Somogyi Hírlap, 1991. december (2. évfolyam, 282-304. szám)
1991-12-12 / 291. szám
1991. december 12., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Volt egyszer egy orgonagyár... Hangszer helyett koporsó Az államosítás után Angster József még körülbelül fél évig dolgozhatott a gyárban. Majd — „főmérnökre most már nincs szükség,, — áttették a városi tanács ipari osztályára gépészeti előadónak. Középületekben a lifteket ellenőrizte... Angster Imre főkönyvelőként maradhatott. 1951. április 26-án két fiatal, gyári mozgalmi vezető följelentése alapján — koholt bűntények gyanújával — mindkettőjüket letartóztatta a rendőrség. Nem az ÁVH — a rendőrség... Ezzel megkezdődött sokéves kálváriájuk. A nyomozás „vagyontárgyak államosítás elől való elvonása” föltárására irányult. Mi történt voltaképpen? És miért?... A rendőrségi, majd a büntetőperes eljárás dokumentumai szerint a gyárat 1950 szeptemberében átállították koporsógyártásra (I). Ennek a kalkulációját Angsterék készítették elő. Angster József akkor még mint a gyár műszaki vezetője — kellő gyártási ismeretek és informáltság hiányában —» kénytelen volt a pécsi temetkezési vállalat és a gyár faipari dolgozóinak bemondása alapján tapogatózva kalkulálni a koporsókat. Emiatt és más okokból — például anyaghiány, rossz minőségű fa stb. — 1951 első negyedében a gyár veszteségesen termelt. Azaz: a terv- utasításban előírt koporsógyártási tervét nem teljesítette. Több hivatalos gyári följelentés, valamint tanúvallomások alapján a gyár területén — félreeső, padlásszerű helyiségben, ahol Angsterék mindig is az egyelőre nem szükséges anyagokat tárolták — két segédmunkás úgynevezett ónpogácsákat és harmóniumgyártáshoz szükséges szélládákat talált. Ezen anyagok hiányoztak a leltári ívekről. (Államosításkor a két volt tulajdonos, mint volt kapitalista, nem lehetett jelen a gyár készleteinek átadása-átvéte- lekor.) A gyár akkori vezetői a talált tárgyakat eltitkolt, azaz államosítás elől elrejtett anyagoknak tüntették föl. Házkutatáskor pedig néhány jelentéktelen apróság mellett találtak egy — még 1945 előtt beszerzett — kombinált faipari kisgépet (ma barkácsgépnek nevezzük), amelyet Angsterék mint közös szerzeményű személyi tulajdont valóban elvittek a gyár területéről, még jóval az államosítás előtt. (Angster József emlékezete szerint hasonló kisgépeket mindig tartottak, minthogy hobbiszerűen szívesen barkácsoltak otthon.) Angster Józsefet mindezeken túl még társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett csalással is megvádolták. Egy útielszámoláskor ugyanis, nem figyelve az útiszámla végösszegére — amelyet mások állítottak ki részére —, fölvette pénzét, s ezzel 6 forint 70 fillérrel megkárosította a népgazdaságot... Ám a legsúlyosabb vád, úgy tűnik, a koporsógyártási terv teljesítésének — a vádindítvány szerint — szándékos akadályozása: a tervgazdálkodás érdekét veszélyeztető „célzatosan ésszerűtlen termelés” bűnös cselekménye. * * * A vizsgálati fogság és a peres eljárás időszakában a vádlottak nem védekezhettek szabadlábon. — A szörnyűségek akkor következtek be, amikor árurejtegetés gyanújával mindkét Angstert lefogták. Bilincsbe verve hozták-vitték őket, mert hát a munkamenet irányításához és a könyveléshez ott akkor szinte senki nem, értett. A tervet pedig hozni kellett. Délután ismét rájuk tették a vasat, azután vissza... — Mit gyártottak akkor? — Szecskavágóhoz állványokat, úttörőknek furulyát, zászlórudakat; moziszéksorokat, és főleg koporsót. Az orgonagyártás gépeit pedig kidobták az udvarra... Ott áztak hónapokig. (S. M. orgonaépítő mester szóbeli visszaemlékezéséből.) * * * Anyaggyűjtéskor minden elérhető szemtanút megkérdeztem, aki hajlandó volt válaszolni arra: hogyan történt s miért történhetett meg az Angster-gyár elpuszítása? .... A vádlottak többször jelentették a városi tanácsnak, hogy a koporsókészítésre ráfizet a vállalat, és fölterjesztést t ettek, hogy a koporsógyártást vegyék el a vállalattól. Erre azt a választ kapták, hogy a szocialista szektorban más kopo- sógyártó vállalat nincs, ezért nekünk még a ráfizetés ellenére is gyártani kell a koporsót...” (H. P. orgonaépítő jegyzőkönyvéből.) Angster József I. rendű vádlott: „... A gyár az államosítást követően is orgona- és har- móniumgyártásra volt alkalmas. Az egyéb irányú fokozott követelményeknek nem tudott megfelelni.” (Vallomásából, az Angster-per főtárgyalásán.) * * * P. I. orgonaszerelő szakmunkás, nyugdíjas, 1951-ben a gyár műszaki vezetője volt: — Eleve az volt a baj, hogy egy bizonyos szemlélet szerint az orgonagyártás mint gyártási profil a reakció erőit támogatná. Következésül minden, ami rá emlékeztet, nyugodtan tönkremehet... Szerencsére a géppark egy része faipari gépekből állt. Különben az se maradhatott volna meg... — S nem lehetett volna szólni, legalább a gépekért? — Szólni?!... Ilyen eszébe se mert jutni senkinek. Akkoriban az ilyesmit súlyosan megtorolták volna... (Folytatjuk) Wallinger Endre COLUMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra Irta: Alfred Lawrence — Fordította: Kira József Mary Jane azt javasolta, hogy menjenek be az irodába, ahol nincs olyan nagy zaj. Miközben átfurakodtak a tömegen, kollégák köszöntötték őket kellemes karácsonyi ünnepeket kívánva nekik. Farley becsukta az iroda ajtaját, Mary Jane az asztal mögé lépett. Ahogy ott állt, a parancsnokságot átvevő főnököt testesítette meg. — Nos, Rate? Mi történt? — Columbo — mondta, mintha e pév mindent megmagyrázna. — Mi van Columbóval? — kérdezte Mary Jane szinte rikácsolva. — Üldöz engem, Mary Jane. És kérlek, ne kiabálj. Azt mondta, nekem mindent tudnom kell és köteles vagyok elmondani neki. Nem tudtam, miről beszél. De aztán magamtól kitaláltam, és felhívtam. — Mit találtál ki? — Nem mindent. De Columbo elmondta, hogy Shirleyt valaki olyan ölte meg, aki magasabb volt nála. Ők ezt megállapították az ütés szögéből és a csontokból és egyéb... Mary Jane összerezzent. Rafe folytatta: — A kör leszűkült Mary Jane-re és rám. Duke nem elég magas. És te sem, Farley. — Folytasd! — mondta Farley. — Amikor erre rájöttem, találkozóra hívtam Columbót a Vörös Hagymába. Mindent megterveztem. Úgy, hogy te ne kerülj bajba. — Egyenesen Mary Jane arcába nézett. — Beismertem Shirley meggyilkolását... Mary Jane leroskadt a székbe. — Drága Rafe! Drága, drága Rafe! — Columbo elhitte? — Majdnem. Boldognak látszott... — Ahogy a detektívek szokták — mondta Mary Jane keserűen. — És miért nem vagy még börtönben? — kérdezte Farley, aki mindig gyakorlatiasabban gondolkodott, mint a többiek. — Azt akarta, hogy még gondolkozzam. Biztos lehetsz abban, hogy amit mondtam, azt elhitte. Tegnap este felhívtam. Közöltem vele, hogy ebben a bűntudatban nem tudok tovább élni, tartóztasson le. — Te hagyod, hogy helyetted börtönbe kerüljön? És talán gázkamrába? — kiáltott Farley Mary Jane-re. — Mire gondolsz? Mire gondolsz? Mit tegyek? — Mary Jane felállt, kimértnek, komornak látszott. — Tudod te, hogy mit tehetsz! — Mit számít az, Farley? Ami megtörtént, az megtörtént. Rafe egy szent. Ilyen dolgok előfordulnak a világban. Ennyi az egész. Shirley... Rafe, nem hiszem, hogy ez lényeges, Farley. Rafe vállalni akarja. Elmegyek az italért. — Keresztülment a szobán, majd ki az ajtón. Farley leült Mary Jane székére. — Miért csinálsz ilyen őrültséget? — Már mondtam. — És Columbo elhitte? — Igen. Nekem már nem számít, Farley. Nincs semmi, amiért éljek. — Nem hagyom, hogy belekeveredj ebbe az ügybe, Rafe... — Már túl késő, Farley. — Megyek, és elmondom az igazságot Columbónak. Mary Jane mindent elmesélt nekem. Nem hagyom, hogy téged is megöljön! — Megöljön engem? — A gázkamrában. Ő a tettes. Őrült! — Farley felállt, és odament Rafe-hoz. — Gáláns csirkefogó vagy, de nem hagylak elveszni... A Columbo-trükk Kinyitotta az ajtót, és meglepetésére a partin nehéz csend ült. Az ünnepség valamennyi résztvevője az asztal körül állt: az asztalosok, a festők, az anyagbeszerzők, az eladólányok, a modellek. Meredten néztek Columbóra, aki az asztal távolabbi végénél állt, szemben vele Mary Jane, az asztal másik végénél. Columbo kezében egy szürke táska... — Mi történik ott? — tört ki Farley. Rafe szorosan fogta a kezét. Columbo kiöntötte az asztalra a táska tartalmát. — Miss Morton! Ezt a ruhát viselte ön Shirley Bell meggyilkolásakor? Suttogás szaladt végig az asztal körül, az asszonyok között. Úgy állt ott, mint egy manöken, mereven nézte a borvörös színű ruhákat. Szoknya. Blúz, ékszergombok. Hozzá illő kabát. Gyűröttek. A kabát válla erősen sáros. Minden szín kiszaladt az arcából. — Hol... Hol találták meg ezeket? Columbo átnyújtotta a kabátot a mögötte álló civil ruhás rendőrnek. — Vigye ezt Miss Mortonhoz. A lány alig pillantott a kabátra. A civil ruhás rendőr mellette állt. — Hol találták meg ezeket? — ismételte meg lassan, nagyon lassan. — Nem volt könnyű, mondhatom. De megtaláltuk és vizsgálatokat végeztünk rajtuk. — Vizsgálatokat? — Vérfoltot találtunk a kabáton. Mary Jane az ajkába harapott, és az asztal szélébe kapaszkodott. — Csúnya ügy. Nos, röviden és gyorsan. A vérvizsgálat bizonyította, hogy ön, miután egy csavarkulccsal megölte Miss Bellt, az utcáról becipelte az áruházba. A nők némelyike elfordult. — Rájöttem, hogy ön kikapcsolta a riasztóberendezést, és a kocsival körbe, hátra hajtott. Megölte Miss Bellt, majd letaszította a testet a lépcsőről. Nem volt tiszta munka, mert hagyta, hogy ön legyen az utolsó, aki látta Shirleyt. De azt hiszem, arra számított, hogy nem találunk olyan nyomot, amin továbbmehetünk. Ám a kabát mindent elárult. — Columbo! Hagyta volna, hogy Rafe vállalja el helyette a bűncselekményt! — ordította Farley az asztal körül lévők felé. Közvetlenül Mary Jane mellett állt. — Én... én talán nem hagytam volna — hebegte Mary Jane. — De igen, hagytad! — Farley arca vörös volt a haragtól. — Te nem törődsz azzal, hogy hány embert ölsz meg! Columbo, ő elmondott nekem mindent! Én is elmondok önnek mindent! — Szinte magánkívül volt. Rafe a vállára tette a kezét. — Most már minden rendben van. — Nem hagyhattam, hogy veled is azt csinálja — suttogta Farley. — Miss Morton! Jöjjön velem..! — Hozhatom a táskámat? — Természetesen. A civil ruhás rendőr bekísérte a lányt a szobájába. A tömeg egyszerre hangzavarba tört ki. A legtöbben elvitték a poharukat az asztal másik végére, minél messzebb az inkriminált ruháktól. Columbo összeszedte és visszatette a táskába. A nagyterem gyorsan kiürült. Csupán Columbo, Rafe és Farley maradt ott. — Sajnálom, hogy véget vetettem a partinak. — Mit tehetett volna? — kérdezte Farley. — Columbo, elmondtam a történetet, ahogy előre megbeszéltük. — Rendes kölyök vagy. — Ez azt jelenti... — lepődött meg Farley. — Igen.'A kölyök és én főztük ki az egészet. Columbo szeme Mary Jane-re villant. — Utálom az őrizetbevételeket, különösen ilyen nagy ünnep előtt... Mary Jane két csomagot hozott. Nagyok és laposak voltak. Az egyiket átnyújtotta Rafe-nak, a másikat Far- leynek. — A karácsonyi ajándékotok. — Mi is hozni fogjuk a tiédet — tört ki Rafe-ból. A testes civil ruhás nyomozó elvezette a lányt: Columbo követte őket. Mary Jane még aznap este nyolc órára aláírta beismerő vallomását. Óvadék hiányában börtönben maradt karácsony napján és az azt követő sok-sok napon át is. * * * Amikor Columbo végzett a rendőrségen, elhatározta, hogy még utoljára elmegy Farleyhez és Rafe-hoz, és megnézi, hogyan boldogulnak egyedül. Fáradtan hajtott a fiúkhoz, kedvetlenül figyelte a karácsonyi kivilágítást a lakásukhoz vezető út mentén. Kicsit magányosnak érezte magát, azt kívánta, hogy bárcsak fehér karácsony lenne, de aztán eszébe jutott a chicagói szél,- és rájött, hogy mégiscsak jobb Dél-Kaliforniában élni. Farley és Rafe éppen tojáslikőrt ivott. A kivilágított fa mellett ültek, szemben a völgy és a város csillogó fényeivel. Megkínálták Columbót is. — No, most elfogadom. Ez különleges alkalom. Karácsony. Beszélt nekik az aláírt vallomásról, és arról az érzésről: Mary Jane is örül annak, hogy a rettegése véget ért. Farleynek egyetlen kérdése volt. — Columbo, kérdezhetek valamit? Hogyan találták meg a ruháját? — Én találtam meg — mondta Rafe. — Te? — Persze — mondta Columbo. — Most már elmondhatja. — A raktárban találtam. Tulajdonképpen nem Mary Jane mérete. Nem voltam biztos benne, hogy találok-e még ebből a fazonból, de végül sikerült, és leszedtem róluk az árcédulát. — A laboratóriumban bepiszkították — mondta Columbo —, hogy használtnak tűnjenek. — Úgy érti: az egész hamis volt? — Hát igen. — Columbo elővette a szivarját és megkínálta a fiúkat: — Rágyújtanak? — Isten ments — mondta Rafe. Farley mosolygott. — Mesélje már el. — Valamit tennünk kellett, hogy beismerést csikarjunk ki. Úgy számítottam, hogy az a körülmény, hogy Rafe magára vállalja a bűncselekményt, majd a „súlyos bizonyítékok”, a ruhák bemutatásának hatására a lány összeroppan. Rafe a fához lépett. — Majdnem elfelejtettem. Tessék. Átnyújtott Columbónak egy kis csomagot. Az letette a szivarját és a poharát, hogy átvehesse. — Csak nem az enyém? Hát. Nem is tudom, elfogadhatom-e. A rendőrségi szabályok meg miegymás... — Az ügyet befejezte ... — Persze, persze... Azt hiszem, minden oké. Columbo kinyitotta a csomagot. Egy kicsi, rozsdamentes szivarvágó volt benne. — Az iskoláját! Ez... Ez valóban nagyon szép. Zsebre vágta a szivarvágót, ujjával lecsípte a szivarja végét, hátradőlt, és élvezettel fújta a füstöt. (Vége)
