között): Jézus születése Jézus születését a 4. század­ban tette hivatalossá a győze­delmes keresztény egyház, mégpedig az ókori Róma ked­velt ünnepnapját, „a legyőzhe­tetlen napot” helyettesítve vele, december 25-ére he­lyezte az ünnepet. Jézus megszületésének bensőséges és átélt megünneplése Assisi Szent Ferenc nevéhez fűző­dik, aki 1223 karácsonyának éjjelén az erdőben helyezte el a jászolt, és a legenda szerint az eleven Jézus-gyermek je­lent meg benne. Jézus szüle­tésének ábrázolása a 4. szá­zadtól napjainkig a művészet kedvelt témája. A jelenet szín­helye a bizánci művészetben a barlang, a nyugat-európai művészetben pedig a romos istálló épülete. Korábban Má­riát gyermekágyban fekve áb­rázolták, majd a 15. század óta inkább a Gyermek előtt térdre borulva ábrázolták a festők. A többnyire aggastyánként megjelenő Szent József há­zias teendőket lát el, vagy a Gyermek imádásában vesz részt. Lienhard von Brixen tiroli mester képén az újszülött szo­rosan bepólyálva fekszik a vesszőkosárban, falusi gyer­mek módjára, de a testéből szétáradó aranysugarak jel­zik, hogy ő az „új nap”. Az evangéliumi elbeszélés szerint a megszületett Jézust elsőként az egyszerű és sze­gény nép képviselői, a nyáju­kat legeltető pásztorok láthat­ták meg. így írt erről egy fe­rences szerzetes a 14. szá­zadban: „A pásztoroknak je­lent meg a fény öröme, nekik mondatott meg elsőként, hogy a Megváltó megszületett. Ne­kik, a szegényeknek, akik ke­ményen dolgoznak, és nem a gazdagoknak." A pásztorok után érkeztek a napkeleti bölcsek, akiket egy csillag vezetett Betlehembe. Ezért vélték őket csilagjósok- nak, azaz mágusoknak is. Szent Ágoston értelmezése szerint ők jelentik a pogány vi­lág meghódolását a Messiás Gáspáré Diziani (Velencei mester, 1698-1767): A kirá­lyok imádása előtt. A feudális középkorban a mágusokból világi uralko­dók, királyok lettek, akik a vi­lági hatalom hűbéri hódolatát fejezték ki az új király előtt. A 15. század óta a három király a három akkoriban ismert föl­drész, azaz Európa, Ázisa és Afrika jelképe, ezért ábrázol­ták mórként a harmadik ki­rályt, például Diziani képén is. Gáspár, Menyhért és Boldi­zsár neve is csak a középkor végén vált általánossá. A há­rom király nem csupán a há­rom földrész, hanem a három életkor képviselője is. A kirá­lyok gazdag ajándékai ugyan­csak szimbólumok, az arany a világ feletti hatalom, a tömjén Krisztus főpapi mivoltának jel­képe, a mirrha pedig a ke­reszthalál előrejelzése. A re­neszánsz óta a királyok imá- dásának és utazásának ábrá­zolása nagyszerű alkalmat adott a festőknek a gazdaság, a pompa, az egzotikus visele- tek megörökítésére. A művé­szet történetében Jézus szüle­tésének számtalan nagyszerű ábrázolása született meg, me­lyek elsősorban az evangé­lium időtlen üzenetét fogal­mazták meg, másrészt saját koruk és jelenük valóságát is. így lett ez a téma is az európai művészet örök megújulásá­nak egyik jelképe. Urbach Zsuzsa SZIRMAY ENDRE: Mindig ki gyűl a fény Leányportré. Sz. Bayer Erzsébet alkotása J Úgy, ahogy egykor látni vélted ahogy álmaid — vagy a végzet ragyogtatta az idők során anyád emlékét úgy idézd meg a csodát ráadással ne tetézd meg s az igazsággal ne bánj mostohán. Úgy, ahogy egykor naponta láttad a szent varázslót — amint fárad hogy a te szíved könnyű legyen gyermekeid álmát úgy becézzed a vért, a kínt sohase nézzed — mindig kigyúl a fény túl a hegyen. CSERNÁK ÁRPÁD Karácsony, 1944 (APÁM JEGYZETEIBŐL) Karácsony előtt már min­denki tudta, hogy az oroszok bekerítették a fővárost. Min­denki ideges volt és kimerült. A pestiek már hetek óta ágyú­tűz és golyóropogás köze­pette éltek. Mindenki érezte, hogy sorsdöntő napokat é- lünk, hogy a háború legvál­ságosabb, legnehezebb sza­kasza következik. Különböző hírek keringtek. Voltak jólérte­sültek, akik azt állították, hogy a bekerítés nem veszélyes, mert felmentő csapatok köze­lednek és minden baj elmúlik szépen, simán. Voltak, akik határozottan tudták, hogy a várost feladják, mert őrültség volna védeni és így lerom­bolni... Karácsony napjára a gyűrű teljesen bezárult, a bécsi utat is elvágták. A város ott feküdt a havas éjszakában megder­medve és ijedten, ágyúk dö­rögtek a külvárosaiban, fé­nyek villantak: megkezdődött az ostrom. $ Egész délelőtt szaladgál­tam: lisztet, zsírt, húst vásárol­tam, maradék pénzemen a feleségemnek kölnivizet és három gyermekemnek apró játékokat; hitvány, olcsó hol­mikat, mert akkor már csak ilyesmiket lehetett kapni. A ki­csi karácsonyfát, amit előző nap vettem 80 pengőért, ha­zaérkezésem után behoztam rejtekhelyéről, és a gyerme­keknek a fürdőszobába, fe­leségemnek a konyhába való „internálása” után hozzáfog­tam a feldíszítéséhez. Oda ál­lítottam az asztal közepére, selyempapírral bevontam fa­talpát, reáaggattam a még ta­valyról eltett színes üvegdí­szeket, gyertyákat, és azt a néhány szem mézeskalács­díszt, amit egész komoly utcai harc után sikerült vásárolnom. Szaloncukor nem volt. Ez a karácsony mellőzte a szalon­cukrot; a színes, rojtos végű sztaniol papirosba csomagolt édességek hiányoztak a fáról. Még mit nemi? Szaloncu­kor, karácsony, ünnepi? Csak semmi polgári öröm, semmi polgári kényelem, fényűzési Ki törődik ma az ilyesmivel! Hogy a gyermekek miatt talán mégis kellene? Ugyan kérem! Csak semmi szentimentaliz- mus! Egy a fontos: meghalni! Meghalni oktatlanul és osto­bán. Szépen a karácsonyfa alá raktam az ajándékokat, el­rendeztem mindent, és amikor elkészültem, oda álltam az ab­lakhoz és kikémleltem az ut­cára. Már sötétedett. Az ég szürke volt, lent az utcán tan­kok, teherautók és egyéb ka­tonai járművek dübörögtek, távolabb ágyúk dörögtek. A fürdőszobából behallatszott a gyermekek halk kuncogása, ünnepváró izgatott beszélge­tése. A feleségem a konyhá­ban főzött és mákosbejglit sü­tött. Szorongva álltam az ab­laknál. Istenem, csak még ez az este múljék el nagyobb baj nélküli Csak a gyermekek le­gyenek még egy kicsit boldo­gok — gondoltam. De a kö­vetkező percben nagy csatta­nás hallatszott; még az abla­kok is megremegtek. Belö- vés... Gyorsan meggyújtottam a gyertyákat, lehúztam az ab­lakredőnyt és kisiettem a szo­bából. — Gyerekek! Anyukám! Gyertek! — kiáltottam — Meg­jött az angyalka! Bementünk. A kis kará­csonyfa színesen ragyogott; elérzékenyülve álltuk körül. Elénekeltük a Mennyből az angyalt és mindenki megkapta kicsi ajándékát. A gyerekek boldogan nevettek, a felesé­gem szemében könnyek ra­gyogtak és tekintete találko­zott az enyémmel. — Fent maradunk? — kér­dezte. Bólintottam, de egy óra múlva le kellett mennünk az óvóhelyre. Óvóhelyet írok, hivatalos megállapítás szerint: szükségóvóhely, de magunk között, mi lakók, csak pincé­nek hívtuk. Hiszen nem is volt más, mint néhány gerendával megerősített pince, kietlen, hideg hely; keskeny, derék­szögű folyosó, két oldalán a falécekkel elhatárolt fáspin­cékkel. A keskeny folyosón kopott zöld és piros faszékek sorakoztak. A háziúr vendég­lős volt, és kerthelyiségének kimustrált példányai voltak ezek. Egyiknek-másiknak csak három lába volt. Riadók alatt ezeken a székeken kupo­rogtak a lakók vagy akinek jobban tetszett, bemehetett a pincéjébe, a fa és szénkupa­cok mellé, sőt: voltak akik nyugágyat vittek oda és édes- deden szundítottak. Egy ideig csak üldögéltünk, mérlegeltük a helyzetet, a várható fejleményeket, és arra az eredményre jutottunk, hogy akik a legfelső emeleten lak­nak, azoknak sokkal veszé­lyesebb a fenntartózkodás mint az első emeleten vagy a földszinten lakóknak. így a földszinti lakók kivétel nélkül felmentek, az első emeletről csak a tanácsosné maradt lent, a második emeletiek pe­dig, így mi is, a lentalvás mel­lett döntöttünk. „Na, egy-két éjszakáról lesz csak szó...” — vigasztaltuk egymást. Ruhástul, nagy kabátokban feküdtünk le. Hogy hova? Endre fiam nyugágyba, Béla egy láda tetejére, feleségem a kicsi fiammal, Levivel egy rossz vaságyba. Jómagam pedig összetoltam három szé­ket és végignyúltam rajtuk. A tanácsosné lehozatta a sez- lonját: reumás volt és félt a megfázástól. A háziparancsnok egy mor­cos özvegyasszony volt. Őszes haját simán hátra fé­sülve hordta és állandóan fe­kete ruhában járt. Vénlány húgával élt együtt; állandóan veszekedtek. Ok is lent alud­tak, bent a fáskamrájukban. — Halálra vagyunk ítélve — mondta, amikor levonult a pin­cébe. Mint egy nagy, öreg holló olyan volt ez a nő. Állan­dóan károgott, sötét képeket festett a jövőről, szörnyűsége­ket jósolt. Endre és Béla fiam össze- kuporodva, hamarosan el­aludt. Kezükben szorongatták a kapott karácsonyi ajándéko­kat. Feleségem magához ölelte a kis Levit és szoptatta. A kisöreg csámcsogva szo­pott, közben egyet-egyet sikí­tott, néha felsírt, mert valószí­nűleg a pinceszag és egyéb szokatlan benyomás zavarta. De rövidesen ők is elaludtak. Én egy ideig még fent sétál­tam, hallgattam a dörrenése­ket, aztán lefeküdtem a szé­kekre. Akárhogy feküdtem, fáj­tak a csontjaim. A primitív kerti székek sehogysem tudták megérteni, hogy ágy lett belő­lük. Éjfél után felébredtem. Fel­mentem a lépcsőkön, a gyenge villanyfényben homá­lyosan derrengő folyosón át, és megálltam a pinceajtóban. Fáztam. Elszívtam egy ciga­rettát, hallgattam a tompa dör­renéseket, figyeltem az égen kutatva járó fényszórók fény­kévéit.-A szél fütyürészve járt künn az utcán; az ágyúk ál­landóan durrogtak, repülőgé­pek búgása hallatszott, belö- vések rázták meg néha az épületet... Lassan világoso­dott. Az acélkék égről eltűntek a fénykévék és mintha a dör­renések is ritkultak volna. El­határoztam, hogy felmegyünk a lakásunkba. Lesiettem a pincébe, felnyaláboltam Endre fiamat és felcipeltem az eme­letre. Letettem áz ágyra, aztán felhoztam Bélát is. Mikor ismét lementem, feleségem feléb­redt és' korholt könnyelműsé­gemért.-Csak gyertek ti is, mondtam, elég csönd van. Kissé bátortalanul ő is felkelt és felmentünk. Levi a karjai­ban. Gyorsan befűtöttünk, teát készítettünk, és mire jó meleg lett a szobában, a gyerekek is felébredtek. Endre fiam körül­nézett és ragyogó szemekkel így szól: — Ugye anya, még kará­csony van? — Igen fiacskám, még ka­rácsony van — felelte a fe­leségem. Aztán elibénk rakta a gőzölgő teáscsészéket, és egy tányéron a frissen felsze­letelt bejglit. Körül ültük a ka­rácsonyfával ékeskedő asztalt és megreggeliztünk. Felesé­gem ölébe ültette a kis Levit és őt is etette. Békés, családi reggel volt. A kályhában duru­zsolt a tűz, Béla Endrével azon vitatkozott, hogy az an­gyalka az ablakon vagy az aj­tón repül-e be a karácsonyfá­val... Rövidesen ismét erős akna­tűz zuhogott a városra. A tompa puffanások hol közel­ről, hol távolról hallatszottak. A gyerekek elhallgattak, figyel­tek, arcuk komolyra vált. — Még mindig háború van — mondta Béla és szomorúan sóhajtott. Részlet a szerző Kések a párna alatt című készülő regényéből.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents