Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-30 / 281. szám

1991. november 30., szombat SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 9 M ocskos-zöld ove- rallban vágtam neki a napnak. Hideg és ködös volt a hajnal. Beindítottam a motort, kinyitot­tam a rozsdás vaskaput, csapkodtam a tenyeremet, egy elkoszolódott ronggyal le­töröltem a szélvédőt, csak épp annyira, hogy kilássak. Gyor­san és gépiesen mozogtam, hogy ne legyen időm arra gondolni: minek csinálom ezt az egészet? Kidolgoztam annak a tech­nikáját, hogy ne kelljen gon­dolkodnom. Hogy nehogy eszembe jusson: semmi ér­telme: nem megyek sehova. Az ember beteg állat: az a be­tegsége, hogy gondolkodik. Rohadt helyzet. Hát ne gon­dolkozz, ne töprengj, ne ke­resd a tetteid értelmét; úgy sincs. Vagyis van: az, hogy legyen fedél a fejed fölött és legyen mit zabálnod. De gon­dolatmenetedben ennél előbbre is juss! Beültem a szakadt Zukba és pániksze­rűen elhagytam a párás kertet. Nem volt mindig így. Kezdet­ben, amikor filozófusból fuva­ros lettem: tetszett a dolog. Legalábbis elhitettem ma­gammal, hogy jó lesz ez: a vál­lalkozások idejét éljük, és mit ér egy filozófiai doktorátus ma Magyarországon, amit a hat­vanas években szereztünk? Megmondjam? Inkább nem mondom meg. Mindenesetre fölvettem kölcsönt, vettem egy használt Zukot, egy szép zöld overallt és kiváltottam az ipar- engedélyt. Sokáig lendülete­sen és jókedvvel dolgoztam. Mára már csak a lendület ma­radt; a gépek, a robotok lendü­lete. Elhajtottam a javítóintézet, majd a kutatóintézet, a rende­lőintézet, több tanintézet, a nyugdíjintézet, a bábaképző- intézet, a csillagvizsgáló inté­zet, a fiúnevelő intézet, a ne- míbeteg-gondozó intézet, az óvónőképző intézet és végül a zárt intézet előtt, mint minden nap, mindig ugyanazon az út­vonalon, míg végül megérkez­tem a telepre. Az olajbűzös, olajfoltos betonplaccra; Laci bácsi ott trónolt rozoga székén fenn a rámpán, mintha el sem mozdult volna tegnap óta, megnyomta a gombot, és én a csövet a tartály nyílásába he­lyeztem. Közben — nem volt kedvem ellene hadakozni — azon töprengtem: minek ennyi intézet? Mire megyünk velük? Meg arra: Laci bácsi vajon me­lyik intézetbe való leginkább? Elnéztem kifejezéstelen tompa tekintetét, vörös, hájas arcát, szutykos inge alatt domborodó pocakját.. Vajon melyik intézetbe járt? És vajon melyik intézetbe jut? Vagy megússza? És egyenesen otthonról szállítják majd a hul­laházba, és onnan a teme­tőbe? Ha így lesz: milyen jó lesz neki. Mert — ugye — jó az élőknek, de mégjobb azok­nak, akik már nem élnek, és a legjobb azoknak, akik meg sem születtek... Na tessék! Én beteg állat! Ahelyett, hogy egy pohár sör lebegne a szemem előtt, ilyen marhaságokon jár az eszem. Közben megtelt a tartály, beül­tem a kocsiba és elővettem a cetliket, amikre föl voltak írva a címek, hogy hova mennyi olajat kell szállítanom. Az egyik cetlin ez állt: Dzer- zsinszkij. A fenébe is, hát hova kerültem? Nagyon isme­rős név. Honnan kéne ismer­nem? Dühített, hogy nem jut eszembe, ahelyett, hogy örül­tem volna neki. Mindegy. Ez úgysem AZ a Dzerzsinszkij. Valami öreg kripli; nyugdíjas kulipintyó-lakó, aki nem szeret fázni. 80 liter. Nem is rossz! Egészen nagystílű. Ez egy pénzes ember: a hónap köze­pén 80 liter olajat kér! Van aki rendszeresen húsz litert ren­del, és hőzöng, ha nem kapja meg azonnal. Pedig húsz liter miatt nem szívesen megyek el a város szélére. A benzinkölt­ségem több, mint amennyit egy kanna olajon kereshetek. És ezek az ürgék aztán fillérre kiszámítják az árát. Mindegy. Előbb-utóbb oda is el kell mennem. Dzerzsinszkij úr nagy komolyan nyitotta a kaput, hozta a pajta kulcsát és próbált diskurálni, amíg betöl­töttem a nyolcvan liter olajat négy fémkannájába. „Ostor- csapás-tiszta ellenszenv”, gondoltam. Nem volt kedvem diskurálni. „Kioltotta az ar­cát”...........álmatlan vonathi­deg...,, ...ezek a szavak tolul­tak elém, honnan?; talán Gombrovicz... Dzerzsinszkij úr aktuális politikai kérdésekkel próbált lázba hozni, de ezen a reggelen nem volt kedvem diskurálni, és politikai kérdé­sek már régóta nem hoznak lázba. Dzerzsinszkij úr ezt nem tudhatta, viszont valamit sejthetett, valamit képzelt ró­lam, de csalódást kellett neki okoznom. Mintha egy kő lett volna az agyam helyén. Végre!: egy jókora kő. Mennyi munkám van ebben! Na, hát mégsem hiábavaló. De ami ennél kevésbé örömteli: úgy éreztem: a mellkasomban is kő van. Azon a helyen ahol a szív..., igen, talán a szívnek kellene ott lenni vagy valami másnak, kevésbé konkrétnak, amit emberségnek, megér­tésnek, türelemnek lehetne nevezni... Na, hát ezek helyén volt az a kő. Epekő, vesekő, lélekkő .....A kőökör a hegyre me gy Utána minden megre­meg...", jutott eszembe, és hogy is van a vége?: „Szíve­sen lennél kőökör? He?”, igen, valahogy így... Kurtán elröh- hentettem magam. Dzer­zsinszkij úr fellelkesült, azt hitte: ő mondott valami jópo­fát, azon vigyorgok. Ezek után bólogattam, kurtán felelget­tem, hogy: „aha” meg „ühüm”, bár dunsztom sem volt, hogy miről van szó. Próbáltam taka­rékosan bánni gesztusaim­mal, minden erőmmel, hiszen még csak most kezdődött a nap. Streptomycin is volt ben­nem, ez sem segített abban, hogy részt vegyek ilyen „mun­kakörömön kívüli” akciókban. A szemüvegemet is otthon fe­lejtettem, ez is bosszantott. Szóval megvoltak a saját ba­jaim, nem akartam mások nyavalyáival foglalkozni. Meg aztán: én végülis olajkihordó fuvaros vagyok, nem pedig pszichológus vagy politikai konzulens. Az előéletem pe­dig nem érdekes. És nem is akartam, hogy kitudódjon. Aki — eleve — nem tudta, annak nem kötöttem az orrára. Hogyne! Hogy aztán el kelljen mesélni az egész életemet. Na nem! Azt már nem! Én itt — „csak” — egy fuvaros vol­tam, és nem is akartam más lenni. Miután végeztem Dzer­zsinszkij úrnál, átvettem a pénzt, adjonisten mondtam és visszakecmeregtem a vezető­ülésbe. A motorban valami furcsa kattogást hallottam, de nem sokat törődtem vele: úgysem tudnék rájönni, hogy mi okozza. Annyit értek a mo­torokhoz, mint a hal a repü­léshez. Idegesített a zaj, de nem tudtam tenni ellene. Nézem a következő cetlit: ejnye!, már megint milyen hí­res név: Kitaibel. Ez a követ­kező helyszín. Persze ez nem a Pál, hanem László. Aligha rokonok. Bár ki tudja? Szé­chenyi leszármazottai takarí­tók, csaposok, kereskedők... A csöngetésre pizsa- más-papucsos fehérbőrű pu- hány kamaszfiú bújik elő, ágy- és némi nőstényszaggal, pe­dig ekkor már kilenc felé járt. Igyekezett: ott toporgott a kamra bejáratánál amíg betöl­töttem az olajat egy abnormá­lisán magasra helyezett rozs­dás hordóba. Hihetetlen, hogy milyen körülmények között, és milyen edényeket tartanak az emberek fűtőolajuk számára, és miféle tyúkszaros pajták, roskatag fészerek, mocskos udvarok, szűk, meredek bejá­ratok; mit számít, hogy szinte képtelenség hozzáférni a tar­tályokhoz. Mintha az ország­ban már megvalósult volna az, amire én annyira vágyom: a teljes gondolatnélküliség. A ványadt fiatalember ott téblábolt, megkérdezte, hogy mit segíthetne; mondtam, hogy semmit, menjen csak vissza, mert megfázik. Szót fogadott és kiküldte rokkant nagyapját — egyik lábát húzta: nemrég szélütés ér­hette, arca borostás, szemé­ből „gyanta szivárog és szil­vafa enyő” — ő nem fecsegett, némán, meredten maga elé nézett, fizetett, aztán vissza­botorkált a házba. Tovább! Gyerünk tovább! Fogyjon az olaj, teljen az idő, haladjon a munka! De a mo­torban nem szűnt meg a kat­togás. Már-már elandalodtam a volán mögött: megálltam egy kis bisztró előtt és ittam egy kávét. A felszolgáló kis­asszony viszolyogva nézte olajos overallomat és olajos kezemet. Kajánul konstatál­tam erőltetett udvariasságát, aztán lehörpintettem a mű­anyagpohárba öntött fekete löttyöt, mintha gyógyszert vet­tem volna be. Folytattam utamat. Cetlik, új címek, új nevek, új fazonok; farolások, kanyarodások, me­redek feljárók, bejárók, szűk kapuk, roskatag pajták, szuty­kos hordók, romos arcok, gu­beráló kezek... A bal karom kissé zsibbadt, de ügyet sem vetettem rá. Aztán amikor olyan érzé­sem támadt, mintha egy mé­szároskést nyomnának a mellkasomba, szívesen meg­álltam volna, rá is léptem a fékre, de akkor már késő volt: a kocsi lefordult az útról; ezt még láttam, felfogtam, de másra már nem emlékeztem... E gy rendelőintézet elő­csarnokában ébred­tem. Zavarodottan néztem körül. Minde­nütt fehér csempe: fehér csempés falak, fehér csempés padló, fehér műanyagszékek, a fehér csempéken fehér kö­penyes óriások vonultak szá­momra érthetetlen összevisz- szaságban, némán, ko- pogó-csattogó fehér facipők- ban, fehér ajtók nyíltak-csu- kódtak, a fehér óriások kezé­ben fehér papírlapok; közöttük a fehérbőrű Kitaibel-gyerek balettozott, az egyik sarokban Dzerzsinszkij úr és a rokkant Kitaibel-nagypapa pirospe­csenyét játszott nagy tenyér- csattogással, és a terem kö­zepén Laci bácsi trónolt el­nyűtt gönceiben és egy gom­bot nyomogatott... Az előcsar­nok fémkeretes ajtaján egy farkaskutya nézett be..., tiszta tekintetében megértés és némi szomorúság... Különös balsejtelem tele­pedett rám, és föltettem ma­gamnak a kérdést: vajon az őrültek tudják, hogy megőrül­tek? CSERNÁK ÁRPÁD A vállalkozó Két Erzsébet K evés női név dacol olyan eredményesen mindenféle divattal, mint az Erzsébet. Egyaránt kedvel­ték az elmúlt századokban és napjainkban, uralkodók és közrendűek, magyarok és más nemzetbéliek. Egyedül magyar királylá­nyok és királynék közül több mint egy tucat viselte ezt a szép nevet. Közülük V. István magyar király leányát bol­doggá, II. Endre és III. Endre Erzsébet nevű leányait pedig szentté avatta az egyház. A három királyleány közül Erzsébet királyné kétségtelenül II. Endre leánya a legismertebb s legnépsze­rűbb, hazánkban és német földön egyaránt. Árpád-házi szent Erzsébet — akit thüringiainak is mon­danak, a férje után — 1207-ben született Pozsony­ban vagy Sárospatakon. A fő­rangúaknái dívó korabeli szo­kás szerint már gyermekkorá­ban, négyévesen eljegyezték II. Endre szövetségesének, a thüringiai őrgrófnak Lajos nevű fiával, s ettől kezdve jö­vendőbeli otthonában, Wart­burg várában nevelkedett. Es­küvőjét 1221-ben tartották. Anyja, Meráni Gertrúd olyan gazdag hozományt adott vele, amilyenhez hasonló fényes és drága kelengyét még soha­sem láttak Thüringiában. Bol­dog házasságban élt az őr­gróffal. Egy fiú és két — más kuta­tások szerint három — leány- gyermeknek adott életet. Kö­zülük az egyiket, Altenbergi Gertrúdot boldoggá avatták. Erzsébet már kora ifjúságá­tól mérhetetlen szeretettel és bőkezűséggel. fordult a sze­gények, elesettek, betegek felé, s e jótékonykodásáról számtalan legenda szól. Férje megértéssel támogatta ala- mizsnálkodását. Lajos azonban — mint azokban az időkben szokásos volt — elindult az egyik ke­reszteshadjárattal, s 1227-ben, mint kereszteslo­vag, Otrantónál meghalt. Er­zsébet jótékonykodásait férjé­nek rokonsága egyre ellensé­gesebben szemlélte, mert az akkori birtokharácsolások ko­rában ezt a vallási indítékú buzgalmat egyszerűen képte­lenek voltak megérteni. S amikor Erzsébet egy eladott birtok ellenértékét, 64000 ara­nyat könyörületből szétosztott egy éhínségtől sújtott vidék szegényei között, és ápolá­sukra kórházakat alapított, be­telt a mérték. A férje támaszát nélkülöző fiatal özvegyet tél derekán gyermekeivel együtt elkerget­ték Wartburgból. Erzsébet há­rom esztendőn át élte a sze­gény koldusok életét, s királyi szüleit sem értesítette nyomo­rúságáról. Csak három év el­teltével vette magához a bambergi püspöki-rokon, s in­tézte el, hogy a thüringiai ro­konság adja át Erzsébetnek Marburgot és környékét. Ettől kezdve a szegények gondozásának és betegápo­lásnak szentelte életét 1231. november 19-én bekövetke­zett haláláig. Sírjánál számos csoda történt, s IX. Gergely pápa már 1235-ben szentté avatta. Még ugyanebben az évben Marburgban elkezdték annak az Erzsébet-templom- nak az építését, amelyből a német gótika legszebb és leg­tisztább emléke lett, s ahova eltemették. Sírhelye azonban, fájdalom, üres, mert a XVI. századi hitújítás egyik vezére, Hesszeni Fülöp szétszóratta hamvait. Mindez azonban mit sem ártott népszerűségének, a németek még ma is „a leg­nagyobb német asszonyának nevezik a magyar királyleányt, IV. Béla királyunk nővérét. A másik Erzsébet, akiről megemlékezünk, nem magyar földön született. A magyarság mégis szívébe zárta, mint olyan magyar királynét, aki sokat tett a magyar népért. I. Ferenc József felesége meg­tanult magyarul, mert őszintén vonzódott Magyarországhoz és a magyarokhoz. Erzsébet 1837-ben, Mün­chenben született a bajor Wit- telsbach Miksa herceg és Lu- dovika bajor hercegnő máso­dik leányaként. 1854-ben ment férjhez a császárhoz, s ez a frigy számtalan magyar szabadságharcosnak hozott amnesztitát, az országnak pedig az ostromállapot meg­szűnését. 1857-ben járt elő­ször Magyarországon. Nem annyira a politika, mint inkább a szíve vonzotta a magyarok­hoz. A romantika iránt fogé­kony képzeletét érdekelte és foglalkoztatta az a nép, ame­lyet Bécsben, az Udvarnál annyira gyűlöltek. Tanulmá­nyozta történelmünket és iro­dalmunkat, s egyre jobban ér­deklődött a hosszan elhúzódó kiegyezési tárgyalások iránt, s Ferenc József előtt is gyakorta sikerrel pártfogolta a magyar­ság ügyét. „Ha Olaszországban rosz- szul mennek a császár dolgai — mondta 1866-ban And- rássy Gyulának —, az nekem nagyon fáj. De ha Magyaror­szágon mennek rosszul, az engem megöl!” Ezen a nyá­ron, a porosz háború idején Budára költözött gyermekeivel egy zugligeti villába. Vitatha­tatlanul nagy részé volt abban, hogy létrejött 1867-ben a kie­gyezés a nemzet és uralko­dója között. Június 8-i király­névá koronázásakor az egész ország rajongva ünnepelte. Ezután szívesen és gyakran időzött Magyarországon, utolsó gyermekét Budán szülte, akit csak mint „a ma­gyar leányát” emlegetett. Gö­döllő volt — Buda mellett — a másik kedves helye. A csupa jókedv királynéra szörnyű csapásként sújtott le fiának, Rudolf trónörökösnek 1889-ben, s máig tisztázatlan körülmények között bekövet­kezett halála. Régi vidámságát, életked­vét sohasem nyerte többé vissza, csak utazott, járta a vi­lágot. Fia emlékére Korfu szi­getén gyönyörű palotát építte­tett, amelyet Achilleionnak ne­Árpád-házi Szent Erzsébet koldusokkal (Holbein met­szete nyomán vezett el, mert a görög hőst is ifjan ragadta el anyja mellől a halál. Egyik útján, Genfben érte a méltatlanul vak halál: egy elvetemült anarchista, Luccheni 1898. szeptember 10-én leszúrta. Dr. Csonkaréti Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents