Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-05 / 234. szám

1991. október 5., szombat SOMOGYI HÍRLAP — TÁRSADALOM 5 — A közelmúlt nyilatkozatai és parlamenti vitái során az MDF néhány vezetőjének ál­lásfoglalása a közvélemény­ben nem talált megértésre. Vannak, akik a félelem légkö­réről, a demokrácia fenyege­tettségéről, állampárti reflexek újjáéledéséről beszélnek. Iga­zuk lenne? — Én úgy ítélem meg, hogy alapjában véve a létrejött de­mokratikus politikai intéz­ményrendszert ma nem fe­nyegeti semmiféle tragikusnak minősíthető veszély. Vannak viszont kedvezőtlen, negatív fejlemények. Az egyik, hogy a legerősebb parlamenti párt­nak, az MDF-nek a belső prob­lémái egyre nyilvánvalóbbak. A párton belüli túlzott mértékű hatalomkoncentráció, vala­mint az olyan érdekcsoport ki­alakulása és megerősödése, amelynek legfontosabb törek­vése saját hatalmi pozícióinak a megerősítése. Ennek a je­lenségnek azonban nincs semmi köze az MDF-en belüli eszmei áramlatokhoz. A kor­mányzati tevékenységben kétségtelenül tapasztalhatók központosító tendenciák, de ez semmiképpen sem hason­lítható a bolsevik állampárté­hoz, hiszen annak tevékeny­ségét lényegében nem korlá­tozta semmi, nem voltak el­lenzéki pártok, nem volt sajtó- szabadság, nem sokat számí­tott a polgárok véleménye. Reflexek — Mit tart Kónya Imre oly sokat vitatott legutóbbi — nem a nyilvánosságnak szánt — megnyilatkozásáról? — Kónya Imre írását egy napilapból ismertem meg. Ne­kem sem tetszett a szöveg, nem is annyira az újságírók ál­tal kifogásolt passzusok, ha­nem az MDF hagyományaitól Alapvető emberi tulajdonság a kétkedés Kiss Gy. Csaba, az MDF alapító tagja a demokráciáról idegen szellemisége és kö­zépszerűsége miatt. — Hogyan volna javítható a politikusok és az állampolgá­rok kapcsolata? Miféle intéz­ményrendszert kellene létre­hozni, milyen lehetőségeket kellene — különösen vidéken — kihasználni? — A politikusokban sok olyan reflex él, amelyet a tota­litárius diktatúra korából örö­költek, ezért gyakran előfordul — és kivétel nélkül mindegyik párt képviselőinél —, hogy nem tekintik partnernek az ál­lampolgárt, a „hatalom” ma­gasából szólnak le hozzá. Ezt pontosan és jól érzékelik az emberek. Nagy a felelőssége a közvetítőknek is. A sajtó munkásainak, akik most kez­dik csak érzékelni, mit jelent a függőség új módja, amikor a kiadó, egy gazdasági érdek- csoport állíthat föl korlátokat. Tapasztalatom szerint az or­szágban sokan bizalmatlanok a tömegtájékoztatással szem­ben, A konkurencia nyilván rákényszeríti majd az újságí­rókat, hogy pártrokonszenvei- ket jobban félretegyek. Vidé­ken járva meglepett, hogy álta­lában megmaradt az egy helyi lap monopolhelyzete. Nyuga­ton ez nem így van: egy Pécs vagy Debrecen nagyságú vá­rosnak két-három, különböző politikai értékek jegyében szerkesztett napilapja van. — Osztja-e pártja merev és kritikus véleményét a mai ma­gyar írott és elektronikus sajtó politikai magatartásáról? — Szerintem nincs az MDF-nek ilyen véleménye a sajtóról. Egyes vezetői igen sokféleképpen nyilatkoztak, és hát — szerencsére — a sajtó is meglehetősen sokféle. Személy szerint nekem nem tetszik, amikor olyan újságíró szájából hallok demokratikus frázisokat, aki nem is olyan régen a létező szocializmus előnyeiről kívánt meggyőzni, de ez inkább az ízlésem ellen való; az ilyeneknek én nem tudok hinni. Olvasóként, gon­dolom, jogom van hozzá. „...növeli, ki elfödi a bajt” — Vajon a mai magyar tár­sadalomban észlelhető nega­tív jelenségek gyakori fölemlí­tése, a jövő bizonytalanságai­nak ismételgetése káros és elvetendő újságírói gyakorlat? — Természetesen nem, Ily- lyés Gyulával mondom, „nö­veli, ki elfödi a bajt". Szá­momra alapvető emberi tulaj­donság a kételkedés. A kom­munizmus éppen azért volt pusztulásra ítélve, mert zárt rendszer volt, hiányzott belőle a „visszacsatolás" elve, a kér­dőjel. Negatív jelenségek mindig lesznek, számukat csökkenteni akkor lehet, ha beszélünk róluk. Persze pon­tosan és hitelesen. — Ön a Magyarságkutató Intézet főmunkatársa. Egye- tért-e azzal, hogy társadal­munkat éppen a kormánypárti sajtó osztja meg magyarokra és nem magyarokra? Nem gondolja-e, hogy a megkülön­böztetésnek inkább a külföl­dön élő magyarsággal kapcso­latban volna helye? Az össze­tartozást inkább a nyelvi, kul­turális értelemben kellene hangsúlyozni és nem a ma­gyar belpolitikában nyomaté­kosítani. — Ide most egy hosszú magyarázat kívánkoznék a magyar nemzeti tudat, nem­zetfogalom ellentmondásairól. És ezek az ellentmondások nem az elmúlt húsz vagy öt­ven évben keletkeztek, jóval régebbiek. Szerencsétlen do­lognak tartom, hogy a nemzeti identitás kérdéskomplexumát politikai megkülönböztetésre használják föl. Szerintem nem lehet a politikai tagolódás eleme a nemzeti tudat milyen­sége. Magyarországon egy rossz kérdésföltevés csapdá­jában vagyunk! Folyik egy el­hibázott vita „nacionalisták" és „antinaclonalisták" között, ami éppen az ellentmondásos nemzetfogalom következmé­nye. És mintha az „extra Hun­gáriám non est vita” bezár­kózó hagyománya kísértene, mintha a nemzetet ördöginek festő „antinacionalistáink" és minden elé helyező, idealizáló „nacionalistáink" ezt az egész vitát sajátos magyar jelenség­nek tartanák (részint elmara­dottságunk, részint pedig egyedülvaló különösségünk jeleként), holott szomszédaink dilemmái kísértetiesen hason­lóak. Higgadtan és a törté­nelmi előzményeket mérle­gelve kellene megvitatni — és nem politikai kérdésként! —, hogy mit jelent átalakuló vilá­gunkban a nemzet fogalma. En a nemzet depolitizálásá- nak a híve vagyok, állam és nemzet szétválasztását tar­tom szükségesnek. — Nem kellene-e a koalíció vezető pártjának mások véle­ményére is jobban adnia? A párt vezetésében ugyanis kü­lönféle irányzatok hívei talál­hatók, a frakcióban platform alakult. A lakosság úgy érzi — joggal —, hogy a „politika-csi- nálók” megint nem osztanak lapot... — Valóban úgy tetszik, az utóbbi időben az MDF né­melykor ellentmondást nem tűrő hangon beszél. Az is föl­tétlenül igaz, hogy az állam­polgárok úgy tartják: valahol fönt dőlnek el a dolgok, nem számít az ő véleményük. Ér­dekes módon az MDF és az SZDSZ bázisa és tekintélye nagyjából egyformán csök­ken, tehát a bizalmatlanság megvan lényegében az egész „új politikai osztállyal" szem­ben. Az más kérdés, hogy mi­képpen érvényesül a demok­rácia az MDF-ben kialakult prezidenciális rendszeren be­lül. Minden központosítás vele­járója a kontraszelekció, en­nek a jeleit lehet észlelni a legnagyobb kormányzó párt berkeiben. Mintha nem számí­tana az „alsóbb” szervezeti egységek véleménye, kellene egy „központi, egységes aka­rat”. Ezekre a negatív tenden­ciákra már tavaly ősszel föl­hívtam a figyelmet, még az MDF egyik alelnökeként. Azért nem vállaltam a jelö­lést sem az új elnökségbe, mert nem láttam határozott akaratot ennek megváltozta­tására. Azóta is hiányzik a vi­lágos beszéd, az őszinte számvetés. A szőnyeg alá sö­pört problémák fölszámolása helyett a kritikus vélemények megszüntetésére tesznek kí­sérletet. Megdöbbentett, amikor nyi­latkozataik, nézeteik miatt ma­rasztaltak el MDF-tagokat, képviselőket. Mintha az volna a hibás, aki diagnosztizál va­lamilyen bajt, nem pedig az, aki felelős érte. Az MDF nép­szerűsége jócskán csökkent, nem tudom, mekkora a hiteles taglétszám: elemezni kell majd, milyen okok következ­tében. Egyszer majd arról is számot kell adni, kiket terhel felelősség mindezért. Megváltoztatni a magatartást — Lát-e esélyt arra, hogy rövid időn belül megszűnnek az ideológiai kalandozások, és az emberek azt tapasztal­ják, mind kevesebb a rájuk kényszerített függőség és na­gyobb a modern értelemben vett polgári lét élettere ? — A demokratikus átalaku­lás folyamat, mégpedig hosz- szabb Ideig tartó folyamat, A legnehezebb az emberi maga­tartás megváltozása. Az em­berek reflexeiben, beidegző­déseiben ott él még a függő­ség tapasztalata. Ez ellen minden nap küzdeni kell. S. J. Zogu király alattvalója volt Hatszáz aranyért kelt el a papa „Szeretnék még egyszer öszvéren utazni...” Férje tökéletesen beszél al­bánul, s talán ez az oka, hogy dr. Böjti Béláné született Zo- gulla Dhima (Siófok közismert, s kedves gyógyszerésze) töri a magyart. Pedig, ha az egye­temi esztendőket is beszámít­juk, csaknem negyven éve él második, választott hazájá­ban, s nem is zárkózott lény, aki kitér a beszélgetések elől. Sőt! Éppen azért népszerű, mert könnyen és szívesen te­remt kapcsolatokat, és sajáto­san szerkesztett mondatai va­lami különös bájjal botladoz­nak a dialógusok során. Lel­kesen, tűzzel beszél. Akár, ha tanácsot ad egy gyógyszer használatát illetően a patiká­ban, vagy ha boldog gyerek­koráról, kicsi, de sokarcú szü­lőhazájáról mesél. Az öt dombra épült Gjirokastrában született jómódú középosz­tálybeli családban. Anyai ágon a dédnagyapja Görögország­ból bevándorolt pópa volt, dédanyja vagyonos földbirto­kos család sarja; miután a bir­tokot eladták, beköltöztek a városba, ahol Zogulla nagy­apja egy középkori várkas­télyra emlékeztető házban la­kott népes családjával. — A nagypapa nem csinált mást csak vadászgatott és gyógynövényekkel gyógyította a hozzá forduló embereket, ma és itt afféle népi gyó­gyásznak neveznék — mondja Zogulla. — Emlék­szem szálfatermetére, őszes szakállára, külön szobában tartott fegyvergyűjteményére. Valóságos szentély volt ez a szoba remekmívű puskákkal, ezüstösen csillogó díszes markolatú kardokkal tele, ahova csak nagyapa engedé­lyével és kíséretében szaba­dott belépni. A kutyáját is nagy becsben tartotta, személye­sen vásárolta számára az ele­delt, naponta egy-egy jó adag húst. Volt nyári és téli szállá­sunk a házban, az előbbi az emeleten, az utóbbi a földszin­ten. Megjegyzem, a szegé­nyebb családok is emeletes házban laktak, legfeljebb ke­vesebb szobában. Az emele­ten minden fából volt, s a szoba közepén egy nagy cse­réptálban faszén izzott, bár a telek minálunk enyhék. A pad­lón aludtunk puha báránybő­rökön, gyapjútakarók alatt, dagadó párnák között, s nyárra (amely tulajdonképpen áprilistól októberig tartott) le­költöztünk a földszintre, ahol kellemes hűvöset árasztott a kőpadló. De nyaranta a mi szűkebb családunk mindig el­utazott az apai nagyszülők fa­lujába, Labovába is, amely gyerekkorom paradicsoma volt. Apai nagyapám intéző­ként dolgozott egy birtokon, nagyanyám a háztartást irá­nyította. Egész nap a szőnye­gen ült a kandalló mellett, bo­rostyánfüzért morzsolgatott és osztogatta a parancsokat. Nagybátyáim között volt gyógyszerész, főorvos, a pári­zsi Sorbonne-on végzett ve­gyész, egyetemi tanár, vala­mint tehetős bőrkereskedő, aki a tengerparton lakott. Apám a gjirokostrai városhá­zán tisztviselősködött, az épí­tészeti ügyek tartoztak hozzá, s havi fizetése 13 arany volt. Az egyik nagybátyja Alexand­riába vitte 13 éves korában, s éppen akkor tört ki az első vi­lágháború. Alexandriából Pá­rizsba mentek, ahol apám 14 évet töltött különböző tanul­mányokkal. Miután a család a hagyományok szerint megál­lapodott abban, hogy a fiata­lok egybekelnek (előtte nem ismerték egymást), anyám 600 aranyért „megvette apá­mat”. Ez meglehetősen nagy értékű hozomány volt, de hát a tanult embert meg kellett fi­zetni. A görögkeleti vallásúak- nál a menyasszony „vette meg” a vőlegényt, ellentétben a muzulmánokkal, akiknél a férfi vásárolt magának felesé­get, pontosabban feleségeket. Apám talpig úriember volt, ki­fogástalan öltönyt, keménygal­lért, kalapot viselt. Ebéd után aludt egy-egy órát, délután há­romra ment vissza a hivatalba, öt után pedig elsétált a klub­jába, ahol kávézott és ánizsos pálinkát ivott. Vacsorára tért haza, s mindig valami finom csemegével, amit szétosztott a gyerekek között. Négyen voltunk testvérek: a bátyám, Konstantin, a nővérem, Kalip­szó és Teodor, az öcsém. Amikor Labovába készültünk nyaralni, megrendeltünk há­rom öszvért, jól megpakoltuk őket csomagokkal, majd mi is felültünk a hátukra. Gyönyörű vidéken, meredek szerpenti­neken haladtunk a hegyoldal­ban fekvő falu felé, ahol egy háromszobás ház várt ránk nagyapánk portáján. A kertek virultak. Rengeteg gyümölcs, zöldség termett, s egy bővizű forrás öntözte a hegyoldalt. (Soha olyan jó vizet nem ittam máshol.) Egyszer, már gimna­zista koromban, nagyon meg­hűltem, a betegség megtá­madta a tüdőmet, s akkor fő­orvos nagybátyám Zogu király magyar orvosával konzultált (Zogunak Apponyi-lány volt a felesége), aki egy másik ha­sonló betegségben szenvedő kislányt is kezelt. Kísérletkép­pen őt Olaszországba küldte, engem pedig az albán hegyek közé, Labovába. Szegény kis társnőm hamarosan meghalt, én pedig tökéletesen meg­gyógyultam. Ezt tette a kris­tálytiszta hegyi levegő, a de­rűs környezet és a forrásvíz... Zogullát Szkutariban, a ki­rály édesanyja által alapított legénygimnáziumba íratták be szülei. Az internátusbán az európai katolikus intézetek szelleme uralkodott. Szigorú nevelőnők foglalkoztak a lá­nyokkal, az egyenruha köte­lező volt, s havonta egyszer kaptak kimenőt. Sokat és sok­félét tanultak. A többi között európai nyelveket, de balettet is. A háború szétrombolta a család meghitt békéjét, ha­gyományos rendjét. Az értel­miség jelentős része antifa­siszta volt Albániában, a taná­rok harcra, ellenállásra buzdí­tották az ifjúságot. Zogulla bátyja partizánnak állt, a ti­zenéves vallásos diáklány pe­dig pénzt gyűjtött az ellenállók számára a templomban, és társaival antifasiszta röpcédu­lákat terjesztett. A háború után befejezte (már Tiranában) a gimnáziumot, s egyetemi ta­nár nagybátyja tanácsára és segítségével a Vöröskereszt ösztöndíjasaként Magyaror­szágra utazott. Gyógyszeré­szetet tanult, s közben meg­ismerkedett későbbi férjével, Böjti Bélával, aki egy fél évvel előbb végezte el az egyete­met, mint ő. Megismerkedé­sükről, szerelmükről, egybeke­lésük viszontagságairól is ol­dalakat írhatnánk tele. Tény: a budapesti albán követségen kötöttek házasságot, s 1956 márciusában elindult az ifjú pár Albánia felé. Béla, a tiranai Tudományos Akadémián dol­gozott, Zogulla pedig a Vörös- kereszt patikájában. Tiraná­ban született egyetlen lányuk, Karolina. 1957-ben hazatér­tek. Egy rövid ideig Nagykani­zsán laktak, majd Siófokon te­lepedtek le. — Albániában az értelmisé­giek szervezték az ellenállást a háború alatt — mondja Zo­gulla —, de később háttérbe szorultak. Sokat eltüntettek, bebörtönöztek közülük, gyógyszerész nagybátyámat például agyonlőtték. Apám deklasszált elemként ebédje­gyeket osztott egy gyárban. Hol volt akkor már a jólét, a havi 13 arany?! A kínai befo­Fotó: Gáspár Andrea lyás idején hét esztendig haza sem mehettem. Ugyanakkor itt is többen gyanús szemek­kel méregettek... Minden nap gondolok Albániára, az ősi illír földre, melynek szinte négy­zetkilométerenként más az arca, amely szerencsésebb történelmi körülmények között idegenforgalmi paradicsom lehetett volna. Sokat gondolok az otthonaikra, újévenként 35 képeslapot küldök haza a szűkebb családnak. (Temeté­seken, esküvőkön több mint nyolcvan rokon gyűlik össze) Nálunk nagyon mély a családi érzés, a hagyomány pedig — ezt a férjem szokta mondani — a törvénynél is erősebb. Szeretnék még egyszer ösz­vérháton utazni Gjirokostrából Labovába a sziklás szerpenti­neken, szakadékok között és forrásvizet inni a hegy oldalán. És szüleim sírjánál bocsánatot kérni Istentől, amiért nem ad­hattam vissza nekik mindazt, amit egykor kaptam tőlük. Zogulla nyugalomba vonult. De fehér köpenyes vékony termete, keleties arca gyakran feltűnik még a Fő utcai patika pultja mögött. Szapudi András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents