Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-24 / 301. szám
1991. december 24., kedd 5 1 SOMOGYI HÍRLAP — KARÁCSONY Sámson kupolája KAPOSVÁRI KISDIÁKOK MŰSORA Dunántúli, székelyföldi betlehemesek Fotó: Kovács Tibor Szentestén a képernyőn — Az ünnep misztériuma Fotó: Kovács Tibor Az égi csillagok karácsonyra kifényesednek. Az ünnepvárás átmelegíti a lelkeket. A betlehemesek hírül hozzák, megszületett Kisjé- zus. Az éjféli misére harangoznak a faluban. Ap- raja-nagyja útra kél az imádságra. Somogysámson népe ezen a napon is megcsodálja a villany-világos kupolát, amely megépülő faluházát koronázza. Somogysámsont a középkorban Sámsonnak titulálták, az Árpád-kori település négy falut foglalt magába. Ide tartó-, zott Böki, Kis- és Nagy-Marót is. 1553-ban már kápolnával büszkélkedhetett a falu, amely a bibliai Sámsonról kapta a nevét. Az írás szerint Sámson ezer pogányt vert agyon egy állkapoccsal... A törökdúlás után, 1550-ben elpusztult helységként jegyezték, ám talpraállt: 1860-ban megépült szalmatetős iskolája, 1878-ban két tantermes épületet emeltek mellé. 1991 decembere. Somogysámson reménye, az hogy a karácsonyi várakozás reménye minél előbb beteljesül. Elkészül az az épület, amelyre annyian áldoztak, amit any- nyian szeretnének: az iskola mellett a tornateremként is szolgáló új művelődési ház. Parkjában már díszelegnek a növények, köztük a fenyők, amelyekre a képzelet angyal- szárnyakon ajándékokat rak. 1985-ben a falu arról döntött, hogy a településhozzájárulás fejében épüljön meg az oktatási és közművelődési célokat egyaránt szolgáló létesítmény. Évi nyolcszáz forinttal járult hozzá a helyi lakosság a terv megvalósításához. Somogyi Magyar Józseffel, Somogysámson polgármesterével beszélgettünk: — Az önkormányzat tagjai fölkeresték a zalaszentlászlói nevezetes épületet, amely például szolgált számunkra. Á Makona-céget bíztuk meg az elképzelésünk szerinti tervek elkészítésére. Nagy Ervin építész kitűnő munkát végzett. Persze, hogy nem tellett a nemcsak látványos, hanem költséges épületre a tehóból, a községnek mélyen bele kellett nyúlnia a pénztárcájába. A kilencszáz-ezer lelkes település három környező falu iskolaközpontja, a kisegítőbe még Sávoly környékéről is ide járnak. Áz faluközpontban emelkedő kupolás új épületet az Ígéretek alapján már karácsonyra, sőt még korábban is, birtokba vehette, volna a falu. A legkésőbbi határidő óta eltelt már egy hónap. Talán szokatlan a terv kivitelezése a fővállalkozó Stílus gmk-nak, hiszen a Makona-cég stílusában kell dolgoznia. A padlófűtés rejtve szolgáltatja a meleget a márványlapokon keresztül, ám valami egészen különleges melegséget érzünk a faburkolatok, ácsmunkák között. Valódi, kérgüktől megfosztott tölgyek emelkednek a magasba, tartva a fenséges kupolát. A természetből szinte idevarázsolt faanyagot a helyi termelőszövetkezet adta, a költségek fedezésére a sámsoniak pályázatokat fogalmaztak meg — sikerrel —, büszkélkedhetett a falu elöljárója, polgármestere, aki azért is szívügyének érezheti a nemes és nagyszabású vállalkozást, mert: helybéli. Sámson, Somogysámson várja az ünnepet. Karácsonyfája alatt ugyan még nem díszeleghet szép új épülete, ám avatására már készülődnek. Horányi Barna A kaposvári Gárdonyi Géza Általános Iskolában is hagyománya van a karácsonyi műsoroknak. Kis Katalin napközis tanítónő éleszti újjá az adventi népszokásokat. Minden esztendőben mást mutat be tanítványaival. Az idén A didergő király című mesejátékon kívül egy századfordulós székelyföldi történetet dolgozott fel. „Mindent szétosztva egyre gazdagabbá válni/ Jelen lenni a Mindenség lélegzetében, ígéretében. / (...) Alászállva emelkedni, ajándékozva gazdagodni"— mondja a hófehér ruhás, gyertyát tartó angyal, majd elkezdődik a játék. A szívek játéka. A fiatalasz- szonynak öltözött kislány régi korok, szegényebb, de lélekben gazdagabb karácsonyát idézi. És az alakok életre kelnék. A szülői házba betlehemesek érkeznek,, hogy eljátsszák Jézus születését. Mária, Szent József és a Három királyok arca, a kicsik fegyelmezett játéka elárulja: értik is azt, amit megelevenítenek. A fiatal tanítónő a karáKis Katalin a diákokkal csony misztériumát már átplántálta „gyermekeibe”. Nemcsak Zsófi lányába — aki óvódásként szerepel —, hanem valamennyi gyermekszínjátszóba. Munkája mellett a néptánc édestestvérével, a néphagyományokkal is eljegyezte magát. Tíz évig táncolt a Kalákában, ahova gyakorló pedagógusként is visszajárt. Megszerezte a néptáncoktatói és táncházvezetői oklevelet, feljárt Foltin Jolán koreográfushoz, hogy a gyermekjátékokat táncokat még inkább megismerje. Miért kötődik a hagyományokhoz? Azért, mert már Kálmáncsán, a szülői házban beléivódott: ha egy nemzet nem ismeri múltját, az nem érdemli jövőjét. Nagyanyja és szülei minden örömüket, fájdalmukat dalba öntötték. Nem csoda, hogy leányuk is szeret énekelni. Édesanyja most is olyan, mint egy tyúkanyó, akinél mindig jólesik megmelegedni. Kálmáncsán — és a kaposvári lakásban is — mindenki előtt nyitva áll az ajtó... Kis Katalin eleink hagyatékát úgy próbálja színpadra állítani, hogy az egyszerűségében is látványos legyen. A mostani székely betlehemes- ben nem az a lényeg, hogy a karácsony minél díszesebb, minél csilingelőbb legyen, hanem az, hogy fel tudjunk készülni a messiásváró, szent- séges éjre. Az ünnep előtti várakozásnak lélektisztító szerepe van. Mint ahogy a két évvel ezelőtti dunántúli betlehemesnek is, amelyet a napokban rögzített a televízió. Az 1 -es csatornán ma este 7 és 8 óra között három részletben láthatunk ízelítőt a produkcióból. A televízió az idén novemberben írt ki egy pályázatot eredeti néprajzi anyagra. Erre figyelt fel Kis Katalin egyik kolléganője, s a forgatókönyvet, valamint a pedagógiai intézet által akkor oktatófilmként videóra rögzített műsort elküldték a pályázatra. A Lena produceri iroda pedig Lengyelfi Miklós stábjával azonnal Kaposvárra jött, hogy felvegye a Sajti Sándor koreografálta, és a tanítónő ötleteivel kiegészített betlehemesjátékot. Egy édesapa szintetizátoron kíséri a gyerekeket. A karácsonyi szent énekek így -szebben szólnak; mintegy előkészítve az utolsó sorokat: „Dícsértessél gyermek! Mindenütt a Földön, amelyre egyazon égboltozat borul: a reménység csillagfényével, a reménység napsugarával. Születünk... Meghalunk. A törvény most szerény. Csak azt írja elő, csupán arra figyelmeztet, szelíden int: elérkezett az ideje, hogy egy éven át minden nap gondoljunk eztán a gyermekre, aki azért jött és folyvást jön, mert őbenne élhetünk tovább, amíg a Föld forog. Tehát mindörökké." Lörincz Sándor KABOS Néztük a Kabost, vártuk a Kabost — mintha „kabosvári” lett volna az egész ország, mert nem lehetett betelni vele. Az immár klasszikussá lett Hyppolit után faltuk filmjeit, a többit is. A felfogásukban, históriájukban, rendezésükben gyöngébbeket is, el egészen a bárgyú, a könnyen kiszámítható heppiendű, ihaj-tyuhaj, sosehalunkmeg mozikig. Mert ha a színre — pardon a filmre — lép az obiigát jelenet eleven életet kap. Feltápászkodunk az unalomból, lettlégyen bármilyen epizódszerep: a nagy Kabosból mindig ott van az, ami Kabos. Igaz, így szériában figyelve előjöttek ismert gégék, már máskor és máshol is látott manírok — de a jellemző, hogy az úntig egymásra hasonlító történetekben is kidolgozza magának azt a ziccert, amellyel meglephet, megajándékozhat minket, amit még eddig nem láttunk, ami új, amiért majd meqint várjuk. Kabost nem azért várjuk mert utólag heherészve megállapítható, hogy megint jót nevettünk rajta. Hanem mert eleve számítunk arra, hogy majd nevetni lehet rajta. Pontosabban: általa. A színész, a clown méltósága által. S ez a nevetés több a kinevetésnél, még több a kiröhögésnél, mert humorából együttérzést, olykor dacot, olykor szánalmat, olykor sze- retetet fakaszt. Ő az, aki örök beosztottként, másodosztályúként, rezo- nőrként mégis bonyolítja a cselekményt, aztán elviszi a balhét. S gyakran ő marad sava borsa a mára már avitt filmnek. Leszólják, megalázzák, van hogy meg is ütik — s lévén pocakos, többnyire szemüveges, kopaszodó, esetlen mozgású kishivatalnok — mégis ő az aki felmagasztosul a nevetésben. Akinek valahol, valamiben mindig igaza van. Sőt maga fondorkodik sután, jellegzetes hanghordozással, akcentusával, hálásan utánozható karakterével, a sokszor filléres igazságért. Talán már kortársai is — például a mozibajáró pesti inasok és segédek — kabosi módon szóltak egymáshoz. (Meglehet még a felsőbb körökben is akadt erre példa...) Ki is ő? Talán a hajdani Beaumarchais Figarójának, a főnemesi, majd nagypolgári körökben ügyesen igazságtevő polgárnak, egy kései, lecsúszott leszármazottja? Akiről a történelem bebizonyította, hogy mégsem a héroszok dicsősége, a gazdagok eszén túljáró felvilágosult polgár diadala az osztályrésze, hanem az, amit a hivatal kiszabott: a középfokú karrier, meg a lesajnálások ellenére is kicsikart hétköznapi revans? Szóval,néztük a Kabost... Kabos Gyula színművészt, aki 1887-ben született Budapesten, felsőkereskedelmibe járt, és színészetet tanult. A világot jelentő deszkákra lépett Szabadkán, Makón, majd Nagyváradon. 1913-ban a Király Színházban „fogadta vissza” Budapest, s aztán a fővárosi színházak sora következett. Látványos színészi sikerekkel és színházvezetési bukfencekkel. 1939-ben örökre el kellett hagynia hazáját. Néhány USA-beli fellépés után, 1941-ben váratlanul meghalt. Ötven éve ennek. Méghogy meghalt? Ugyan, kérem... Ő a hagymát — ahogy a Hyppolitban megígérte — az új évezredben is hagymával eszi majd... Ha jól számoltam, ötven ismert film maradt utána. így, ha minden jól megy, unokáink is nevetni fogják... Tröszt Tibor
