Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-24 / 301. szám
8 1991. december 24., kedd 2 SOMOGYI HÍRLAP — KARÁCSONY TAKÁTS GYULA Pásztorok Betakartuk már a szőlőt. Elsőt fordult már a bor. Présház körül cinegéket ringat a rózsabokor. A gyümölcsös betlehemi királyoknak ingibe s mint deres kóc gyerek szájon, lóg a kukorica szárak bajsza és a levele. Váratlan szép fényességgel pince-sípra szállt a tél. Zúzos szárnyának ezüstje szőlőnk homlokáig ér. Csillámló hideg ködökből jönnek is a szőlőn át pásztorok a láncos bottal, koronán a csillagokkal Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Ilyen fényesen egyszerre sose jöttek együtt még... — Szaladj gyorsan a pincébe! Kárt ne lásson a vendég. — — Havat hozunk... Betakarjunk? Kell-e magra a meleg? — — Hogyne kéne! Hozzátok már!... — Fújj parazsat... Nézd,-hogy les ránk. . Meg ne fázzon a gyerek. — — Küldd Mariskát... Vegye ölbe... Még a tél is didereg... Vigye gyorsan istállóba, meg ne vegye a hideg. — • Ilyen fényes vendégeket illendően fogadjunk. — Beljebb, beljebb koronások. Kucsma nélkül még megfáztok. Itt a kezem, Miurunk! Betlehem—-művészi fokon Az első betlehemet Assisi Szent Ferenc állította, amikor 1223-ban a grecciói erdőben egy védőtető alatt szalmával teli jászolt állíttatott fel, ökröt és szamarat vezetett oda, és így prédikált. A dramatizált előadáshoz a pásztorok imá- dása és a Háromkirályok is hozzátartozott. Évszázadok során a liturgia tovább gazdagodott, főleg a keresztes és jezsuita szerzetesek terjesztették az egész keresztény világban. A gótika és a reneszánsz időszakában a templomokban nagy faragott bethlehemeket állítottak fel, életnagyságú figurákkal. A 18. század végén már a polgárság körében is szokássá vált a bethlehem állítása. A legszebb betlehemeket Olaszországban, Bajorországban, Dél-Tirolban és Csehországban készítették, ahol mindenütt sajátos formái alakultak ki. Dél-Tirolban és a Szász Érchegységben egész falvak specializálták magukat a bethlehemek faragására, virágzó népművészeti ágat létrehozva. A leghíresebb — ma is látható bethlehem — száznál több figurával — IV. Károly (1748-1819) nápolyi királyi számára készült, amelyet az egész barokk korban utánoztak. Az utolérhetetlen művészi tökéllyel készített élőkép a nápolyi bethlehemkészítők fénykorát idézi. A miniatúra- szerűen kidolgozott kis figurák mindegyike tökéletes iparművészeti alkotás. A jeleneteket a 16-17. századi nápolyi festők képei és a nagy olasz művészek metszetei után alakították ki. A háttér, a környezet teljesen élethű. A hegyek, a fák, a bibliai Bethlehem városa, Campagna tájait idézfl gyakran római romokkal. A kis istálló az Abruzzó hegység csűrjeit utánozza. Németországban és Tirolban a háttér ugyancsak hazai, a keleti tájak a jellegzetes pálmafákkal, mecsetekkel csak a 19. század második felében hódítanak tért. Népszerűségük felülmúlhatatlan életközelségükből fakad. A többszázfigurás kompozíciók életképszerűen ábrázolják az egész korabeli falusi életet. Bepillanthattunk a kézművesek műhelyeibe, az aprócska boltokba, a háziasz- szonyok karjukon kosárral bevásárolnak, dobol a kisbíró, működik a lacikonyha, még a polgármester is megjelenik katonákkal. Az erdőben vadásznak, fát vágnak, egy rőzse- hordó öregasszony is feltűnik az ösvényeken. A patakban asszonyok mosnak, a falu ap- raja-nagyja ott sürög-forog a szent jelenetben. 18-19 századi osztrák betlehem A múlt században különleges szerepet játszottak a Szász Érchegységben kialakított drága mechanikus „karácsonyhegyek”, melyek Krisztus születésének történetét mozgó figurákkal, zenélő szerkezetekkel együtt adták elő. A múlt században, főleg Lengyelországban a papírkivágásokból összeállítható bethlehemek készítése emelkedett tökélyre, amelyeket a gyáripar mindenütt utánzott és elterjesztett. A bethlehemkészítés, ott, ahol hagyományai élnek, így hazánk egyes vidékein is, még ma is kedvelt népművészeti ág, de színvonala hanyatlóban van Brestyánszky Ilona A gépkocsi motorja halkan dolgozott, úgy hangzott, mint cserépkályhában égő fahasábok lángjainak lohadó lo- bogása. A mellette szaladó havas táj egy régi karácsonyt idézett... A Jézus várás, a csodavárás ideje. Ekkor még a legpákosztosabb gyerek is elbizonytalanodott. Megérte-e az évközi rosszalkodás, mert hát ha a Jézuskától nem is, mástól tán várhatnának valamit. A kertek végében, szobakonyhás, földes vályogházban lakott egy asszony a gyerekével. A fiút Bócának nevezték, mert illett rá a kisködmön meséje. Kopott, foltos kabátja elárulta, hogy nincsenek bő- viben az evilági javaknak. Kucsmája is nagyobb volt, mint a kobakja. Szemöldökére csúszva viselte, s ha szaladt, néha hátra kellett taszítania, hogy kilásson alóla. Kesztyűt nem viselt. Kezét a fagy pirosra csípte, a szél kifújta, mert hógolyót gyúrni csak elő kellett vonni a feneketlen oldalzsebekből. Ritka alkalom volt az, ha bevették játékaikba. Mintha a szegénység, s apró termete, alacsonyabb rangúvá tette volna, mint ők voltak, akik sütgesztenyével melengették zsebüket, és korcsolya csillogott bakkancsaikon. Bócának se gesztenyéje, se korcsolyája. Jancsiszögek- kel volt kiverve cipőjének talpa, hogy tovább tartson. Ki tudja hányadik gazdája volt. Érezte, hogy némelyik szög alkalmasint lábába mélyed, de már ezt is lassan megszokta. Mert a szögek, kellettek. Maga kalapálta bele jó sűrűn, hogy legalább azokon csússzon a korcsolyán suhanok után. Persze, azzal nem lehetett jeget vágva hirtelen megállni, vagy fordulni. Csak karcosan csúszni, és képzeletben suhanni. Az egyik szürkületben hajló délután, a gyerekcsapat szusszanva megállt. Felfüggesztették a botokkal hajszolt kövek ker- getését, és a keresztbe tett egyik hídra telepedtek. Izzadt üstökük gő- zölgött, lihegésük párapamacsa arcuk előtt gomolygott. A fagy napközben kicsit engedett, de azért hideg volt. A harmadik háznál disznót öltek, és a forrázó vizet beleeresztették a lefolyón az árokba. Ott egy kis öbölben megvékonyodott a jég. Időben felfedezték. Kövekkel megdobálták, aztán rohanásukban kikerülték. N em sokat kell aludni már, és ilyen tá(t megszólal a csengő. Ok berohannak a szobába, és a csillogó, szikrázó, szikrázó fa alatt meglelik a sok drágaságot. Esett szó arról is, hogy ki mit vár, s kutatták ki a szekrény hátsó titkos polcait alul. Az árok fordulójánál, amit egy kertvégi pajta takart, megjelent Bóca. Keze könyékig a zsebében, meg-meglódult és csúszott pár métert, aztán újra neki szaladt. Amikor hozzájuk ért, szeméről kucsmáját hátra taszította. Szívott egyet orrán és valamit motyogott, amit akár köszönésnek is vehettek. — Na mi van gyerek, — szólalt meg a nagyhangú Szánics — talán már kiganéztál? UJKÉRY CSABA Bóca Bóca nem válaszolt, hanem tengelye körül <pörrent egyet. Kimaródott és ropogott talpa alatt a jég. — Aztán, mit hoz neked a Jézus? — firtatta tovább Szánics, a többiek cinkos derültsége közepette. '— Hoz is... — felelte röviden Bóca, miközben az árokparti vadnarancs bokor kopaszt, tüskés ágait szemlélte. — Neked?... Aztán mi a kórságot? — Korcsolát. Erre kipukadt a gyerekcsapatból a nevetés. A dagadt Sümegi Palkó térdét verte kacagás közben, és ismételgette a szót, sután kiejtve. — Minek az neked te Bóca — folytatta Szánics, — hisz nem tudsz te azzal, csak hasra esni, oszt még bevered az orrod! Újra nevetés hangzott. Bóca megvonta vállát. — Többet korcsoláztam, mint tik! Messzi, ahonnan gyüttünk lakni... — Gyüttünk lakni... Azt mindenki mondhatja — vágta rá Szánics. — Hiszed? — Nemén! — Hát akkor, add ide a korcsolád, megmutatom. — Hülye lennék, hogy letörd a fülét, vagy mi... — mondta elbizonytalanodva Szánics. Ekkor arcára fagyott a mosoly. Megsajnálta Bócát, aki esetlenül állt, és pislogott kucsmája alól. Várja valakitől a segítséget, hogy végre bebizonyíthasson valamit, ami ha egy kis időre is, de egyenrangúvá teszi, hogy befogadják. — Itt az enyém, ha akarod — szólalt meg. A többiek elhallgattak. Az egyik felállt, hogy helyet engedjen a szur- tos fiúcskának, hogy az áhított, csillogó szerszámot talpára csavarozhassa. Bóca igyekezett. Kucsmáját tarkójára tolta, miközben vesződött a húsdarálóhoz hasonlatos kulccsal, nyelve hegye is előbukkant. Ugyan meghajlott a szegekkel vert vékony talp, de a korcsolya mégis rákerült a cipőre. — Na lássuk — mondta Szánics. Bóca ráállt a jégre. Térde remegett, megbicsaklott bokája, aztán elindult felfelé. Az első bizonytalan lépések után, előrelendült és kabátjának szárnyai az árokpart fagyott rögeit seperték. — A francba... ez tényleg tud — szólalt meg Szánics, és nem nevetett senki. E bben a pillanatban Bóca megingott. Keze a levegőbe kapott. Nagy roppanás hallatszott, és a jég beszakadt alatta a harmadik ház lefolyójánál. A korcsolya lerepült lábáról, kucsmája is messze, ő pedig bele, az árok hasig érő jeges vizébe. A gyerekcsapat meglódult. Bóca kimászott a partra, és csöpögött róla mocskos lé. — Na ugye, hogy tudtam... — mondta dideregve, miközben megkeményedett rajta a ruha. Ahogy vacogva indult haza, hallatszott,.hogy ropog. Nem szólt senki, csak néztek utána. B ócát másnap és harmad nap se látták. Elmaradt, és ők negyednapra elfelejtették. Ezen a délután nem sokat törődtek a játékkal. Az estét várták, a gyertyagyújtást. Az utcán, a kút körül verődtek össze, ami máskor is találkozó helyük volt. Már azon voltak, hogy ki-ki indul hazafelé, amikor feltűnt egy vékony asszony. Berliner kendővel átkötve, lehajtott fejjel igyekezett a hóba taposott ösvényen. Kezében egy kis üveg, rajta viny- nyetta. — A Bócáé — szólalt meg Sümegi. Amikor hozzájuk ért, egy pillanatra megállt, mint aki mondani akar valamit, de aztán meggondolta. Arca fáradt volt, szemében riadalom. —- A gyerek? — kérdezte bizonytalanul Sümegi. — Odavan — legyintett az asz- szony, és indult tovább. Összenéztek. Ekkor jutott eszükbe, hogy reggel a faluban orvos járt. Szótlanul sarkon fordult, és haza ment. A kamrában leakasztotta a szögről a korcsolyát, és indult a faluvégi ház felé. Letette a korcsolyát a küszöbre, aztán igyekezett haza. Este Bóca^ magára csavarta anyja kendőjét. Úgy érzete, megfúl bent. Lázrózsáktól pirított arcát, az ajtó nyílásán a szélbe tartotta. Először nem hitt a szemének. A küszöbön egymás mellett, több pár korcsolya hevert...
