Somogyi Hírlap, 1991. november (2. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-23 / 275. szám

1991. november 23., szombat

SOMOGYI HÍRLAP — KULTÚRA

9

CSERDI FERENC: EROS NEVERE

Mint aki álruhában járt...

Egy fél évszázados verseskötet emlékezete

Cserdi Ferenc régi kaposvári tanárcsalád gyermeke. Édesapját szeretettel és megbecsüléssel emlgették a városban. Az ifjú költő huszonnégy évesen jelentette meg első verseskötetét 1941-ben. Lírát kívánó egyénisége csupa hangulat, az önmagába fordult szellem a matérián túlnézve csupán a létezést dicsérő életörömöt, a gondolat szomorúságát és a szerelem önfeledtségét követi. A természet nyugalmába beleolvadni, túllépni mindenen, ami gyötrelmes magány és velejáró fájdalom, a szerelemben feloldódni s gondolni a félelmes halálra — ez az első kötet hitvallása. Nem törődni kamaszkori szenvedélyes eszmékkel, nem üvölteni a háború fájdalmasságával, a kenyértelenek gondjaival, csak léleknek lenni mindenki leikéül, tudva, hogy por és hamu csak az értelem. Csak a létezés szűk és mély élménye a költő élettere, mintegy folytatva Tóth Árpád és Juhász Gyula világtól való meghátrálását. S 1943-ban már kiadásra vár a második kötet anyaga is, amikor széttépi összes verseit, s megsemmisíti őket.

Költői önbizalma rendült meg talán? Vagy a háborútól, szenvedéstől ellenséges kor hitette el vele, hogy nem való most önmagáról szólni?

Ami fönnmaradt utána: az egyetlen kötet csupán. Húszéves korától írt verseiből elmélyült érzések, halk zeneiség, gyötrő önkimondás árad. És szépség mindenünnen! Első s egyetlen kötete torzó, egy tehetséges és nagyon fiatal költő kezdő lépései csak, kinek még azután kell kiérlelni a kész formát, s magára kért tökéletességet.

Hogy mi történt ezután, csak a család tudhatja, de elhallgatása egy életre szólt. Több mint egy évtized múlva belekerült az 56-os eseményekbe, s családostul Komlóra száműzik. Elfogadja sorsát, belenyugszik abba, ami nem változtatható. Csak a költészet, a rím, a ritmus, a gondolat; csak a testbe és szellemi kiűzetésbe nem zárható lélek nem hagyja nyugodni azt, akinek az ereiben is költészet csörgedez. A szellem szabadsága nem béklyózható, mindig megtalálja útját, ha szűk csatornákon is. Van fórum, ami a legálul levőknek is megjár; a kocsma. S Komlón ezidőben igazán válogatott társaság fordult meg. így történt, hogy barátai közé — s egyre több barátja volt — a borgőzös kocsmák közönsége nemcsak inni és társalogni járt, hanem irodalmi fórumon is találta magát. Kosztolányi, Babits, Weöres Sándor verseit szavalva, s tanítva, irodalomról és művészetről vitatkozva Cserdi Ferne körül szellemi központ alakult. Bevonult a „plebs” közé az „elit”, s jól megfértek egymással.

tanár volt és könyvtáros. Ez utóbbi kapcsolatait felhasználta arra, hogy az összes magyarországi könyvtárból töröltette (kidobatta) első és egyetlen verseskötetét az Eros nevére címűt. Az Országos Széchenyi Könyvtár kötelespéldány raktárában maradt meg egy kötet, és a kaposvári megyei könyvtár Somogyi Gyűjteményében is található egy, de valószínűleg utólagosan kerülhetett ide, mert a költő dedikálása szerint ez ajándék volt egykori tanárának.

Elszigetelődve is megteremtette a maga szűk világát. Úgy tűnt, jól érezte magát Komlón. Végrendelete ezért keltett megdöbbenést családjában, mert temetését Pécsre kérte. Ha jelképesen is, de vágyott visszatérni a városba, száműzetése előtti lakóhelyére, ahol valamikor főiskolai tanár volt, ahol annak idején a gondolatban és művészetben oly gazdag élet virágzott; többek közt Várkonyi Nándor, Weöres Sándor vagy Makay Gusztáv szellemi vezetésével. Végrendelete egyébként egyértelmű; feledni és feledni. Ezért történt, hogy a család némán, szűk körben temette el őt, nem értesítve az ismerősök, tisztelők és barátok százait, akik szeretettel búcsúztak volna.

Sosem volt mártír. Talán csak önnön feleslegeségét érezte egy másságot türelemmel elviselni nem tudó korban.

László Ágnes

Cserdi Ferenc versei

TÉLI ÉNEK

Most fáj. Csönd. Ne kutass lélek, ringat az alkony, az alkonyi tó, a júniusba tévedt férfilélek hegyormán lágyan hullik a hó.

Most fáj. Csönd. Ne szeress lélek, holt vizen át csak játszva evezz, szép tavaszod, mit sírva kerestél, újra, meg újra, meg újra nem ez.

Most fáj. Csönd. Ne is élj lélek, ormodra lágyan hullik a hó, s bús nyárba züllött téli valódat takarja csöndben a lágy takaró.

KÖLTEMÉNY

Látod? nyújtózik bennem már az ősz, és nemsokára már a tél havaz, s nem fogják tudni rólad itt a földön, hogy ki voltál, s örökre itt maradsz.

Oly múló minden. Örömök és bánat, s a szív is porló, bármilyen kemény, te élni fogsz míg él a föld, a tenger, ki föld leszel és tenger; költemény.

Te élni fogsz, ha halnak is az évek, rajtad nem fog se kor, se jég, se hő, te élni fogsz oly hidegen és épen, mint él a föld, a tenger és a kő.

Te élni fogsz és szétnézel a földön, ha fönnállsz majd az égi balkonon, s hideg kezeddel szíveket melengetsz egy szeptemberi hűvös alkonyon.

OLÁH ISTVÁN

Csángó rekviem

Juzsi te, az istenfádat, gyere le arról a, kertről, mert elvisz a dráku! Úgy látszik, a Kárpát-medencében, sőt azon túl, Moldvában még mindig van annyi véglegesség, hogy egy kalap alá hozza az égi és az alvilági régiókat. Mert az istenfa gyökerének árnyékában ■megjelenik az ördög egy köl- csönszó papundekli-jelmezé- ben.

Emlékszünk-e még a Dra- kula-hisztériára? A horror egy Duna-völgyi törpefejedelemség középkorára lokalizálható, ettől függetlenül a draku megjelenik olykor, és akkor futni kell. Vagy maradni? Juzsi azaz Józsi ezt a második lehetőséget választja, meg se moccan a kerítésen. Ez a tizenhárom esztendős gyerek képtelen a képes beszédre, még mindent egyben az egyben lát, hall s főleg értelmez. Még nem találta fel a metaforát, ezért aztán amikor névrokona, Józsi bácsi, az öreg csiszmár (azaz suszter) a magyar szóra fogta, hogy őre legyen a nyelvnek, ő azt bizony most komolyan veszi és őrködik. — Ha egyszer elkerülsz Erdélybe, és főleg Csíkba, ahonnam indultatok, ne állj sorsod kapujában úgy, hogy még el se olvashatod a keresztkötésbe vésett feliratot.

Micsoda idők, micsoda kor — a szellem huszitái, az alig-írástudók a peremvidéken négy elemivel, öttel mondják az igét, ha csak azt mondanák, prédikátorok lennének; de nem, ők a foltozóvargák, a szövőgyáriak, a fúró-faragó mesteremberek, ezért aztán az igéhez főnevet keresnek, s a főnév mágnesként vonzza a melléknevet.

Vajon? Józsi csak olyankor beszél, amikor feltétlenül muszáj. S amit mond: lepusztult kommunikáció. Nincs színe, formája, hangulata. Például: most lemenyek biciklizni. Vagy: magiknál az Olt folyik, nálunk a Beszterce. Éhes vagyok. Jóllaktam, elég volt. Azt is elmondja — jelzők sehol — hogy apjának egy forradás van a homlokán, mert a poli- zor (ez egy gép) úgy megvágta hogy vagy hat hétig feküdt a iasi — a jászvásári — kórházban: édesanyámnak letörött a tokja, és ezt akarta apám megcsinálni, de a gépből kirepült a vasdarab, nohát így volt. — Csak nem karddal az oldalán sétálgat anyád, te Juzsi? — Dehogy, a tok a cipőnek a hogyísmondjákja.

A gyerek magától szinte nem is szól. Se így, se úgy. Ha mégis, és ha így, előfordul, egészen más jelentést markol, mint szeretné.

— Menj be a szobába, pihenj le — unszoltam, nem sokkal azután, hogy megérkezett. Körülbelül úgy nézett rám, mint amikor a Jancsi meg a Juliska a gyermeksütögető emberevő banya színe elé került. — Hát persze, ti a kályhát mondjátok szobának, ez is kölcsönszó. Rendben, menj a szoba szobájába, ha jól megnézed, még egy ágy is van a küszöbön túl, aludj.

Egyelőre nappal van még, fényes ónos, melege annál tikkasztóbb. Ki ültette Józsit a kerítésre, mikor? Minek? Madárijesztőnek nem, az biztos, a madárijesztő a kilencedik, mert ők nyolcán vannak, s amikor már Florentin is nyűtte a nadrágot, amit ő kapott, a Juzsi; akkor kiviszik szépen a madárijesztőnek, beöltöztetik még vagy három nyárra. Cris- tian túl kicsi hogy örököljön, s még annyira nő, a madarak réme sem ülhet meztelen a ház szégyenére.

Nekünk, erdélyeiknek a családi lajstrom is sokat mond. Kezdetben vala Ilona, következett Anna. Harmadiknak pedig Angela, negyediknek ez a tizenhárom esztendős legényke, aztán Erzsi, aki a neve után ítélve még békebeli. Kérdés, volt-e valaha is béke vidékükön-vidékünkön? Ha igaz, legalább ezer éve, s leg- fönnebb a madéfalvi veszedelem telétől tartják maguk a moldvai csángók. A család utolsó három gyermekneve: Florentin, Simona, Cristian. — Míg nem felejtem — mondaná Juzsi a kerítésen —, az iskola udvarán ránk szól a tanító: ne beszélj magyarul, te! De igazából csak az elején kellett ránk szóljon, mert most nem beszélünk, s ha mégis, tudja maga, hogyan.

Ez tehát a lehetséges érv, hogy megértsem (ha netán

mégsem), miért fordult akkorát a névnaptár. Angela akkor kaphatta a keresztvizet, amikor egy jól érzékelhető kettősségtudat jelentkezett a faluban, és amikor a rádió meg a tévé tele volt egy Angela nevű bodor szépséggel. A Florentin — Simona — Cristina hármas viszont a záróbizonyosság, legalábbis ott, a hegyen túl csönedesen meghúzódó tartományban: látjátok, feleim, mik leszünk, ha már nem vogymuk...

Egyelőre megvannak, a házon belül egyféleképpen, egyre törékenyebb biztonságban (ami egyre vaskosabb bi- zonytalanyság ugyebár), az utcán, az iskolában, a falu kanál víz-közéletében más módi szerint. Az apa — a forradással homlokán — tán épp az Istenhegyi úton épít. Ha elfelejtettem volna, Juzsi egészen biztos közbeszól. Olykor levelet ír, kis kerek számmal a lap alján: ennyit kerestem a múlt hónapban, az hárommal, újabban néggyel megszorozva annyi mint... S a család elájul a boldogságtól, ennyi lejt még leírva se láttak, nemhogy majd a bőröndben, amit apa leemel a vonatról...

E pillanatban üres a kerítés. Juzsi átjött a hegyen, nálunk vakációzik. Valószínű, el- szenderedett egy órácskára őrhelyén, felszínes álmát egykettőre elmosta az árvíz. — Nálunk, Lészpeden a házba nem tört be az iszap, a kert térdét fogta — tör fel a költészet belőle, most az egyszer. A hat sor kukoricát intézte el;

Csupán ekkora a kert? És nem is paradicsom. Akkor viszont a kiűzetés bizonytalan időkre marad. Bizonytalan jövőre, köszönjük, meglesz. A menekülés pedig nem az inga törvénye. Csak ide, vissza már soha. Az ábécéskönyvet elviheted, s igazából a kerítésen üldögélve tanul az ember. Egy idegenné vált világ körmondatainak kavargásában tőmondatokat, tehát a lényeget: apa dolgozik. Anya főz. Testvérem játszik. A nap süt. A kutya ugat.

S a karaván merre halad?

(Az írás III. díjat nyert az MTI- Press tárcapályázatán.)

RÉGI ÉS ÚJ ÜVEGEK

Napjaink egyik leghétköznapibb használati, ugyanakkor műtárggyá, dísztárggyá, ékszerré nemesülő anyaga: az üveg. Időszámítás előtti görög, etruszk, egyiptomi sírleletek bizonyítják, hogy már a történelem e korai korszakában is használták, kedvelték és természetesen gyártották.

Pannóniában az ásatások tanúsága szerint meglehetősen későn, csak az időszámítás utáni második század végén betelepült mesteremberek és rabszolgák közreműködésével kezdődött meg a termelés.

Ilyen korai magyarországi leleteket is bemutat a Budapesti Történeti Múzeumban januárig nyitva tartó Korok és üvegek — kutatások és eredmények című kiállítás.

Az egykori Savariában, Bri- getióban, Aquincumban, a Borostyán út mentén üveghutára utaló nyomokat tárt fel az ásatás. Bár műhely nyomára nem leltek, bizonyosra vehető,

hogy a római kori iparosnegyedben néhány üveghuta is működött. 3-4. századbeli használati üvegtárgyakat is felszínre hozott a régészek ásója, egyik-másik sírban üvegpoharat, kancsót, üvegedényeket találtak, a női sírokban színes üveggyöngy nyakláncokat, karkötőket.

Tömeges méretekben a 13. századból maradtak fenn üvegedények a korabeli Magyarországról. Ekkor a kézműves ipar képes volt már arra, hgoy a háztartásokat ellássa üvegedényekkel. Ezek nem alkalmakra készültek, hanem a mindennapok használati tárgyaivá lettek, ezért is találhatók a középkori háztartási hulladékok között üvegedények széttört darabjai. A 16-18. században az opálüveg a magyar üvegműves- ség leggyakrabban gyártott terméke. Áz első meghatározott helyről származó emlékeink a 17. század elejéről valók. A tüzes, áttetsző opál gyertyatartók, korsók, talpas emlékpoharak írásos díszítéssel készültek.

A kristály üvegek a 18-19. század termékei, jellegeztes- ségük a köszörült vagy festett díszítés. Külön csoportot képeznek a pest-budai látképpel ékesített üvegpoharak. Az újkori üvegek magukon viselik a kor valamennyi jellegzetes művészeti irányzatának jegyeit. Ezért játtunk a kiállításon is empire, neógot, neore- nenszánsz, neobarokk és rokokó üvegtárgyakat. Majd a szecessziós magyar üveg jeleseinek, Sovánka Istvánnak, Pantocsek Leo Valentinnek és Roth Miksának néhány alkotása zárja a bemutatót. Pantocsek Leo Valentin nevéhez az általa kifejlesztett irizáló üveg felfedezése fűződik, Roth Miksáéhoz pedig a magyar üvegfestészet világhírűvé tétele.

(kádár)

Roth Miksa üvegablak terve