Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)

1991-12-19 / 297. szám

1991. december 19., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Volt egyszer egy orgonagyár... A koncepciós per Orgonahomlokzat a kadarkúti római katolikus templomban A kisüzemek államosítása után, 1951. április 26-án „va­gyontárgy államosítás előli el­vonása” miatt letartóztatták Magyarország legjelentősebb, akkor már több mint 80 évig működött orgonagyárának két vezetőjét: Angster József gé­pészmérnököt, a volt orgona­gyár műszaki vezetőjét és Angster Imrét, a gyár főköny­velőjét. Házkutatáskor jelen­téktelen apróságokat találtak a két volt tulajdonosnál, akik vizsgálati fogságban várták sorsukat. Ügyüket vádemelési javaslattal átadták a bíróság­nak. A peres eljárás folyamatá­ban, a tanúvallomások és az ügyészi vádindítvány alapján a Pécsi Megyei Bíróság — mint büntetőbíróság — a terv- gazdálkodás érdekét veszé­lyeztető bűntett és egyéb bűn- cselekmények miatt 1951. au­gusztus 10-én Angster József I. rendű vádlottat háromévi, Angster Imre II. rendű vádlot­tat kétévi börtönbüntetésre ítélte főbüntetésül. Az ítélet indoklásából: „...Vádlottak védekezése nem volt figyelembe vehető. (...) Ők, mint a régi kizsákmá­nyoló osztály tagjai, ellensé­ges szemmel kísérték azt a demokratikus fejlődést, amely hazánkban a fölszabadulással kezdődött, és a tervgazdálko­dással kezdett kibontakozni. (...) S amikor a gyárban átvet­ték őket, igyekezetük arra irá­nyult, hogy a szocialista szek­tor életképtelenségét igazol­ják...” A vádlottak föllebbeztek. Az államügyészség elnöke gondolkodási időt kért. A Legfelsőbb Bíróság az I. fokú bíróság ítéletével ellen­tétben — vagyontárgy állami tulajdonba vétele előli elvo­nása miatt — a vádlottak ítéle­tét összbüntetésül fejenként egyévi börtönre mérsékelte. Az ítélet indoklásából: „(...) A napidíj ügyében a Legfelsőbb Bíróság nem is­mert fel bűntettet, tehát csalás nem áll fenn. Angster József és Angster Imre az elvonást lényegében elismerték. Fellebbezésük az ónpogácsák és a szélládák vonatkozásában elfogadható, ezek az üzem területén voltak. (...) A famegmunkáló kisgép viszont elvonni szándékolt al­katrészekkel együtt került ki az üzemből. (...) A Legfelsőbb Bíróság nem tudott okszerű következtetést levonni arra, hogy a vádlottak célzatosan törekedtek volna az üzemi tevékenység akadá­lyozására. (...) Szándékos kö­telességszegés nem mutat­ható ki...” (A Magyar Népköz- társaság Legfelsőbb Bírósága 1952. január 30-án meghozott ítéletéből). * * * Három éve — anyaggyűjtés során egy televíziós dokumen­tumfilm forgatókönyvéhez — fölkerestem H. P. orgonaépítő mestert, nyugalmazott bútor­gyári igazgatót, aki az Angs- ter-gárda egyik utolsó mohi­kánja volt ez év tavaszán be­következett elhunytáig. Akkor a gyár tudatos, tervszerű megsemmisítésére így emlé­kezett: — Az új munkásigazgató 1950 elején — rendes, becsü­letes karosszérialakatos volt a közlekedési vállalatnál — hagyta volna orgonamunkán dolgozni az Angster-gárdát az államosítások után is, de a rendelések akkor már úgy­szólván teljesen megszűntek. Az államosításkor olyan 18-an lehettünk régi munkások. Az­után ők is sorra otthagytak bennünket. Ám amíg Angste- rékat el nem vitte a rendőrség, ment minden rendben. Az anarchia azután kezdődött. Új embereket vettünk fel, és a tervet velük kellett teljesíteni... — Voltaképp miért számol­ták fel az orgonagyártást? És miért, milyen indokkal vitték el Angsterékat? — A fő vád az volt, hogy ez „klerikális ipar”; az orgona „klerikális hangszer"... Hiába magyaráztuk a tanács embe­reinek, hogy egy hangszer nem lehet „klerikális”, és a hangszer nem tehet arról, hogy főleg templomokban ta­lálható... Szörnyű lidérces álom ez négy évtizeddel ké­sőbb is. Valaki kijelenti, hogy „klerikális hangszerre” tovább nincs szükség, és a pótolha­tatlan precíziós műszerek, gépi berendezések ott men­nek tönkre a szemünk előtt... W. P. nyugalmazott orgo­naépítő mester (Pécs): — Én 1942-ben szabadultam, azaz lettem orgonaépítő az Angs- ter-gyárban. Az államosítás után nagyobbára külső mun­kákon, javításokon dolgoztam ugyan, de azért sok mindent közelről láttam a kritikus idők­ben. Nézze, az igazság az, hogy a pécsi orgonagyártás fölszámolásáért mi, régi szak­emberek is felelősek vagyunk. Főleg három-négy akkori idő­sebb szakmunkás, akik nem tudtak egymás közt meg­egyezni, ki legyen a vezető egyéniség közüttük szakmai­lag. Tehát nem volt egy szak- tekintély, akit a rendszer is el­fogadott, s aki tűzzel-vassal küzdött volna az orgonagyár­tás átmentéséért, jobb időkre. (Mint Pesten, az egyébként szovjet tulajdonban levő volt Rieger-orgonagyár Hungária körúti leányvállalatában ez megtörtént. — W. E.) S amíg az öreg szakmunkások hiú­sági vitát folytattak, bizony, tönkrement minden... Ugyan­akkor (s ez a másik ok: két­ségtelenül) mindenki félt. Ok­kal. Akkor se mertünk szólni, amikor — akkori árak szerint! — a súlyos ezer forintokat érő esztergakéseket ömlesztve, ruháskosarakban vitték a MÉH-be... Pedig akadt közöt­tünk volt partizán is, tehát az akkori időkben mindenképp politikai tekintély. Ő miért nem szólt ellene?... Féltünk. Meg se kíséreltük, ez az igazság. Mindenki féltette önmagát, mert így is gyakran megkap­tuk a fenyegető kérdést: „Maga nem tudja, milyen a bánya mélye? Megtudhatja...” * * * A „Hogyan történhetett meg mindez?” döbbent kérdésre csaknem mindenhol becsület­tel, felelősséggel válaszoltak az emlékezők, a szemtanúk. A jelenkor embere mégis értet­lenül áll a pécsi orgonagyártás módszeres, tudatos tönkreté­tele, elpusztítása előtt. Hiszen úgy tudta sokáig — úgy ta­nulta nem is olyan régen —, hogy az úgynevezett „szocia­lizmus” fejlődésének mindez nem volt szükségszerű velejá­rója... Ami — sok mással együtt — finoman szólva nem bizonyult igaznak... Annál inkább az, hol s kik ül­tek stabilan a vezető poszto­kon; milyen „ukázokat” adtak ki, s milyen, látszólag nem po­litikai peréket koholtak és haj­tattak végre a középszintű ve­zetőkkel. Illetve a „független” bíróságokkal. S voltaképp ez áll a sokezernyi „kisebb” kon­cepciós per hátterében is az ötvenes években. Természetesen megkérdez­tem a másik felet is. Ők ho­gyan látják 40 év előtti önma­guk szerepét abban, ami tör­tént, megtörténhetett? (Jóvá­tehetetlenül...) Legalábbis szerettem volna megtudni ezt. Egy kivételével azonban mind elzárkóztak. Vagy hisztérikus, esetleg bur­koltan fenyegető válaszokat kaptam azoktól, akik a pécsi orgonagyártás likvidálásának előkészítésében s — közvetve vagy közvetlenül — a végre­hajtásban ma is erkölcsileg fe­lelősnek tekinthetők. (Akik vi­szont nem feltétlenül azono­sak a tett értelmi szerzőivel.) Akik közt volt innen-onnan ki­küldött — vagy inkább lekül­dött — bőrgyári munkás, cse­peli kohász, úgy is, mint me­gyei tanácselnök; volt fertőtle­nítőállomás-vezető; Szigetvár környéki parasztlány vagy Auschwitzot megjárt, bosszú­szomjas (volt) ékszerészfele­ség. Az egykori megyei-városi vezetők többsége ma már nem él. És nyilvánvalóan anélkül élték le az életüket, hogy bárki megkérdezte volna tőlük: valóban szükség volt-e arra, amit számításból, tudat­lanságból vagy túllihegés okán tettek, végrehajtottak?... (Folytatjuk) Wallinger Endre játszóasztal: fenyő orgonaszekrény: fenyő szélláda: borovi fenyő (nehezebb, nagyobb gyantatartalmú, sűrűbb) csúszkaláda: tölgy nagy fasípok: fenyő középnagyságúak: vörös és lucfenyő kisebb sípok: körte vagy juhar pedálbillentyűk: keményfa előfák: hársból, a faragás aranyozva és fölcsavaroztatva. Faanyagok az orgonagyártásban.10-15 évig érlelték őket. Az államosítás után a felhalmo­zott készletből moziszék, stelázsi, furulya és főleg koporsó készült. (Amíg tartott...) NÉPRAJZI KARCOLATOK A csók eredete A csók ma nem egyéb, mint két ember közeli kapcsolatát kifejező gesztus, amely lehet rokoni, érzelmi vagy „szolgai”. A gesztus (taglejtés, testmozdulat) környezetünk számára hírértékkel bír lelkiállapotunkról, ki nem mondott szándékunkról, véle­ményünkről. Általában értelmezhető gesztus a sírás, a nevetés. Más gesztusok csak bizonyos népekre, népcsoportokra, esetleg rasszokra jellemzőek. Ilyen például a csók is. A Közel-Keleten például a vállon csókolás szokásos. Az európaiakra jellemző ajakcsók — bármennyire furcsának tűnik is — csak Európára és a vele szomszédos területsávokra korlátozódik. Az arktikus népek, a kí­naiak, a japánok, a malájok a vonza­lom e kifejező mozgását nem isme­rik, ott az úgynevezett „maláj csók”, az orrcsók terjedt el. Ez utóbbinál az orr összeérintésével, dörzsölésével szaglászó, felszívó lélegzetet vesz­nek. Ugyanezt teszi Amerika legtöbb indián törzse is. Ugyanakkor a Fe- kete-Afrikában élő legelmaradottabb pygmeusok egyiket sem ismerik. Ismeretes az a tény, hogy a Ja­pánban bemutatott európai filmek ajkcsók jelenetei a nézőkből undort váltottak ki, így ezeket a jeleneteket kivágták. Gróf Széchenyi Béla keleti utazá­sainak leírásában a kínaiakról az alábbiakat jegyzi meg: „Ugyanaz a fiatal mandarin, aki oly érdeklődéssel kérdezte, hogy az európai hölgyek nem nyomorítják-e el lábaikat, midőn meghallotta, hogy az európaiak csókkal jelentik rokonszenvüket, az egész világon ismert felkiáltással vá­laszolt: Brr!” A csóknak tehát a fentiek szerint egykor mágikus jelentősége volt, nem más, mint jelképes lélekcsere. A lélekátadás szerepel az egybekelő párok első hivatalos csókjában; a haldokló apa csókjában, hogy fia az örökébe lépjen; a vallásos csókban; a keleti rabszolgai köntösszél- csókban; a lábcsókban és az egy- vérűséget kifejező rokoni csókban. A népmesék világa számtalan lé- lekcsere-csókot ismer. Ki ne olvasta volna Csipkerózsikát, s az őt száz­éves álmából csókjával felébresztő ifjú lovag meséjét? A mesei csók életre kelt holtat, s kígyóvá, békává varázsolt ifjakat vált meg. Az egykor sokkal szertartásosabb csók ma csupán találkozási és fő­képp búcsúzási gesztussá lett, ere­deti jelentése lassan elmosódott. Az értelmező szótár szerint a csók valakinek, valaminek szeretet, tiszte­let kifejezése vagy társadalmi szo­kásból (például búcsúzáskor) felpat­tanó ajakkal valg megérintése. Ugyanott még utal az erotikus csókra — ez utóbbi azonban kívül esik té­makörünkön. A házasság intézménye A hagyomány szerint az életnek három szüksége van. Első szükség a születés, második a házasság, har­madik szükség a temetés. Az Ótes­tamentum szerint a házasság célja a nemzés. Az Újtestamentum értelmé­ben a házasság a szexuális szenve­dély kielégítése és megtagadása kö­zötti kompromisszum, elismerve, hogy a gyermeknemzés az ember legszentebb funkciója. A római jogban a nász egy férfi és egy nő egyesülése és egész életükre szóló társulás (Corpus Juris Civilis). A házassági eszményt a keresztény egyház a római világból vette át. A civilizált világban Krisztus idejében az egynejűség vált törvénnyé mind­azok számára, akik nem tartoztak a gazdagok és a hatalmasok közé. A XIII. század körül a keresztény egy­ház olyan házassági szertartást ve­zetett be, amelynek keretében a há­zastársak kizárólag hűséget fogad­nak. E hűség egyaránt vonatkozott a férjre és a feleségre. (Egészen az új­korig nem létezett olyan állami tör­vény, amely megtiltotta volna a férfi­nak, hogy első felesége mellé máso­dikat is vegyen.) Az egyház 1563- ban, a tridenti zsinat határozataiban emelte törvényerőre a házasság szentségének elvét. A házasságot ezentúl templomban — az egyház- közösség papja előtt, két tanú jelen­létében — kellett ünnepélyesen megkötni. A Keleti Birodalomban a IX. szá­zad végén törölték el az ágyasság in­tézményét. A többnejűség egyetlen kritériuma az volt, hogy a férj ele­gendő tulajdonnal rendelkezzék. Az egynejűség (történetileg) csupán azt jelentette, hogy egy férfinak egy fel­esége volt, de emellett ágyasokat, rabnőket is tartott (pl. a királyi ágya­sok intézménye, mivel a király kény­telen volt elfogadni az előírt rangú státusfeleséget). A páros házasság azonban elsö­pört minden egyéb formát. Jóllehet a mohamedán törvény engedélyezi a többnejűséget, ritka az olyan moha­medán férfi, akinek több felesége van. A feleségek száma egyenesen arányos a férfi gazdagságával. A szerelmi házasság viszonylag modern felfogás, a szerelem régente nem volt feltétele a házasságnak. Az arab nőre nézve a szerelem fi- togtatását sértőnek és megalázónak találták. Az a japán férfi, aki felesége kedvéért elhagyná apját, anyját, pá­riaként kezelendő. A hinduknál a férj számára ma is az anya az első sze­mély — a feleséggel szemben. Egé­szen a XIX. századig Oroszország egyes részein széles körben uralko­dott az a szokás, hogy az ifjú feleség az apa ágyasa lett. Magyarországon az 1894. évi tör­vény elrendelte, hogy a házasság az állami tisztviselő — anyakönyvve­zető, jegyző stb. — előtt köttessék. Addig a házasságkötésre az egyházi előírások voltak az irányadóak. Ám a honfoglaló magyarság szokásai kö­zött megtaláljuk a nőrablás és a nő­vásárlás szokásait is. Ezek emlékei a lakodalom egyes mozzanataiban máig fennmaradtak. A nőrablás eny­hébb formája a legújabb korig dívott. Oka igen sok esetben a lakodalmi költségektől való szabadulás volt, te­hát szülői beleegyezéssel történt. Nyomai a Csodaszarvas mondájá­ban fellelhetők, de még I. István ki­rály dekrétuma is megemlíti. A honfoglalás idején a magyarság már igen általánosan gyakorolhatta a nővásárlás szokását. Az adásvétel enyhébb fokozata a kézfogó alkal­mával adott jegypénz lett. A vevő le­gény (vőlegény), az eladó lány kife­jezés egyértelműen a vásárlás emlé­két őrzi. A nő vételára, a kálim eredetileg ál­lati prémekből állhatott. Gardézi per­zsa író 1050-1052 között született művében ezt írja: „A leánykérésre nézve nekik (tud­niillik a magyaroknak) a következő szokásuk van. Ha a házasulandó férfi valamely nőt el akar venni, meg­fizeti a kalimot, amely az ő gazdag­ságához képest több vagy kevesebb számú lóból áll. Mialatt a kálim felett egyezkednek, a leány apja a vőle­gény apját a saját hajlékába vezeti és mindent összeszed, amije van neki: menyét-, hód-, evet-, nyesi-, rókap­rémből... kiválogat 10 prémet, s eze­ket egyenletes helyen összegön- gyölgeti és a vőlegény apjának lová­hoz kötve az illetőt hazaereszti. Az (tudniillik a vőlegény) elküldi a meny­asszonyért megállapított, lovakból, pénzből és árukból álló kalimot, erre azt a nőt az ő házába hozzák.” (Folytatjuk) Dr. Szapu Magda néprajzkutató

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents