Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-10 / 238. szám
1991. október 10., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Horn Gyula Cölöpök Közös Piacnak nevezett vörös posztó 1982 elején Bécsben kere- kasztal-megbeszélést tartottak a megbékélést szorgalmazó nemzeti és nemzetközi mozgalmak képviselői. Ezen részt vett Eugen Zelbmann is. Négyszemközti találkozónkon javasoltam neki, hogy Schmidt kancellár hívja meg látogatásra Kádár Jánost, biztos vagyok abban, hogy az első titkár nem utasítaná el a kezdeményezést. A látogatás jól demonstrálná az enyhülés iránti közös elkötelezettségünket, s napirendre tűzhetnénk az EGK-val kapcsolatos ügyet is. Zelbmann helyeslőén bólogatott, s néhány hét múlva a kancellár elküldte a meghívást Budapestre. Kádár János szívesen fogadta, s áprilisban ellátogatott Bonnba. A találkozókon valóban jó légkörben folytak a megbeszélések, nagy sajtófigyelem mellett. A kancelláron kívül az Öreg az ellenzéki pártok vezetőivel is leült. Meg kell jegyeznem, hogy Kádár Jánost messze a legtekintélyesebb kelet-európai vezetőként tartották számon Nyugaton. Akkoriban született az a mondás, hogy ő az egyetlen kelet-európai vezető, akit egy nyugati típusú demokratikus választáson is megválasztanának. A nyugati politikai személyiségek megtiszteltetésnek vették, ha vele tárgyalhattak. Helmut Kohllal, majd Franz Josef Strauss-szal folytatott bonni megbeszélésein az utóbbi rendkívül „szabadszájúnak” bizonyult. Emlékszem, éles szavakkal bírálta a szovjet vezetést. Brezsnyevet „háborús kalan- dorsággal” vádolva leszögezte: „Akármilyen súlyos hibákat követ is el Brezsnyev, nem lesz több világháború. Ha vele nem tudnak zöld ágra vergődni, majd másik szovjet vezető jön, akivel szót tudunk érteni.” Strauss mély benyomást tett rám, s a vele való találkozók mindegyike emlékezetes maradt. Kelet-Európá- ban mint szélsőséges jobboldalit, „háborús uszítót” könyvelték el; olyasvalakinek tartották, akivel nem szabad szóba állni. Elsőként Magyar- országra látogatott térségünk államai közül. Szigorúan magánjellegűnek minősített útjának formai célja vadászat volt, de ez egybekapcsolódott Kádár Jánossal s egy-két más magyar vezetővel folytatott benső'séges beszélgetésekkel. Első látogatása előtt a budapesti szovjet nagykövet megkereste az MSZMP KB akkori külügyi titkárát, s átadta Ponomarjov írásbeli üzenetét. Ebben az SZKP nemzetközi felelőse közölte: „Tudomásunkra jutott, hogy F. J. Strauss rövidesen Budapestre látogat. Az SZKP vezetése mélységesen fel van háborodva, hogy a magyar elvtársak fogadják...”, majd mindenféle jelző következett a nyugatnémet politikus pályafutásáról, tevékenységéről. Ponomarjov az üzenet végén szinte parancsolóan felszólította a magyar párt vezetőit, hogy azonnal mondják le a látogatást. Kádár János az üzenet hallatán nagyot káromkodott, szidta a fecsegőket, majd közölte, hogy a látogatást nem mondjuk le, s az üzenetre ne válaszoljunk. Emlékszem, néhány hónap múlva, még az NSZK iránt rendkívül toleráns OKP vezetői közül is többen nehezményezték, hogy Stra- uss-szal szóba álltunk. Később, már államtitkár koromban a politikus egy soros útja előtt megjelent az MTI müncheni keltezésű közleménye, hogy Strauss Budapestre készül, s a tervek szerint itt a magyar vezetőkkel fog találkozni. Akkoriban a német politikus már más kelet-európai országban is „szalonképes” személyiséggé lett. Az Óreg ennek ellenére még aznap délelőtt felhívott telefonon, s kemény hangon számon kérte a közelményt. Hiába magyaráztam, hogy azt nem mi adtuk ki, különben is már semmi rendkívüli nincs az egészben, nem tágított a véleményétől. Csak akkor enyhült meg, amikor Strauss a megérkezése után elnézést kért az apparátusa „fecsegése” miatt. A programnak megfelelően a német politikus és kíséretének tiszteletére díszebédet rendeztem a Hilton Szálló különtermében. Jól elbeszélgettünk, s különösen belém vésődött, amikor a következőket mondta: „Nézze, a német demokráciához nélkülözhetetlen az erős szociáldemokrácia. Enélkül nem működhetne a rendszerünk. A választásokon mindig azért szurkolok, hogy egyrészt a CDU-CSU koalíció győzzön, az SPD ellenzékbe szoruljon, másrészt hogy a győzelmünk ne legyen túlságosan nagy, mert akkor gyenge lesz az ellenzéki SPD, s ezzel kormányunk ellenőrzése.” Szavaitól felbuzdulva, szokásomtól eltérően nagy lélegzetű pohárköszöntőt mondtam, amelyben Strauss reálpolitikai képességeit méltattam. Elérzékenyülve viszonozta az elismerést és a jókívánságokat, majd határozott tónusra váltva kijelentette: „Nem tudom megjósolni, hogy pontosan mi fog még történni Európában. Abban azonban biztos vagyok, hogy többé nem lesz ezen a földrészen fegyveres forradalom. Ezt kell szem előtt tartani mindannyiunknak.” Az 1982. áprilisi bonni látogatás során izgalommal vártam, hogy Schmidt kancellár szóba hozza a közös piaci tárgyalásainkat. A vége felé aztán, amikor hármasban maradtunk, belekezdett, s legnagyobb meglepetésemre a következőket mondta: „Az önök javaslatára mindent megtettünk az embereinken keresztül, hogy előmozdítsuk az egyezmény létejöttét. Sajnos kiderült, hogy nagyok az eltérések az elképzeléseink között. Brüsszel számára még ma sem világos, hogy önök pontosan milyen tartalmú megállapodásra gondolnak. Különben is Magyarország számára súlyos konfliktust okozna a Szovjetunióval való kapcsolatokban e frigy a Közösségekkel. Azt tanácsolom, egyelőre vegyük le a napirendről az ügyet.” Kádár János hümmögött, s csak fej- bólintással válaszolt. A búcsúvacsorán a kancellár közvetlen közelében ültem. Kérdezgetett, hogy honnan, mely német vidékről származnak az őseim, kényszeredetten válaszolgattam, majd hirtelen megkérdeztem tőle: „Mondja, kancellár úr, miért aggódik ön helyettünk is a Közös Piac kapcsán a magyar-szovjet viszony rossza- bodásáért? Miért nem bízza ránk a következmények mérlegelését?” A házigazda el- komorodott, majd elmagyarázta, hogy az NSZK számára is kellemetlen lehet, ha a szovjetek megtudják, hogy közreműködésükkel került tető alá a megállapodás. A bonni közlés után hónapokra abbamaradt az érintkezés a Közös Piaccal. Később újra mozgolódni kezdtünk, bizalmas szakértői megbeszéléseket tartottunk, főként a KB Gazdaságpolitikai Osztályának képviselői, Szikszai Béla és Horváth István — a majdani bonni nagykövet — útján. Ellátogattak Párizsba, s mint később megdöbbenve értesültem, kérésünk ellenére a francia partnerek nyilvánosságra hozták a tárgyalásokat. A szovjetek mellett a külkapcso- latokért felelős magyar vezetők, főleg Nyerges János, mindent megtettek a tárgyalások megtorpedózása érdekében. Még 1988 tavaszán is görcsösen hajtogatták ezek a „jóemberek”, hogy Magyarországnak a szocialista közösséggel kell fejlesztenie a kapcsolatokat. Havasi Ferenc, Németh Miklós, később Grósz Károly támogatása nélkül biztos, hogy a külkeresek és az NGKT vezetői eltemették volna az ügyet. Rengeteg hercehurca, a személyes sértegetésekbe is átcsapó viták jellemezték annak az ad hoc bizottságnak a munkáját is, amely az egyezmény ügyével volt hivatva foglalkozni. Igaz, a KGST-partnerek, főként a szovjetek, árgus szemmel figyelték minden lépésünket Brüsszellel, s ahol tudtak, a közös érdekekre hivatkozva, keresztbe tettek. 1988-ban, amikor azt tapasztaltam, hogy gazdasági vezetőink mindenbe belekötnek, mondvacsinált ürügyekkel akadályozzák az egyezmény létrejöttét, felugrottam: „Rendben van. Most már világos, hogy ti nem akarjátok az egyezményt! Vigyük újból az egészet a Politikai Bizottság elé. Majd az dönt az ügyben.” Dühös kirohanásomra visszakoztak, s 1988 szeptemberében megszületett az egyezmény. Azon már nem is csodálkoztam, hogy az a kormányférfiú, aki olyan sokat tett az egyezmény létrejötte ellen, nyilatkozatban méltatta a maga szerepét. (Jövő csütörtökön folytatjuk) COLUMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra írta: Alfred Lawrence — Fordította: Kira József A gyilkos nem lehet férfi Az áruház legfőbb vezetői közül is többen megjelentek, élükön az ifjabb Mr. B.-vel, akit Columbo az első napon kihallgatott. Mary Jane előírásosan köszöntött mindenkit. A detektív azonban észrevette azt is, hogy az ifjabb Mr. B. kapott egy puszit is az arcára, noha gondolta Columbo, a lány egyáltalán nem olyan puszilkodós fajta. Duke is megérkezett: össze nem illő nadrágot-zakót és magas nyakú pulóvert viselt. Odabiccentett Mary Jane-nek, és csatlakozott a munkásokhoz. Farley és Rafe jött utoljára. Váltottak néhány szót Mary Jane-nel, }majd a koporsót körülvevő gyászolókhoz álltak. Mr. Margolis lépett a helyiségbe, egy imakönyvet szorongató, sötét ruhás, sovány, sápadt férfival. A lelkész felolvasott néhány imádságot a koporsó mellett, és a gyászolókhoz fordult. — Búcsúbeszédet mond valaki? — Hangja olyan mély volt, mintha a sírból jött volna. A húsz egynéhány jelenlévő zavartan nézett egymásra. Aztán Rafe szólalt meg: — Várjon. Csak azt szeretném elmondani, hogy ő volt az egyik legkedvesebb, legaranyosabb ember, aki valaha is élt. Nem kellett volna meghalnia. Ez szörnyű. Visszafojtotta a zokogást. A lelkész pár szót mondott még, és a szertartás véget ért. Columbo észrevette, hogy Rafe rövid beszéde után lesújtó pillantást vetett Farleyre. A nyomozó nem tudta, mire vélje. Az a néhány nyom, amelyre rábukkant, ellentmondásos és zavaros volt. De abban biztos volt, hogy azok nem Farleyhez vezetnek. Ingatag lelkületű embernek vélte, olyannak, akit elbűvöl a bűncselekmény elkövetésének varázsa, de csak az elképzelésig jut el. Addig a pontig, hogy úgy érzi, maga is végrehajthatta volna. Az ügy bizonyos vonatkozásai Mary Jane-re utaltak mint gyanúsítottra, ő volt az utolsó, aki látta Shirleyt, és az a furcsa ügy a ceruzalámpával birizgálta Columbo fantáziáját. De a bűn- cselekmény különösen véres, férfiasán brutális. Aztán ott van Duke, aki kínosan feszeng a többiek között, noha egy halott közelsége nem nagyon zavarhatja. Sokat láthatott Vietnamban. De rejteget valamit, egy olyan tényt, amely, úgy érzi, gyanúba keverheti őt Columbo szemében. A logika szerint Duke-nak kellene a gyilkosnak lennie. Columbo tehát várt, visszahúzódott és figyelte, hogy mit árul el magáról. Rafe kiment a helyiségből. A többiek is kezdtek elszállingózni. Az ifjabb Mr. B. Columbo felé biccentett, miközben belekarolt Mary Jane-ba. Columbo őt számításon kívül hagyta, mert látszott rajta, hogy a gyilkosság teljesen kiborította, és azért is, mert tervei között szerepelt Shirley gyors előléptetése az áruházi ranglétrán. Milyen okból, a lány tehetsége vagy szépsége miatt? Columbo biztosan érezte, hogy a férfi nem lehet a gyilkos. Figyelte, ahogy Broughton elhagyja a helyiséget Mary Jane társaságában. A mellettük lévő ravatalozóban megszólalt az orgona, jelezve, hogy már egy másik szertartás kezdődik. Van valami furcsa Mary Jane magatartásában, gondolta Columbo. A lánynak határozottan nem tetszett, hogy Columbo ott szaglászik körülötte, és ez nyugtalanította a detektívet. Nem azért, mintha olyan érzékeny lelkületű lett volna. Távol állt tőle, de megtanulta az évek során és az általa vizsgált több száz ügy kapcsán, hogy akinek nem volt ínyére a közelléte, annak a legtöbb esetben volt valami takargatnivalója. Columbo kocsija haladt utolsónak a temető felé. A sort Mary Jane autója vezette, őt követte Farley, majd a többiek: nyolc kocsi kígyózott végig a ragyogó téli napsütésben. Columbo még nem ismerte fel az indítékot. Nem értette, hogy az, aki megölte Shirley Bellt, miért tette. A lánynak nem volt sok pénze, és egyáltalán nem volt ellensége. Minden értesülés, ami ez idáig hozzá érkezett, megerősítette azt a tényt, hogy Shirleyt mindenki szerette. Columbo azonban azt is tudta, hogy sok „jó” ember éppen a nagylelkűségével szerez magának ellenséget. Az embereket megszégyenü- lésük, ragadtatja erőszakra ellenük. Mintha az ártatlanságuk, kedvességük, jóakaratuk ingerelné a tett végrehajtóját. A szertartás a sírnál ugyanolyan rövid és szomorú volt, mint a ravatalozóban. A temetések között pendliző másik lelkész a sírgödör széléhez lépett. A koporsót leeresztették. Mary Jane, Rafe és Farley rögöket ejtettek rá. A lelkész röviden beszélt a porról és a hamuról. Rafe a zsebéből előhúzott egy kis Bibliát, kivett belőle négy lepréselt violát, és a koporsóra dobta. — Isten kegyelmére bízunk. Az emberek szétoszlottak a sír mellől. — Az Isten kegyelmére, szerelmére...szerelem! — gondolta Columbo. — Igen, az lehetséges. — Anélkül, hogy észrevette volna, hangosan beszélt. A lelkész meg is kérdezte, hogy segíthet-e valamiben. — Nem, nem — mondta Columbo sietve. — Csak hangosan gondolkodtam. Körbepillantott a szürke és fehér, zömök sírkövekkel fedett sík területen. Észrevette, hogy Farley, Rafe és Mary Jane a kocsijaik mellett beszélgetnek. Aztán Mary Jane egyedül beült a kocsijába, Farley és Rafe pedig együtt hajtott el a másik "kocsival. — Már korábban gondolnom kellett volna erre — vakarta meg Columbo a fejét, és visszasétált a kocsijához. Távolabb egy kis csoport gyülekezett, egy másik temetés. Columbo autója mellett Duke várakozott. — Hadnagy? — Azt akarja, hogy bevigyem a városba? — Nem. Van kocsim. De beszélnem kell magával. — Bizony. — Arról az éjszakáról. Gondolkodtam...ott... — biccentett a sír felé. — Kedves lány volt. — Én is úgy vélem. Szóval. Azon az éjszakán. Elaludtam a kapcsolónál. Érti, mire gondolok? — Talán ha elmondja az egészet. — Felmentem a dekorációs részlegbe, amikor Farley ott volt, és ittunk pár pohárral. Lehet, hogy túl sokat. Miután elment, kinyújtóztam egy pillanatra. Hogy pihenjek. Columbo bólintott. — ...és elaludtam. A váltótársam ébresztett fel. Ez bánt engem állandóan. Talán megelőzhettem volna a történteket... — Ez minden, amit el akart mondani? Egy kis italozás és kész? — Igen. — Mit tud Mr. Lanierröl? Mikor ment fel hozzá? — Még dolgozott. Éppen akkor fejezte be. A kabátját vette fel. — És nem hallott semmit előtte? — Semmit. De a lépcső, ahol Shirleyt megtalálták, nagyon messze van tőlem, láthatta, ahol bejött. — Igen. Mit gondol? — Hogy érti? — Csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit gondol az egészről. — Nem tudok semmit. Én tiszta vagyok. Mélyen aludtam. Kérdezze meg Farleyt. Vagy a váltótársamat. Ők el fogják mondani. — Oké. Lazítson egy kicsit. Columbo elengedte Duke-ot. Amint visszafelé hajtott Los Angeles belvárosába, bizonyossá vált benne, hogy egy idő után elkapja a gyilkost. Úgy vélte, eljött az ideje, hogy kicsit többet tudjon meg Shirley Beliről. Columbo Chicagóba repült, hogy földerítse az áldozat, Shirley Bell ottani életét. Abban reménykedett, hogy ha megismeri a lány múltját, képes lesz összerakni azokat az elemeket, amelyekből kiderül, hogy mi történt halálának éjszakáján. Az első, amit tapasztalt, a hideg volt. Kilépve a hatalmas O’Hare repülőtér várótermének kényelméből, a Michigan-tó felől fújó szélbe került. Ócska ballonjának gallérját szorosan összefogta a nyaka körül. Egy kis vászontáskát hozott magával, amely csupán egy váltás fehérneműt, fogkefét és egy inget tartalmazott. — A pokolba is, egy sál is kellett volna — motyogott magában a kis kaliforniai. Columbo, ez a meglehetősen vézna termetű ember, aki az enyhe dél-kaliforniai időjáráshoz szokott, hősiesen küzdött vékony ballonkabátjában az erős chicagói széllel, fejét lehajtotta, jobb kezével ösz- szehúzta nyakán a gallérját, és bal kezével ütögetve magát próbált felmelegedni. Ennek kapcsán még egy dolog Co- lumbóról: sohasem hátrál meg és sohasem adja fel. (Csütörtökön folytatjuk.)
