Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-24 / 301. szám
4 1991. december 24., kedd SOMOGYI HÍRLAP — KARÁCSONY KAPOSVÁRI KEDVESNŐVÉREK „Elhivatottság kell Sokan ismerik őket Kaposváron. Akikkel annak idején együtt dolgoztak — civilek — tisztelettel emlegetik a nevüket. Törékeny nő létükre a legkeményebb, legemberpró- bálóbb munkákat végezték. Úgy ismerik őket: a Tomasek nővérek. Egy dolgos, emberhez méltó élet befejező akkordjait élik most csöndesen a Szondi utcai kis panellakásban... Fényessé öregedett, kopott .bútorok között emlékek élednek. A vaskos fényképalbumot lapozgatva a három testvér elórzékenyül... Sárguló fényképeken népes család: a csallóközi Tomase- kék a rég meghalt fényképész mesterkélt beállításában. Az iparos apa, a „háztartásbeli” anya, körülöttük a kilenc gyerek. A legidősebb, Katalin ekkor már jelölt ruhában, hisz Pozsonyba jár az Orsolyákhoz. Mindkét szülő erősen vallásos; istenfélő embernek nevelik gyerekeiket is. Postamester helyett apáca — Minden jóságot, emberséget, szeretetet édes szüléinktől kaptunk — simogatja a fényképet Katalin nővér. — Pedig nehéz idők voltak a mi gyerekkorunkban is. Gazdasági válság volt, nagyobb mint most. A szüleim postamesternek akartak adni, hogy segíthessem a fiatalabb testvéreimet. Akkoriban nagy szó volt, ha valaki postamester. Én azonban a nővérek között találtam rá az igazi hivatásomra. Hamar elfelejtettem a postamesterséget, szüleim sem erőltették nagyon, és 1925-ben beléptem a pozsonypüspöki Szent Keresztről elnevezett irgalmas nővérekhez. Ez azt , jelentette, hogy ezentúl ők ' gondoskodnak rólam. A betevőmről, a szállásomról, ruházkodásomról, munkámról. Egy-két évig jelöltek voltunk, s ezalatt ki tanítóképzőbe járt, ki betegápolást tanult, s később nővérként tanítónők, betegápolók lettek, de még szakácsnőket is képeztek közülünk, mindig amire szükség volt. A jelöltség utolsó hat hónapja az úgy nevezett posztu- lát (várakozási) időszak. Ennek leteltével hazaengedtek mindenkit, s nem volt kötelező visszajönni. Aki meggondolta magát, s úgy döntött, hogy nem elég erős a nővéri élethez, nincs meg benne az elegendő hivatástudat, az otthon maradt. Mert bizony erő és elhivatottság nélkül ezt nem lehet csinálni. Hamar belerokkan az ember. Amikor visszaérkeztünk otthonról, fogadalmat tettünk. — Fehér menyasszonyi ruhába öltözünk — meséli Anna, — rózsakoszorú a fejünkön, s ekkor kapjuk meg az új nevünket. „Mivel a lélek itt megváltozik, ezentúl más emberként élsz, a régi nevedet is leveted.” Mi a Konzolata, Hajnalka és Acéllá nevet kaptuk. Fogadalmat tettünk tisztaságra, szerénységre, engedelmességre. Ekkor ismerjük meg a szent szabályt. Ez egy kis könyv; annak szabályzata, hogy hogyan kell élnünk. A Szentírás alapján állították össze. A beöltözés után novíciává váltunk. Ott van aztán szigorúság. — Mint a katonaságnál? — Dehogyis, ez a szigorúság egymás tiszteletén és szeretetén alapul. Sehova nem mehettünk egyedül, a rendházon kívül még orvoshoz is kísérővel kellett járnunk. Délelőtt előadásokat hallgattunk, délután dolgoztunk. Mindegy volt, hogy ki mit tanult a jelöltsége alatt, mindenkinek egyaránt el kellett végeznie a legpiszkosabb munkát is. Alázatot tanultunk, nem téve különbséget munka és munka között. Mivel kéthavonta más munkát kaptunk, akik kikerültek, nővérekként sokmindenhez értettek. Megtanultuk a rend szabályait. Ötkor keltünk, utána elmélkedés, zsolozsma, szent mise... Szigorú napirend szerint éltünk. Többen laktunk egy szobában, ám 9-től, szilencium után nem beszélhettünk egymással. — Minden szóban, tettben benne volt az egymás iránti szeretet. Egymásért dolgoztunk. Mindenki azon volt, hogy segítsen a^riiásiknak, örömet szerezzen. Azt kereste mindig, ami a másiknak jó. Megtanultuk elnézni egymás hibáit. Igazi közösség lettünk, a testvéreinkben is Krisztust szolgáltuk. „Kikerültünk az állomáshelyre” — Nővérként mindenki oda ment dolgozni, ahová küldték, ahol szükség volt a munkájára. Úgy hívtuk:, állomáshelyekre. A mi rendünk ugyanis karitatív rend, fölkaroltuk a betegeket, a szegényeket, az elhagyottakat, az öregeket, a gyerekeket. Engem Nyíregyházára küldtek, ahol nagyon nehéz helyzetben volt a kórház, s nagyon keményen kellett dolgoznunk. A háború sok munkát adott. Szörnyű munkát. Ha látott már beteg embert, a legcsúfabb sérülésekkel... Azt a szép szeméért nem lehet szeretni, azt csak Istenért lehet szeretni. Az emlékezés elcsöndesíti a három nőt. Ölbeejtett kezek, másutt járó tekintetek: a bátyjuk is a fronton halt meg... 48-tól nővéreket már nem engedtek tanítani, ezért aztán a rend átmentette őket a kórházakba. 1950 májusában felső utasításra összeszedték és elvitték a kórházakban dolgozó nővéreket. Hétszáz keresztes nővért vittek vissza a zsámbéki rendházba, ahol hónapokig szigorúan őrizték őket; Senki nem hagyhatta ei a rendházat. A nővéreknek semmijük sem volt, sokuknak még fekvőhely sem jutott, őreik arra akarták rávenni őket, hogy lépjenek ki a rendből. Azt Ígérték, hogy ha ezt megteszik, oda mehetnek, ahová akarnak, s szabadon dolgozhatnak. A többszáz nővér közül egy sem írta alá ezt a nyilatkozatot. Október közepén hagyhatták csak el Zsám- békot. Szétszéledtek, rokonokhoz, barátokhoz, mindenki ahova tudott. Hittel, jóakarattal — Mi nem mehettünk haza a szüléinkhez, mert nem kaptunk útlevelet Csehszlovákiába. Egy évig rokonoknál húztuk meg magunkat, s Szegeden, majd Pécsen próbáltunk munkát találni — emlékezik Erzsébet. — Egy nővérünk üzent, hogy Kaposváron szükség lenne műtősre, így kerültem ide, s nem sokkal később jött utánam Anna is. Átvettem a műtőt, s olyan kevesen voltunk szakképzettek, hogy sokszor éjjel-nappal dolgoznom kellett. Akkoriban még nem volt Nagyatádon, vagy Siófokon kórház... Hamarosan kaptunk lakást, s így Katalin is utánunk jöhetett. Az itteniek komoly kockázatot vállaltak azzal, hogy alkalmazni mertek. — Mindenfelől hallani, hogy Mise a Szent Imre templomban több rend újjáéled, a keresztes nővéreknél is így van ez? — Vannak jelentkezők, de nehéz a dolgunk, mivel nincs rendházunk. Pedig a zsámbéki tanítóképző is a rendé volt. Kellene egy otthon, ahova össze lehetne gyűjteni a fiatalokat, egy találkozóhely, ahol azt lehetne mondani a jelentkezőknek: ezentúl ide tartozol, itt maradsz, itt kapsz kosztot, járatunk iskolába stb... Ázt hinné az ember, hogy sikerült ez alatt a negyven év alatt az emberek átne- velése. Sok minden megkopott ugyan, de azért maradt még jóakarat az emberekben, a fiatalokban. Elnézem őket, azt ahogy örülni tudnak... Jóízűeket kacagtak a beszélgetés közben. Tiszta szívű gyermekek maradtak még mindig. Derűsek, s minden megpróbáltatás mellett talán boldogabbak is mint mi, többiek. Nagy László Vízvár nyugodt karácsonya Tarany felől keskeny betonút kanyarog Babócsa, Vízvár irányába. A táj kihalt, a közeli puszta mellett a befagyott tócsa jegén, gyerekek csúszkálnak. Korcsolya híján biciklivel mennek a jégre, •maguk tákolta fakutyával játszanak. A vízvári templomban misére harangoznak. A falu csöndes vasárnap délutánját tölti. Távolról, Jugoszláviából ágyúdörrenések tompa zaja hallatszik. Az itt lakóknak volt idejük megszokni, már ügyet sem vetnek rá. — Ma reggel is fegyverropogás keltett bennünket — mondják. — Úgy hallik, mintha itt tüzelnének, pedig a Dráva túlpartjáról jön. A határ nincs messze, a kertek alól odalátni. 1 Pillantképek a téli Vízvárról: A pálinkafőző a téleleji „csúcsszezonban” is kihaltnak tűnik. A s^pmszédos üzem monoton zúgásához aláfestésként a szél hajtotta száraz akácágak recsegése hallatszik. A szeszfőzde aprócska, deres ablakán át szűrődik be egy kis fény. A frissen meszelt helyiségben glédába rakva áll a tüzelő, az asztalon elrendezve iratok sorakoznak. Az udvaron szeszfőzdéhez „méltatlanul” nagy a rend. — Száz disznó sírt múlt hét végén Vízváron — állítják a helybéliek és vallják, hogy a disznóvágás még mindig az ünnepnapok közé tartozik. Összegyűlik a család apraja nagyja, mindannyian ott tüsténkednek a böllérasztal körül. Ünnepek előtt gondoskodnak a karácsonyi, szilveszteri asztalra valóról. Babaics Mihályék vízvári portáján már befejezéséhez közelít a munka. Isszák az áldomást. Nemhiába, jó munkát végeztek. A kétszázötven kilós disznó húsa már a sózóteknőben van. Lesz bőven kolbász, hurka, disznósajt... A főutcában az árokpartra állva autóbusz okádja a szürke füstöt. Vukovics József, a sofőr, hatvankettő óta ül a volánnál. Még a honvédségnél kezdte, azóta buszt vezet. A hobbija is ez. Vasárnap is akad javítani való. Reggel négy harminckor kezdi a munkát, Béla- várról Istvándiba szállítja a munkásokat... — Jártam Barcson, miután a gránátok becsapódtak, láttam éjszakai légicsatát és hallottam, amikor a szerb uralta Fer- dinándi határőrlaktanyát ágyúzták. Éppen a kert végében törtük a kukoricát, onnét átlátni. Két napig ostromolták, aztán jöttek a dózerek és a föld szintjével tették egyenlővé a romossá vált épületeket. Bemegyünk. Felesége — aki telefon- központos a faluban — lepakolja az asztalt. „Rokonok látogattak meg bennünket, vittek egy kis tojást, meg a disznóölésből kóstolót.” A sparheit melegénél beszélgetünk. — Ha nem lőnek, már el is felejtjük, mi van a szomszédban. Ha szólnak a fegyverek...hát megszoktuk, csak ide ne csapódjon semmi. Vukovics József, lekísér bennünket a Dráva-partra, a határra. Rocsó járt itt korábban, akkor még magasabb volt a folyó vízállása. Az ártéren, befagyott pocsolyák közt araszolunk. — Azok a jegenyék már horvát földön vannak — kalauzol kísérőnk. Még pár lépés és előttünk a határkő. A Dráva felé vesszük az irányt. A partról a sziget mellett szintén Jugoszláviába látni. — Pár éve még tilos volt, de halászni, fürdeni azért mindig lejártunk ide. Hoztunk egy gereblyét, azzal simítottuk el a nyomokat. A „jugók” meg a másik parton. Átjártak és beszélgettünk. A közelben volt egy kiskocsma. Ha az ember lejött esténként, mindig lehetett hallani a kiszűrődő nótaszót. Egy hónapja figyelem, de még a villanyt sem kapcsolták föl. A múlt héten egy este ugyan halvány világ szűrődött ki az ablakon. Aztán újra kezdtek lőni és a túloldalon ismét sötét lett. Lassan lemegy a nap, mi is igyekszünk vissza a faluba. Az utcában Vukovics József sorra veszi az ismerősöket. Sokan közülük, mint határőr kerültek a faluba, itt ismerkedtek meg jövendőbelijükkel. 3 Egy mellékutcában, egy nagy ház melletti kicsiben lakik a falu polgármestere, Farkas József. — Negyvenezer mínusszal kezdtük az évet és ötmillió plusszal zárjuk. Szeretnénk a gázt bevezetni Vízvárra, gondolkodunk egy hússzék megnyitásán is. Ugyan a községnek nincs erdője, de mi is alapítói vagyunk az Erdőbirtokossági és Legeltetési Bizottságnak. Egy taiwani üzletemberrel tárgyalunk, ha Vízváron is hivatásos határőrizet lesz, a feleslegessé vált laktanyában egy negyven-negyvenkét főt foglalkoztató sütödét, cukrászüzemet tervezünk. Eddig három önkéntes polgári védelmi raj járta a falu utcáit, de miután a túloldal elcsendesedett, úgy éreztük, hogy erre már nincs szükség. A vízváriaknak talán nyugodt karácsonyuk lesz az idén... Barna Zsolt Mikor lesz béke Hela más karácsonyokon kocsonyát szokott készíteni, hogy az éjféli mise után asztalhoz ülhessenek. János azon igyekezett, hogy szent este otthon lehessen az egész család. Karácsony náluk nem volt hivatalos ünnep, de mindig megtalálták a módját, hogy együtt lehessenek a szeretet ünnepén. Hol ledolgozták a munkanapokat, hol... Tavaly már megengedték nekik, hogy december 24-én ne menjenek munkába. Az idén is ünnepelni akartak. Bárányt szerettek volna sütni. Várták a rokonságot, mert felépült végre a házuk. A túloldali Baranya kisfalujában azonban elmaradt az ünnep. — Aknavetőkkel támadtak bennünket: szitává lőtték a házat. A család összepakolt, édesanyámmal, a két gyer- rekkel és a feleségemmel augusztus derekán átmenekültünk. Anyám otthon a fegyverektől félt, itt meg attól, hogy mi lesz édesapámmal, aki otthon maradt. Hazamentem az anyámmal. Neki megnyugvást akartam, én pedig nem szerettem volna elveszteni a munkahelyemet. De csak lőttek tovább. Visszajöttem a saját családom után... A kisebbik János ötéves. A menekülttábor óvodájába jár. Ervin a 4. osztály olvasókönyveit lapoz-, gatja. Mindenkiben ott a feszültség. Nehéz a Mikulásról beszélgetni, és még nehezebb a karácsonyokról. Miklós napján a gyerekek kirakták az ablakba a csizmát, mert tudták, hogy valami ajándék azért kerül bele. — Hela milyen lesz a mostani karácsony? — Nem tudom. János közbeszól:- Veszünk egy kicsiny karácsonyfát. Mi négyen egy pici szobában lakhatunk, együtt lehetünk. Jánoska megsúgta, hogy ő egy transzformernek örülne. Ervin bármilyen játéknak. És a szülők? János ideges, nem tudja, hogy valójában mi történik a falujukban. Egyszer azt mondták neki, hogy szerbeket telepítenek a szétlőtt házukba. Már nem is mer hazatelefonálni, mert csak gyászhíreket kap. Meghalt a szomszéd, a barát, az ismerős... — Azt mondták, hogy a család egészséges, hogy minden rendben van. De rendben lehet-e minden? — mondja János és szemében meglátom a rejtett könnyeket. — Odaát már sohasem lesz béke. Ha a szövetségi csapatokat ki is vonják Horvátországból, a csetnikek nem fognak megbékélni. János gondnok lett a táborban, a felesége takarít az általános iskolában. A reménytelenségben a tehetetlenség elfoglaltságokra kötelezte őket, hogy ne kelljen arra gondolni, hogyan lesz ezután. Mert erre ugye senki sem tudna válaszolni. Nagy Jenő
