Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)

1991-12-24 / 301. szám

6

% SOMOGYI HÍRLAP — KARÁCSONY

1991. december 24., kedd

Egy

A kaposvári Zrínyi utca egyik házának ablakában tábla: Népkonyha. Az asztaloknál hatan-heten ülnek, szótlanul esznek.

— A nevemet ne írja ki — mondja egyikük. — Szégyellem, hogy ide jutottam: a népkonyha címét a családsegítő központban tudtam meg. Szeptembertől járok ide. Amikor volt valami munkám nem jöttem naponta, csak hétvégén.

— Van családja?

— Hat éve elváltam, két gyerekem van. Minden hónapban levonták a 40 százalék gyerektartást, meg még a hátralékokat, a fele fizetésem sem maradt meg. Ez önmagában is elég a lecsúszáshoz.

— Most hol lakik?

— A szüleimnél. De enni kénytelen vagyok ide járni. Volt olyan időszak, amikor azt sem akarták megengedni, hogy ott aludjak. A válás után keződött minden. Egyre lejjebb sodródtam.

— Mióta nincs munkája?

— Jó egy éve. Eleinte alkalmi munkával próbálkoztam, és csak később mentem el a munkaügyi központba. Ott egy olyan munkát ajánlottak, amit szakképzett eladóként nem vállaltam el.

— Mi volt az?

— Utcát kellett volna söpörnöm. Úgy vették, hogy megtagadtam a munkát. Ha valaki egyszer elmegy segédmunkásnak, utána bármit köteles elvállalni. Ezért 3 hónapra kizártak a munkanélküli segélyből.

Egyszer kértem segélyt a polgármesteri hivataltól, 1500

idősek klubjába, hogy ne kelljen a népkonyhát igénybe vennie.

— Ma is volt itt ebédelni egy férfi aki Tökölről szabadult és valakitől hallotta ezt a címet — teszi hozzá Bozzay Györgyné szociális munkás. — Se pénze, se munkája, se szállása. A városban sem ismert senkit. Elmondtam neki merre találja az átmeneti szállást és megadtam neki a munkaügyi központ címét, hogy mielőbb valami munkát találjon.

3 Az egyik asztalnál távozni készül egy idős férfi, aki az átmeneti szállásról jár ide étkezni. Átülök a megüresedett székre. Beszélgetőtársam L. J. 35 éves rokkant.

— 15 centiméterre fenn van a hátgerincem. Leszázalékoltak. Szakmám nincs, fizikai munkát meg nem tudok végezni. Úgy történt, hogy két és fél éves koromban kiejtettek a pólyából, agyrázkódást, agy- velőgyulladást kaptam.

Anyámék gyakran elmentek hazulról, ilyenkor mindig a szomszédokra hagytak. Nem kívánom senkinek amiket átéltem.

— Szállása van?

— Régebben a szüleimnél laktam, de odavettek egy nevelt kislányt. Miatta kellett elköltöznöm a lakásból. Márciusban jöttem el tőlük. Voltam a szállón is, most egy ismerősöm fogadott be. Pártfogói felügyelet alatt állok, megjártam a börtönt is, de nem akarok beszélni róla.

— Nem akutom, uugy fiaim olvassák a neveli met — mondja a másik asztaltársam. — A kisebbik fiam már úgysem beszél velem. Csak annyit írjon, hogy E.

O. 42 éves vagyok. Lakatos-hegesztő a szakmám: 1978-ban elvált tőlem a feleforintot adtak élelmiszerre. Most úgy néz ki, hogy sikerül elhelyezkedni a szakmámban, az egészségügyi könyvemet kell még megcsináltatnom. Nagyon nehéz ebből kijutni. Hétvégeken is elmennék dolgozni építkezésekre, de most a hideg miatt nem lehet. Az lenne a csoda, ha ki tudnék jutni dolgozni a Balatonra agy maszekhoz...

A rohamosan növekvő munkanélküliségre, az egyre szélesebb rétegeket érintő elszegényedésre a városi ön- kormányzat reagálni kényszerült: létrehozta a népkonyhát

és az átmeneti szállást. Mindkettő a családsegítő szolgáltató központ keretében működik.

2 A népkonyha januárban nyílt meg a Zrínyi utca 19. szám alatt, az alagsorban. A városi önkormányzat népjóléti igazgatóságának központi konyhájáról hordják ide az étéit. Naponta 100 embert képesek ellátni, jelenleg 80-85-en veszik igénybe.

— Bárki bejöhet ide, akinek nincs állandó jövedelme vagy átmenetileg nehéz helyzetbe kerül — mondja Szabó János

(Fotó: Kovács Tibor)

a családsegítő szolgáltató központ vezetője. — Hétköznap 13-tól 15 óráig, szombaton és vasárnap 11-től 13 óráig kaphat itt egy tál meleg ételt és egypár jó szót. Akit nem a családsegítő küld, hanem 3? utcáról jön be. az is talál valakit a szociális munkások közül, aki megkérdi miben segíthet. Ez nem végleges, csak átmeneti megoldás az étkeztetésre, de a beszélgetés során a bajba jutott bekerülhet a közellátás más intézményrendszerébe, például az

meleg

tál

étel

ségem. Sántoson laktunk, megvolt mindenünk. Rengeteget dolgoztam a házon, korszerűsítettem a fűtést, fürdőszobát csináltam, állatokat neveltem. De az én nevemen nem volt semmi. Kimentem az NSZK-ba dolgozni 1982-ben, jól kerestem. Közben a két gyerekre hivatkozva visszacsábított a feleségem. 1985-ben már nem bírtam tovább a sok veszekedést, végleg elköltöztem. Aludtam pályaudvaron, bokorban, ahol tudtam: Egyszer voltam az átmeneti szálláson is, hogy kimossam a ruháimat. A réz- bőrűek miatt többet oda nem megyek. Most egyik ismerősömnél lakom, de ki tudja, meddig maradhatok?

— Mióta nincs munkája?

— 1988-ban volt utoljára állandó munkám, azóta -alkalmi munkákból élek. Testvéreimet, szüléimét, családomat elvesztettem, sokat szenvedtem. Egyszer kértem segélyt, azt mondták nem vagyok rá jogosult. Azóta nem próbáltam. Él még egy bátyám Es- senben, tőle kértem pénzt, hogy kiutazhassak. El akartam hagyni az országot. Kint megoldódna minden gondom: lakás, állás. 12 ezer 600 forint kellene a vonat jegyhez.

A cipőjét mutatja, aminek teljesen levált az orra. Boz- zayné megígéri, hogy a Máltai Szeretetszolgálattól szerez neki egy csizmát mielőtt leesik a hó.

Búcsúzóul azt mondja:

— Akkor szeretnék beszélgeti ü inkabu itíagávai, na majd visszajövök Németországból látogatóba, nem ilyen szakadtán, borostásan .

5 Elteszik egy reklám- szatyorba az ebédről maradt kenyérszeleteket és elköszönnek.

S. Pap Gitta

A szociológia „kemény” tudomány

A szegénység ellenfele

Solt Ottilia: A munkanélküliség a legriasztóbb problémánk

SOMOGYI STATISZTIKA ? 1

Átlagbér: (az anyagi ágakban)

13 200 Ft

2 gyermekes család(községben):

28 235 Ft

Átlagkereset;

14 000 Ft

3 gyermekes család(városban):

33 905 Ft

Létminimum egy háztartásra:

3 gyermekes család(községben):

31 864 Ft

1 kereső 1 gyerekkel(városban):

16 285 Ft

Egy nyugdíjas(városban):

7 810 Ft

1 kereső 1 gyerekkel(községben):

15 334 Ft

Egy nyugdíjas(községben):

7187 Ft

1 kereső 2 gyerekkel(városban):

22 222 Ft

Két nyugdíjas(városban):

13 438 Ft

1 kereső 2 gyerekkel(községben):

20 319 Ft

Két nyugdíjas(községben):

12 110 Ft

1 gyermekes család(városban):

24 725 Ft

Átlagnyugdíj:

7 241 Ft

1 gyermekes család(községben):

22 791 Ft

A munkanélküliek száma:

11 500

2 gyermekes család(városban):

29 907 Ft

A munkanélküliség rátája:

8,5%

Solt Ottilia országgyűlési képviselőt a nagyberényi asz- szonyok hívták meg hétvégi látogatásra, beszélgetésre, ám egy estét Siófokon is töltött. Az SZDSZ helybeli szervezete által rendezett fórum után válaszolt kérdéseinkre.

— Önt tisztelik, szeretik az emberek, mert hiteles személyiség. Azon kevesek közé tartozik, akik vállalták a konfrontációt a pártállammal szemben, a szegények védelmében. Netán Ön is szegény családból származik?

Kemény István és az empátia

— Nem. Én egyáltalán nem voltam szegény, saját erőmből „küzdöttem le magam” — mondja. A szegénységgel a szakmán révén találkoztam, szociológus-kutatóként, mégpedig kezdő, fiatal és fogékony koromban. Valószínű, részben karitatív hajlam vezetett, de inkább az empátia, amely jellemző volt arra a szociológiai iskolára, amelynek növendéke lehettem. Kemény István szociológus műhelyéről van szó, azé a Kemény Istváné, aki sajnos, igen rövid ideig létezett a magyar tudományban, mert rendszeresen összeütközött a hivatalosságokkal. Az ő kutató témái közül az egyik a magyarországi szegénység, a másik a magyarországi cigányság, s a harmadik nagy kutatássorozata pedig a magyar munkás- osztály életmód csoportjaira

és belső rétegződésére vonatkozott. Ő egyébként 56-os volt, s csak a hatvanas évek második felében, a nagy kiegyezéskor kapott lehetőséget, engedélyt arra a magyar tudomány, hogy Keménnyel szóba álljon. Fiatal korában Erdei tanítvány volt, s mivel abban az időben még nem létezett intézményes szociológia Magyarországon, inkább csak irodalommal foglalkozhatott. De mivel kora ifjúságában empirikus kutatásokba fogott, s a magyar szociológia „halála” után is tudtak róla a magyar társadalomtudományban — amikor az említett politikai fordulat jegyében ismét elkezdődtek az empirikus kutatások, Kemény újra lehetőséget kapott. Aztán ismét konfliktusok következtek, végül elhagyta az országot. Szóval, ebben az iskolában fontos érték volt az empátia mindenféte formája. Kemény arra tanított bennünket, hogy a mi tudományunknak „megértő szociológiának” kell lennie, azaz nem egy normatív tudománynak, amely készen kapott normákhoz és szabályokhoz méri a tapasztalt jelenségeket; a szociológusnak meg kell értenie a társadalmi jelenségek belső logikáját és abból kiindulni, ugyanis minden életformának, közösségi együttélési módnak van funkcionalitása, valamint ökonómiája és a mi dolgunk az, hogy ezeket megtaláljuk. A szabályokat, normákat meg kell érteni, kibontani a jelenségekből és

mérőeszközként mellérendelni. Ezt úgy neveztük, hogy empátia; a magatartás és a pszichológia szintjén az empátia kell ahhoz, hogy a szociológiának ezt a megközelítését az ember művelni tudja.

Mivel az eképpen feltárt és megértett dolgok nagy politikai ellenállásba ütköztek, ez megadta a további érzelmi és indulati töltést ahhoz, hogy az egész dolog egy kicsit monomániámmá váljon, s mivel azzá vált — újra és újra ez a társadalmi problémakör érdekelt, ebben próbáltam továbbhaladni, — az érintkezéseim a szegénység különféle rétegeivel is intenzívvé váltak.

— Gondolom, a mai szegénység legalább úgy foglalkoztatja, mint a „tegnapi"?

Orvosolni a bajt

— Ma nagyon nehéz „nem szegények” között járni, ugyanis sokkal többen vannak, mint korábban. De a saját választásaimtól függő találkozások, érthető okokból, sajnos ritkábbak. Képviselőként nincs időm kutatni, inkább csak „elcsípett, dugi percekben” tudok törődni azokkal a dolgokkal, amelyek igazán izgatnak. Sok levelet kapok, s van egy, még az illegalitásban létrejött intézmény, a SZETA, amely keretül szolgált a mi alternatív és kritikai szociálpolitikai elképzeléseinknek és kutatásainknak, s amellyel ma is élő a kapcsolatom annak ellenére, hogy nem tudok részt venni napi tevékenységében. A munkanélküliség az egyik legriasztóbb problémánk.

Önkormányzati képviselők hívták fel a figyelmemet arra, hogy vannak olyan helységek, ahol már „kifutottak” az első munkanélküli segélyek és megjelentek azok az aktív korú emberek, akiknek családokat kellene eltartaniuk és nincs semmi jövedelmük. Azt kérdezték ezek az önkormányzati képviselők, hogy hol van a szociálpolitikai intézményrendszerben az a pont, ahol erre orvoslást lehet nyújtani. Én nagyon meglepődtem, hogy ők nem tudják; ilyen orvoslás nincs. Mert munka- nélküliek természetesen voltak a kádári időszakban is, csak munkanélküli segély nem létezett és a mi mondanivalónk a szegénységgel kapcsolatban a többi között arról szólt, hogy a szocializmus — amely állítólag az állami gondoskodás teljességét valósítja meg — „vidáman” eltűri, hogy létezzenek olyan csoportok és rétegek, amelyek számára az egzisztenciális biztonság minimuma sem adott. A demokráciában remélhetőleg nem lesz így, de pénz ma sincs erre, s az önkormányzatok kénytelenek saját források után nézni. Mivel nyilvánvaló, hogy milyen kevés a forrás, a parlament dolga, hogy az állami költségvetésből

erre forrásokat teremtsen.

— Mire számíthatunk az egészségügy reformja előtt és után?

Kétféle beteg?

— Nem tudom megmondani, mire számíthatunk az egészségügyben, én attól félek, hogy olyasmire, amit mi egyáltalán nem tartunk helyesnek. Nevezetesen arra, hogy kettészakad a társadalom aszerint, hogy valaki rendelkezik-e állandó jövedelemmel és abból biztosítási járulékot tud fizetni, avagy nem. A kormány, úgy tűnik, olyan elképzelésekkel áll majd elő, hogy az állandó jövedelemmel nem rendelkező embereknek valamilyen „szegényellátást” nyújtana, ami eltér a biztosítási jogon kapott egészség- ügyi ellátástól. Mi úgy képzeltük el, hogy a bizonytalan eg- zisztenciájú és állandó jövedelemmel nem rendelkező emberek biztosítási járulékát a társadalombiztosítóhoz fizeti be a költségvetés, következésképpen az intézményben a betegek egyaránt biztosítottként jelennek meg. Most úgy tetszik, a kormány azt akarja, hogy kétféle „flepnivel” rendelkezzenek az emberek: szegénybizonyítvánnyal és biztosítási kártyával. Még hátravan a TB-törvény vitája, ahol esetleg ezt meg lehet „fúrni”,

de a kormány előterjesztésében az említettekről van szó.

— Az SZDSZ, mint minden párt, hatalomra akar kerülni. Kívánja-e Ön személyesen a hatalmat?

Vissza

az egyetemre

— Egyáltalán nem. Attól tartok, „a nemzetért hozott áldozataim” e parlamenti ciklus befejeztével véget fognak érni. Én a képviselőséget úgy tekintem, mint kötelezettséget, amit az elmúlt tíz év miatt kell vállalnom. Úgy gondoltam, kevesen vagyunk azok, akiknek van némi hitelük a magyar társadalom viszonylag széles rétegei előtt éppen ellenzéki múltunk miatt és a demokratikus intézményrendszer megszilárdulásához erre szükség van. Az 1989-es politikai ösz- szeomlás után kétféle út nyílt előttem: az egyik a kutatói pálya, a másik politikusi. Én az utolsó pillanatban döntöttem el, hogy képviselő leszek és fizetésnélküli szabadságot kértem az egyetemen, ahol állást kaptam. Persze, az esélyem arra, hogy mint egyetemi oktató, mint kutató labdába rúghatok még a tíz év marginalizálódás és a 4-5 esztendő politizálás után, kétségtelen romlik, de azért én inkább visszamennék oktatónak.

Szapudi András