Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-28 / 279. szám

1991. november 2., szombat SOMOGYI HÍRLAP — EMLEKEZET 9 Temető a Nyerges-tetőn Hargita megyében baran­golva a kászoni mezőgaz­dász ültetett be az Arójába, hogy tennénk egy kis kitérőt a Nyerges-tető felé. Nem volt hosszú a meredek és nyak­törő az út. Amikor megáll­tunk, a „nyereg” jobb oldalára mutatott a mérnök: — Ezért jöttünk ide. Egy emlékmű állt a domboldalon. A vastag, kovácsolt lánckerítést ter­méskő pillérek tartották. Az obeliszken egy dátum: 1849. augusztus 7. Itt volt a sza­badságharc egyik utolsó üt­közete. Az alig százötven lelket számoló honvédcsapat teljesen reménytelenül, a biz­tos halál tudatában indult a csatába. Megadásra, mene­külésre egyikük se gondolt. Ott mészárolta le mindannyit a tízszeres cári túlerő. Az em­lékműn egy versszak Ká- nyádi Sándor nyergestetői csatát megéneklő verséből: Nyugszanak ők, a hős fiák, omló csaták után. Nyugsza­nak ők, sírjok fölött zöldell bokor, virány. A „nyereg” túloldalán van a temető. Az égbetörő fenyő­fákkal övezett nagyszobányi tisztáson se bokor, se virág, de még fű sem zöldell. Az emberek emlékezete őrzi, csaknem százötven éve im­már. Arra járó favágók, erdei emberek, kirándulók leszúr­nak egy-egy gallyakból esz- kábált keresztet, tobozokból, apró kövekből kirakják, hogy emlékezzünk. A világ leg­szomorúbb, s legfelemelőbb temetője ez, ezért szóltam erről most, a holtak napján. Amikor enyéim sírja mellett ülök ezentúl, gondolatban Nyergestetőn is elhelyezek egy fehér krizantémot. Katona Csongor R eggel korán ébredt, mint mindig, amikor a kelő hajnal sugarai bekopog­tak ablakán. Nem úri passzió okán, hanem kényszerűségből, a mindennapi kenyér után. Oly megszokottá vált, hogy nyugdí­jasként, amikor reggelente aludhatott volna, nem tudott to­vább pihenni. Pedig, az éjszakái nem voltak nyugodtak. Nehezen aludt el, s akkor sem igazán. Nehéz képekkel vias­kodva, gyakorta félálomban for­golódott. Csatakos lett verítéké­itől a párna. Aztán, rendszerint kinyílott a szeme, és a függöny hasítékán leste, mikor kezdenek derengeni az ablaktáblát takaró spaletta repedései. Minél előbb túl lenni az éjszakán, oda hagyni a rémképeket, a sötétség biro­dalmát. Úgysem kerülheti el, hogy végképp bele ne zuhanjon, ahová majd, csak a Megváltót kísérő harsonák hozzák el az örök világosságot. Tudta, hogy a halál ott ólálko­dik valahol a sötétség határán. Nem félt tőle, de nem is várta. A nehéz évek letarolták az iszo­nyat hajtásait. Az öregek meg­adó bölcsességével felfogta, hogy vannak dolgok, amik el nem kerülhetők, ha megszület­tünk. Az ágyban átvirrasztott órák a sötétség takarója alatt lassan teltek, és minduntalan előtolakodtak küzdelmes életé­nek képei. Sokszor oly erővel törtek rá, hogy félhangosan ha­dakozott keze meg-megrándult a takarón. — Mi bajod? — szólalt meg mellette felesége, ha hangosra sikeredett vívódással felverte. Ilyenkor morgott valamit vála­szul. Érezte, hogy társa keresi és ráteszi, valamikor reppenő madárnak beillő kezét, vonagló ujjaira. Simogatja, és próbálja megnyugtatni. Halk sóhaj szakadt fel mellé­ből. — Istenem, hány éve, hogy egymás mellett vannak. Hány­szor hulltak le a lombok és vet­tek új köntöst a fák, s költött a gólya, amelynek ükonokái is más porták fölé repülnek. Nem született gyermekük. Sosem vizsgálták, kinek a hibá­jából. Bánatukat eltakarták, és kitartottak egymás mellett. De mi lesz akkor, ha az egyik előre megy... Ettől félt, és nem tudta mitől jobban; hogy ő marad egyedül, vagy az asszonyt hagyja itt sze­rencsétlen magára. Amikor gondolatban idáig jutott, régen hallott dallamok tolakodtak aj­kára, és halkan dúdolni kezdte a hajdani melódiát. — „Meseautóval színezüst erdők során, repülünk az idők tavaszán... ” Előhívódott agyában a régi kép, az első találkozás a kisvá­rosi mozi előtt. A filléres zsöllye. Ott fogta meg először a kezét és érezte, mint remeg tenyerében riadt madárkaként. Közben a vásznon a Központi Bank vezérigazgatója átvette autóját. A csodálatos Wanderer cabrio- lettet. Tizenkét hengeres, nyolc­lámpás beépített rádióval és négy dallamot dudáló többszó­lamú kürttel, és reflektorral, húszézer pengőért. Ez, az egyszerű segédnek és varró­lánynak valóban, a mese meg­foghatatlan csodálatos magas­ságában lebegő vágyálma. Egy életre szimbólum maradt a cabriolet. Az elérhetetlenség megtestesítője. Egyáltalán az autó, amelyet csak néha taxi formájában, rövid távra birtokol­hattak. De amikor kicsit jobban ment, hogy kedvük volt a tréfál­kozásra, összekacsintva mond­ták, értük majd ez az autó jön, s viszi őket a nagy útra, a végső, megérdemelt boldogság felé. Rossz álmai közé tartozott annak emléke is, amikor 1950 őszének egyik nyirkos éjszaká­ján, megverték a külvárosi bér­ház üvegezett ajtaját. Közben a csengő úgy berregett, mintha tűzoltásra akarna riasztani, éle­sen, egyfolytában. Riadtan ültek fel az ágyban, aztán magára kapta hálóinge fölé elnyűtt kabátját, és ment aj­tót nyitni. Négyen álltak a bejá­ratban, és nem sokat magya­rázkodtak. Annyi időt adtak csak, hogy magára vegye ruháját és vitték. Három év múlva térhetett haza. Miért, igazán ma sem érti... Igaz, hogy borközi állapotban, a Munkás Otthonnak nevezett italmérő helyen, ahol kártyázni és sakkozni is lehetett, vitába keveredett valakivel. Nem is volt igazán vita, csak éppen ki­mondta, hogy mit gondolt erről az egészről, amit népi demokrá­ciának neveznek. Nem volt ő sosem semmiféle pártnak a tagja, a hangoskodá­soktól is távol tartotta magát. De akkor az ital beszédessé tette. Hát ezért verték meg éjszaka a bejárati ajtajukat, s utána őt is az őrsön. Nem a saját lábán ment. Egy seszínű Pobjeda vitte. Amikor rácsapták az ajta­ját, egy pillanatra eszébe villant a cabriolet. De a gyomrában ke­letkező remegés, ami mind fel­jebb kúszott a torka felé, kitö­rölte a képet. Élete nem fordult jobbra az idő múlásával. Egyik napról a másikra éltek, takarékosan, csendesen. Miután szabadult, még zárkózottabban, és többé sosem lépte át a Munkás Otthon küszöbét.­i> ß J5 ; 9 <i-A Egyszer indultak, közösen nagy útra. Akkor, amikor a fél ország felkerekedett, és megin­dult a nyugati határ felé. Úgy gondolta, hogy Németország amerikai zónájába telepített ro­konai befogadják, és nem kell tovább megbélyegzetten élnie. Mert itt jobb világ nem lesz, hogy újra visszaáll a régi rend. Az autó akkor egy öreg Csepel volt. Töredezett platója felett csattogó szürke ponyvával. A keresztbe állított padokon már többen ültek, amikor felsegítet­ték őket. Halkan köszöntek, és lábuk közé véve a batyut, elhelyez­kedtek a szegletben. Karácsony közelgett, de az út melletti csu­pasz fák kopárak maradtak, és a földeket sem borította fehér ta­karó. Mintha a természet is gyá­szolt volna... Az öreg TEFU-s kocsi zö­rögve, durrogva küzdötte le a ki­lométereket. A fagy bekúszott a ponyva alá, gallérjuk mögé ha­tolt. A köves úton kihúzódott tag­jaikból maradék erejük. Fe­lesége nehezen szánta magát az útra. Azért tartott vele, mert nélküle nem élhetett. Szóban nem volt sok ellenvetése, de az utat végigszipogta és törölgette szemét. Amikor Fertőbozon megállt a teherautó, halkan megszólalt. — Én leszállók... — Én is — felelte rá röviden, és nem kellett magyarázkodni senkinek, egymásnak sem. Belebújt házizsákja kantárja­iba, teste előredőlt, amikor meg­indultak gyalogosan, a vissza­vezető úton. Szemébe vágott a hideg szél, és végigcsorgott könnye az arcán. De megke­reste társa kezét, és most már húzva segítette, a legközelebbi állomás felé. Furcsán ébredt ezen a regge­len. Riadva nyitotta szemét, mintha szólították volna, s mel­lén nyomást érzett. Tisztán emlékezett, hogy egyszer gyermekkorában is így volt, de akkor nagy szürke macskájuk telepedett rá, ami, ha tehette, felugrott a vetett ágyra. Akkor kiáltva lelökte, de most hiába mozdul keze. A levegő is mintha édeskés füsttel lenne tele, és mind kevesebb van be­lőle... — Fenn vagy? — hallotta fe­lesége hangját távolról, pedig tudta: karnyújtásnyira fekszik. A spaletták rései szinte világítot­tak, mintha fényözön lenne kint, p t ÍVJ? IP 'P > és a nyári délelőtt perzselő su­garai elől kellene a szobát elsö­tétíteni... Pedig Ősz van, szo­morú november, a sírokon bar- nulnak már a halottak napi kri­zantémok fehér szirmai. A lomb­jukat vesztett fák csupasz ágai fázósan kapnak a gomolygó szürke fellegek felé... — Hallod? — és érezte, hogy a felesége megrázza vállát. Keze mozdult és nehézkesen, igyekezett feltápászkodni. Aka­rata ellenére hörgő hangok tör­tek elő száján. Visszahanyatlott. A nyomás­érzetből égő fájdalom lett szegycsontján és karjában. — Uramisten! — kiáltotta fe­lesége, és kiugrott az ágyból. Magára kapta köpenyét, és fé­sületlenül szaladt ki az ajtón. Egy autóbusz dübörgő hangja hallatszott a fék szusszanásától megtörve. Ez lenne az — futott át az agyán, — amire ítéltettünk éle­tünk első pillanata óta. De hisz akkor jönni kell a csodálatos Wanderer cabrioletnek... a szín­ezüst erdőknek... a boldogság­nak... Amikor' kinyitotta szemét, fe­hér köpenyes alak hajolt fölé, kezében fecskendő. — Jól van, papa, nem kell megijedni. Most szépen bevisz- szük a kórházba, és karácsony­kor már itthon eheti a bejglit — hallotta a vigasztaló szavakat. Az orvos mellett feleségét látta. Riadt arccal, szájára ta­pasztott kézzel fogta vissza zo­kogását, miközben szemrehá­nyóan nézett rá. Rátették a hordágyra, és vit­ték kifelé, szürke pléddel beta­karva. Kint állt a fehér autó. Te­tején kék fény forgott körbe. Mi­kor hátsó ajtaját nyitották a men­tősök, megálltak. Felesége oda­lépett. Aggódva takargatta, miköz­ben ősz, rendezetlen hajába be­lekapott a szél és egy könny gördült elő szeme árkából s cseppent takarójára, nyirkos fol­tot hagyva. M ár könnyűnek érezte magát. Miközben asz- szonya arcát simogatta, Ő halkan, nyöszörögve énekelni kezdett. — „Meseautóval színezüst erdők során, repülünk az idők tavaszán... Arany országút csil­logó gyémántporán, repülünk a mesék kocsiján..." Az emberek megálltak. Cso­dálkozva nézték a remegő, szürke arcú öreget, aki tovább dúdolt, miközbe csúsztatták a mentőkocsi belsejébe. — „Fent az égben az angya­lok vigyáznak ránk, és a sors fogja tán a volánt... Csupa bol­dogság vár reád és rám ez­után,... a mesék csudaszép ko­csiján...” Ezeket a dallamokat hallotta felesége akkor is, amikor kis idő elteltével, a fekete autó után lépkedett, magányosan, távoli rokonoktólkísérve. UJKÉRY CSABA Autó a mesében EGRI BÉLA Mindenszentek A sírkert ma díszbe öltözött, estére a szél is elpihen, fény csillan a vén bokrok között, így van régtől — Mindenszenteken. Itt anyám nyugszik hüs föld alatt, másik temetőben az apám. Feleségem mécsest gyújtogat, s koszorúzza a fejfát a lány. A vázába friss vizet öntök, hallom: a sír fenekén csobban. Még egyet merít a te kölyköd édesanyám, idd csak titokban. Váll vállat ér, mi állunk némán, szeretteinkre emlékezünk és messzi ősök árva hantján matat gondolatban a kezünk. Pislákol ezernyi gyertyaláng, mint megannyi szentjánosbogár, a sötétben megreccsen az ág és madárszárny csattog fenn a fán. A krizantém fanyar illatát , magába szívja tüdőm, s ruhám, jólesik állni perceken át, múltba hajlón tördelni imám. Elmosódott árnyék mindenütt, a gyenge fényben nem ismered, ha majd az óra nekem is üt, elengedem bársony kezedet. *► Halottak napján A föld betakart, és múlt tovább az idő. Másnap felkelt a Nap, de már Nélküled. Egy ágy, egy szék üres maradt, és at­tól a reggeltől sokáig, nagyon sokáig az egész világ üres ma­radt. Az idő múlik, és begyógyítja a sebeket. Lassú és nehéz ez a gyógyulás, míg eljött a nap, amikor nem jutottál eszembe. Eszre sem vettem. Múlt az idő, de néha hirtelen azt hittem, Téged látlak az utca másik oldalán, és hirtelen erősen kezdett, dobogni a szívem. Az eszem azt mondta: lehetetlen. A szívem azt dobogta: ott megy! Siet. Nem lát engem. Kiál­tani nem mertem, de átszaladtam az autók előtt, lihegve érte­lek utói. Felém fordultál... és nem Te voltál. Csak onnan, a másik oldalról látszott ez az idegen éppen olyannak. Ugyanolyan volt a járása, a haja színe, de még a kabátja is... Az idegen, akit utolértem lihegve, rám nézett, és nem csodálkozott. Kicsit szomorú volt az arca. Mintha értette volna... Mintha ő is azért sietne, mert keres valakit, akit elveszített, és nem talál meg többet soha. Valakit, akinek üres az ágya és a széke otthon. Akinek a mosolyát hívebben megőrizte, mint a fényképek, melyek róla megmaradtak. Megy az idő. Napok múlnak el, és nem jutsz az eszembe. Aztán hirtelen, egy tavaszi nyíló magnóliafa virágai alatt végigfolyik a könny az arcomon. Nem tudom, hogy miért ép­pen akkor, miért éppen a virágzó fa alatt, de hirtelen magam előtt látom az arcodat, ahogyan utoljára rám néztél. Görcsbe szorul a torkom, nem látom az utat könnyeimtől. Mélyeket só­hajtok, hogy elmúljon a roham. — Jól van? — kérdezi egy aggódó hang előttem, és meglá­tok egy idegen arcot, felém hajol. — Segíthetek valamit? Hirtelen olyan jó lenne beszélni rólad. De tudom, csak ösz- szefüggéstelen szavak buknának ki a számon, nem értené. Hogyan is érthetné azt meg valaki, hogy annyi év múlt el azóta, és én itt állok most, és folynak a könnyeim? Hát mégsem gyógyulnak be a sebek? Halottak napja van. Aki tud, elmegy meghalt szerettei sírjához, virágot visz, szomorú illatú krizantémot, és gyertya vagy mécses lángjába bámulva gondol arra, akit elveszített. Akit itt a Földön többet soha nem lát, de elfelejteni nem tudja, amíg él. Aki nem mehet el a sírjához, otthon fohászkodik magában panaszos, síró szavakat. Talán azoknak könnyebb, akik beszélhetnek róla. — Emlékszel? És felelevenítik szavait, szokásait, talán előveszik a régi képeket. — Nézd, akkor kapta ezt az új ruhát! Milyen boldogan mo­solyog benne, tudom, tele volt tervekkel akkoriban. Dehogyis gondolt a halálra. Többet soha nem nevet rám. Többet nem simíthatom meg a haját. Nem foghatom a kezét, és reggel nem hallgathatom meg, mit álmodott. Vajon álmodnak-e a halottak ott lent? Ál- modnak-e, ha csillagfényes éjszakákon könnyű szél kószál a temető fái között? Almodnak-e, ha tavasszal fészket raknak ezeken a fákon a madarak? Már soha nem mondhatja el. Legfeljebb és hiszem néha álmomban, hogy itt van velem. Legfeljebb én álmodok néha vele vagy én vélem megpillan­tani az utca túlsó oldalán. Bán Zsuzsa Tlf-’ f|f P ;pr-: n rr >+ " • • !<" -r- ■

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents