Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)
1991-11-28 / 279. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA 1991. november 2., szombat Bábokban alszik úgy a fe- kete-sárga-bíbor lepkeszárnyverde- sés, ahogy bennem mostanság a vers, az írás. Mégis, valahol bent, a mélyben valami vár és hirtelen kinyílik, létezni szeretne, virulni és illatozni. Ami ezen írást mégis rám kényszerítette, az most úgyis kiderül. Magyarországon kívül nincsen élet, jut eszembe minduntalan a mondás, de lehet-e élni belül; Pannóniában (régebben az országot jelentette, nemcsak a Dunántúlt) ha veszni hagyjuk egyetlen tengerünk?! „Pannóniám rommal ékes vérben ragyog féltett kincsed tengered a fényességes” — írtam volt „Romlás ellen való ének” című versemben, az évtized közepén. Korábban a Római Klubról és annak elnökéről Eurélió Pecceiről még beszélni sem volt ildomos, hát még a bioszférát féltő jövendöléseiről?! (Könyve: Kezünkben a jövő, nálunk 1984-ben jelent meg.) De nem hallgattak rá hazájában, Olaszországban sem, most látják kárát, amikor bűzlő olajszigetek úsznak az adriai strandokon. Az előző rendszerben a politika akadályozta ezen írások megjelenését, ez immár köztudott, de milyen tabuk élnek még ma is tovább, a „Nagy-Vízlépcső" árnyékában, és kiknek érdeke, hogy továbbra is maradjanak tabuk, ne derüljön ki az, amit tudunk, vagy tudnunk kellene?! Ha beszélhetünk az írástudók felelősségéről, anélkül, hogy átvennénk a mindenes szerepét, akkor úgy tetszik még egy ideig szükség lesz váteszekre itt Kö- zép-Európában, hogy változtatni lehessen gondolkodásmódunkon, cselekedeteinken, megrögzött szokásainkon. A minap egy amerikai úgyis a fejünkre olvasta: nem hősökre van immár szükségünk, ideje lenne fölhagyni a „végvári szereppel”. Értékeinkből merítve, ha nem is érhetjük el egyhamar az amerikai-angol mosolygó országát, de búskomorságunk talán oldódhatna, hogy cselekedni tudjunk. Az írók nem is hallgattak, de szavuk alig jutott el a nyilvánossághoz. Példa erre a Tokaji írótábor, ahol 1988-ban a téma a „Kultúra ökológiája” volt. Idézek Varga Mihály előadásából. „Az intézményesült szellemi környezetszennyezés mechanizmusai gyors ütemben és korábban elképzelhetetlen hatásfokkal rombolják le az Európa népei által létrehozott szellemi értékeket: a televízió intellektussorvasztó hatására és más modern technikák segítségével óriási embertömegek sodródnak a pusztán biológiai lét, a „zoológiái individualizmus", a visszavadu- lás, sőt az Ajtmatov által festett megrendítő és riasztó kép, a mankurtság felé.” (Lásd: Új Forrás Füzetek 3., vagy Fonyódi Helikon 5. 61. old.) Ez a szellemi sivárság az, ami a legveszélyesebb: „benned is hullanak már a savas-esők kimosni emlékező-sejtjeidből mi megtart összeköt s elindultak már a szellem szörny-buldózerei sivataggá tarolni legszebb gyümölcsös kertjeid hogy örökre felejtsd az ÉDENT” — írtam ezt Ez a Te versed című költeményemben. Ha tehát nem fáj nekünk az, ami szülőföldünkkel, hazánkkal, tengereinkkel, bolygónkkal történik, akkor egyre több faj kerül be a Vörös Könyvbe és végül bekerülhetünk mi is, ember és magyar. S leszünk az Univerzum ragyogó kék bolygója helyett a svábbogarak földje. E tékozló nyár elmosta bennünk a júniusi Balaton bársonyos vizét, fövenyét, tüdőt tágító illatát, a villanó fogasokat. Mert szemünk előtt ott lebegnek az angolnatetemek és még most is megemelkedik a gyomrunk a bűztől. Ketten állunk a komputer képernyője előtt, biológus doktor kollégámmal, és sorra olvassuk az irodalmat az angolnáról. E betegséget, amely a nyáron is pusztított, németül már a harmincas években leírták. Szabad vizekben a betegség nem gyógyítható. Tehát, ha jövőre ismét hasonlóak lesznek a körülmények, újra elborítják a tetemek a vizet, amiből egyébként iszunk is. A turisták majd újra hazamennek, ha egyáltalán eljönnek. És mit is nyilatkozik ezután a BHG képviselője; az angolnák egyedszámát csökkenteni kell! Magyarul: továbbra is elképzelhetőnek tartja a telepítést. Ország-világ előtt. Ugyanúgy nyilatkozik (pl. a Népszabadságban is, Angolnavész a Balatonban 1991. aug. 24. Rózsa V. Árpád) arról, hogy az angolna nem hibáztatható az őshonos balatoni halak eltűnésében (pl. sügér, vörösszárnyú keszeg) vagy egyedszámuk csökkentésében (pl. keszegek, küszök). Holott jól tudjuk, hogy a keskeny szájú angolna ikrafaló is, a széles szájú pedig pusztítja az ivadékokat, a küszt is. Mindez, megbontva az ökológiai egyensúlyt beláthatatlan következményekkel járhat. De mit is várhatunk ezektől az emberektől? Akik nem vették figyelembe a szak- irodalmat, mielőtt az angolnát tömegesen betelepítették volna a Balatonba?! Ezektől, akik az 1985-ös angolnapusztulás után is így nyilatkoznak... (Azon a nyáron kb. 20 q döglött angolnát gyűjtöttek be a somogyi parton — ezt persze nem hozták nyilvánosságra!)?! Akik a tervteljesítésre hivatkozva többször is annyi keszeget fogtak ki a tóból, hogy azt eladni nem tudták és így kénytelenek voltak azt tonnaszámra áron alul értékesíteni?! Akik — amikor néhány éve nem fagyott be a tó — egész télen halásztak kilométeres hálóikkal az elvermelt pontyokra, fogasokra, harcsákra? És mit is szóljunk ezek után a következőről: a Tihanyi Biológiai Kutatóintézet igazgatójának aláírásával pár évvel ezelőtt megjelent egy cikk arról, hogy a keszegek annyira elszaporodnak a Balatonban, hogy bepiszkítják a vizet, ezért is kell halászni! Érdekes, hogy az 1965-ös halpusztulás előtt (75-ben is volt hasonló, abból sem tanultunk), amikor a mainál sokkal több volt a keszeg, a víz szinte iható volt. Ma ott tartunk, hogy amíg azelőtt, tavasszal a fonyódi hegy alatt csak egy bottal lehetett .horgászni, mert annyi volt a keszeg, ma már, ha valaki egyet fog, mindenki megcsodálja. Süllők, pontyok eltűntek az akadókról, a horgászok pedig lassan megjelennek a kocsmákban. Újra és újra kérdezhetjük: Kié a Balaton?! Kinek az érdeke számít? Netán csak a Balatoni Halgazdaságé? Még annak árán is, hogy tönkremenjen a tó?! Holt tengerré váljon?! A millióké, akik itt élnek, üdülnek nem?! És az államé sem, amelyet így igen nagy veszteség ér, a külföldi turisták elmaradása miatt?! Miért nem lehet a tavat horgászvízzé tenni? Már kora tavasszal is jönnének a külföldiek, s több lenne a haszon, mint az angolnákból valaha is. Újra mondom, ezek az emberek, azokkal együtt, akik a déli partot kibetonoztatták, és akik eltűrik, hogy szennyezett víz kerüljön a tóba, ők a szellemi mankurtok. Ha továbbra is rájuk bízzuk a Balaton, és már környezeti értékeinket, sivataggá tarolják legszebb gyümölcsöskertjeinket. Míg bennünk él, s belőlük hiányzik az Éden emléke és reménye, ezért most a tétlenség annyi, mint a tömeggyilkosság. Simon Ottó Somogyi festő Debrecenben Táj és évszak A Képcsarnok Vállalat debreceni Medgyessy termében Bóka Dezső festőművész kiállítását rendezték meg. 35 ak- varellképet tárva elénk, egytől egyig tájképet. Bóka képei azért érdemeltek ki Debrecenben fokozott figyelmet, mert tájképei a gazdag és változatos debreceni, vagy ha tágabb meghatározással élünk: tiszántúli festészet tájképeitől merőben különbözőek, egészen mások. Bóka Dezső kiállítása egyfajta sajátos tájszemlélet kifejeződése. Nem annyira az ábrázolt — festett vagy rajzolt — táj fizikai-földrajzi különbözőségei miatt különböznek egymástól, mint inkább a táj fizikai, valós képéhez elválaszthatatlanul hozzátartozó, mondhatni tapadó társadalmi kötődés — hogy divatos kifejezéssel éljünk — meghatározottság következtében. Önmagában jó dolog, ha napjainkban, a tájfestészet háttérbe szorulásának idején, az ország különböző tájait ábrázoló művészek másutt is bemutatkoznak. Kiállításaik során nemcsak a ténlyegesen más tájat mutatják be — ez lenne a kevésbé fontos; végeredményében minden táj hasonló, sőt talán egyforma is: majd azonosak a fák, az erdők, a rétek, a vizek, a falusi utcák, a patakok-folyók fölött átívelő hidak, az utak, az ösvények, a kunyhók, a házak, a tanyák, a házak vagy fák közül kimagasló templom- ' tornyok — hanem inkább azt az egyéni kötődést, azt a bensőséges kapcsolatot, ami a művészt a tájhoz köti és egyszerre teszi objektívvá és szubjektívvá. Ez a kötődés, az ebből fakadó látásmód és lát- tatási kényszer teszi mássá, formálja mind a tájra, mind pedig a művészre jellemzővé, hallgatagsága ellenére is beszédessé az alkotást. Bóka Dezső képeinek áttekintése is arról győzhet meg bennünket, hogy a dunántúli táj szelíd, mindent megnyugtató rendben lévőnek sejtető; a debreceni-tisztántúli viszont nyugtalanító, az esetleges szép, rendezett tájban is az egyéni és közösségi problémákra utaló. Bóka Dezső művészete ezeknek a gondolatoknak a felidézésére, ennek az összevetésnek a megtételére nagyon is alkalmas. Paradoxonként hangzik, hogy egy minden darabjában nyugalmat, csendes szépséget, halk finomságot, harmóniát árasztó kiállítás a látogatók egy részében forrongó, nyugtalanító gondolatokat vált ki és a szépségben is megoldatlan problémákat vet föl. Úgy érezzük, hogy talán éppen ebben a gondolatéb- resztésben volt Bóka Dezső képei debreceni bemutatásának jelentősége. A kiállított alkotások tárgy szerint két nagy csoportra oszthatók: tájképekre és év- szakábrázolásokra. A legtöbb képen a kettő együttesen jelenik meg. Á tájképek Külső-Somogy északnyugati* csücskét, Tab környékét mutatják be leginkább (Somogy- meggyesi fák, Tabi részlet, Andocsi templom, Igali őszi táj, Koppányvölgyi táj, So mogymeggyesi ház stb.) Nem kalandozik el messzire, kevés kivétellel megmarad a közeli dunántúli tájakon (Nagybereki részlet, Kőröshegy tavasszal, Siófoki piros villa. Balatonföld- vári kikötő, Pogányszentpéteri este, Kapoli este, Tengődi részlet, Galamboki református templom stb.) Külön csoportot képezhetnek viszont látrányi képei (Látrányi őszi részlet, Látrányi táj este, Látrányi templom este, Látrányi tó stb.) Vagyis, az ábrázolt táj tekintetében megmarad szülőfaluja, Balatonendréd közvetlen szomszédságában, anélkül azonban, hogy az úgynevezett Balaton-festők sorába állna. Valahogy úgy, ahogy Balatonendréd — neve ellenére — sem balatoni falu. Az évszakábrázolás vagy évszakfestészet szokatlan műfajmeghatározásnak hathat. Bóka Dezső festészetében azonban ez a „műfajtartalom” minden más művésznél jobban érzékelhető. Már eddig említett képein is láthattuk, hogy különösen kedveli az estét, a szelíd hangulatot árasztó esték elmosódó, sejtelmes formavilágát; a puhává, oldot- tan meleggé, olykor ködszerűvé bomló színvilágát. Biztosak lehetünk benne, hogy Bóka Dezső az estékben az estékhez oly sokban hasonló évszakot, az őszt festette meg oly sokszor, oly gyengéd szeretettel (Őszi este, Tanya este, Őszi erdőben, Őszi részlet, Bábonymegyeri őszi részlet, Őszesti út, Őszi táj, Őszi táj madarakkal, Horgásztó ősszel stb.) Nem az éjszakát, hanem az estét; Az ígéretes tavaszi, az érett szépségekkel terhes nyáriakat és az elmélyülésre, számvetésre késztető, örömteli őszi estét, de talán sohasem a hideg, a zord, fázós, a jövő felől aggodalmakkal teli téli estét! Vagyis, mindezekben az ígéretes, a megnyugtatóan szép, harmóniát adó őszt festette meg. A maga jellegzetes meleg színeivel; a barnába átmenő vörössel, a sok árnyalatú sárgából építkező barnával, az olykor-olykor már a kék hidegébe is átcsapó vidám zö/odel, illetve ezek szép, kiegyensúlyozott színösszhangjával. Ez a színösszhang, a színek efféle összeváloga- tása önmagában is meleg, együttérző szeretetre vall és valami erős vonzódást, kötődést, de semmi esetre sem holmi melankóliát, vagy éppen nosztalgiát fejez ki; mondhatni lírai, szinte önvallomásos módon. Nem kívánunk holmi „műí- tészi” pózban tetszelegni és a művészettörténet-műkritika már-már alig érthető tolvajnyelvén mondani tartalmatlan véleményt. Nem akarunk arról merengeni, hogy festőnk nem absztrahál.hogy nonfigurativ-e vagy sem, hogy technikájában, felfogásában konzervatív-e; netán realista, sőt talán naturalista... vagy valami más: például polgári, sőt kispolgári, a kifejezés szó szerinti és pejoratív értelmében egyacánt... Mindezek helyett azt a különbséget, másságot hangsúlyozzuk, ami a debreceni-tiszántúli mesterek tájfestészete és a Bóka Dezső festészetében megtestesülő dunántúli tájfestészet között van és ezen a kiállításon is jól érzékelhető. Bóka képeiről lerí egyfajta szívmelegítő falusze- retet-tisztelet is. Olyan, aminek kapcsán — kissé Rudnay Gyulára is emlékezve — nem lehet és nem is szabad felvetni a népi-urbánus vagy egyéb, hasonló frázisskatulá- zást. Bóka szereti a meghitt kis közösségeket, az ezeket megtestesítő falut. Festőinek látja őket és festői eszközökkel mondja el személyes véleményét róluk, mégpedig úgy, hogy bennünk is fel akarja kelteni vagy meg kívánja erősíteni a falu szerete- tét. ,j , , Dankó Imre
