Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-31 / 255. szám
1091. október 31., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Horn Gyula Cölöpök Titkos villámlátogatás Bonnba Délután berohant az egyik munkatársam, és elújságolta, hogy már hétszáz ember van a nagykövetségen, de mint közölte, az NDK belbiztonsági emberei többeket elraboltak közülük. — És ezt a magyar rendőrség eltűrte? — kérdeztem. — Villámgyorsan hajtották végre az akciót — válaszolta. — Különben is sokkal többen voltak, mint az ott posztoló rendőreink. Mindez felelevenedett bennem azon az augusztusi hajnalon, amikor a reggeli szendvicsemet magamhoz véve elbandukoltam a margitszigeti teniszpályára. Játék közben is a történteken morfondíroztam, nem voltam képes a teniszre összpontosítani. Alig vártam, hogy vége legyen. Lezuhanyoztam, sietve felöltöztem, és szokásomhoz híven, néhány perccel a nyolcórai munkakezdés előtt bent voltam az irodámban. Átnéztem a nagyköveti táviratokat, majd felhívtam a miniszterelnököt, hogy sürgősen beszélnünk kell. Németh Miklós gondterhelten fogadott, s mint kiderült, ő is nagyon keveset aludt az éjjel, mert sokat rágódott a gazdasági gondokon. Elmeséltem neki a történteket, azzal zárva, hogy nincs más kiút, mint radikálisan lépni és ehhez már megtettem az előkészületeket. Miklós egyetértett a dolgokkal, s arra biztatott, hogy keményen tartsak ki. Hirtelen a következőket mondtam: — Tudod mit? Keressük fel Bonnban Kohlt és Genschert! Sok megbeszélnivalónk van. Neked a gazdasági és egyéb belpolitikai problémák. Nekem meg a menekültek ügye. Legyen ez egy nem hivatalos villámlátogatás, miként Nyugaton szokásos. Miklós bólogatott s megkérdezte: titokban tudjuk-e tartani a látogatást? Százszázalékos garancia soha nincs, válaszoltam, de majd üzenek nekik. — Az ötlet jó, de még gondolkozzunk rajta, mert az isten se mossa le rólunk, hogy ösz- szeesküvést szövünk az NDK ellen — mondta Németh. — Szerintem bele kell vágni. Mit veszíthetünk? Az NDK-sokkal úgysem tudunk zöld ágra vergődni — válaszoltam. Mire Miklós: — Jó, majd telefonálok. Másnap reggel csörgött a különtelefon: a miniszterelnök borús hangon mondja: a főtitkár már megint rúgott egy nagyot a kormányon. Most éppen összeborult a szakszervezetekkel, pedig néhány hete még leszólta őket. Már nem csodálkozom semmin sem — válaszoltam —, ez az ember számomra talány. Mintha mindig megbicsaklana, de valami radikális lépésre lenne szükség. Pedig milyen sokat ígérőén indult. Amint hallom, a többi vezető meg ide-oda tangózik vagy a kritikus helyzetben hallgat. — Mi van a németjeinkkel? — kérdezte Miklós. — Az éjszaka újabb száz fővel gyarapodott az NSZK-követségre betelepedettek száma, áldatlan állapotok vannak. Lépnünk kell! — Rendben van, szervezd meg az utazást, de a legteljesebb inkognitóban, nehogy a sajtó kiszagolja. — Bízd csak rám! Kértem a helyettesemet, jelezze Bonn-nak, jöjjön az államtitkár. Lehetőleg már két-három napon belül várjuk Budapestre, újabb részletek megbeszélése céljából. Délután jött az üzenet, hogy már másnap reggel megérkezik, s a Vöröskereszt papírjai meg a különgépek rendben vannak. Az államtitkárnak mondom másnap: az akcióra éjjel kettőkor kerül sor, a helyszínen lesznek a mieink meg a bel- ügy megbízottai is, nehogy az NDK-ügynökök provokációt kíséreljenek meg. Azt kérem, hogy teljes csöndben, minimális világítás mellett bonyolítsuk le a dolgot, s csak egy órával a repülőtérre való indulás előtt közöljék az elutazást a menekültekkel, mert akkor talán elhiszik, hogy nem az NDK-ba toloncoljuk őket. Teljes diszkréciót kérek. Egyébként a maguk egyik televíziós társaságának három riportere disznó- ságot művelt. Kibéreltek három autóbuszt, s rajtuk 180 NDK-sal, köztük gyerekekkel, nekihajtottak a határsorompónak. Csak lövöldözés után álltak meg. Ez életveszélyes, felelőtlen kalandorság. Miután mindent megbeszéltünk az államtitkárral és a nagykövettel, kértem, hogy maradjon nálam néhány percre. Négyszemközt, angolul elmondottam neki, hogy a kormányfővel látogatást kívánunk tenni a kancellárnál és a külügyminiszternél. Az államtitkár izgalomba jött, s csak azt hajtogatta, hogy ez nagyszerű dolog, biztosan örülni fognak Bonnban, a választ rövidesen közük. Másnap jött az üzenet, hogy szívesen látnak, bármikor készek fogadni bennünket, csak legalább fél nappal előtte küldjünk értesítést. Kérésünkre az ügyet teljes titokban fogják tartani. Délután a belügyminiszter telefonált, hogy az egyik határőrünk a magyar-osztrák határon lelőtt két NDK-beli állampolgárt. Azok át akartak szökni a határon, mire feltartóztatta őket, dulakodás támadt, a németek el akarták venni a fegyverét, erre lelőtte őket. A tragédia is bizonyította, hogy a határon felbomlott a rend. Az egyszerű közkatona, de még az őrsparancsnok sem tudja, hogy miként járjon el. Az számukra elképzelhetetlen, hogy egyeseket átengedjenek a határon, másokat meg feltartóztassanak. Ha igazoltatja a határsértőket, s kiderül, hogy nincs érvényes úti okmányuk, már nem engedheti tovább őket. Viszont ha nem igazoltat, akkor meg honnan tudja meg, hogy mondjuk nem körözött bűnöző-e az illető? A helyzet tarthatatlan, embereink megőrülnek a bizonytalanságtól. Együttérzően válaszoltam, hangsúlyozva, hogy a kiska- tona helyesen járt el, ha az általa elmondott verzió igaznak bizonyul. Javasoltam neki, hogy küldjenek a helyszínre egy magas rangú tisztet, ezredest vagy tábornokot, mert szerintem a határon rendkívüli helyzet van, és ennek megfelelően kell eljárni. A tiszt fogja össze a társaságot, és ő tartsa velünk is a kapcsolatot. — Biztosíthatlak — mondtam —, hogy így nem sokáig folytatódnak a dolgok, valami megoldást találunk, de még nem tudom, mit. — Hallom, utaztok Miklóssal — jegyezte meg a belügyminiszter. — Honnan tudod? — Nekem tudnom kell. A kü- löngép személyzete viszont nem tudja, hogy kik lesznek az utasok. — Ebben maradtunk. Utána Németh Miklóssal egyeztetve üzentem Bonnba, hogy augusztus 25-én látogatjuk meg őket. Aznap a Ferihegyi repülőtér egy félreeső oldalán, a hátsó kapun át hajtottunk a külön- géphez. Amikor kiszálltunk a gépkocsiból, közvetlenül a lépcső mellett a repülő ott várakozó parancsnoka felkiáltott: „Te jó ég! A miniszterelnök és a külügyminiszter!” Felszálltunk a gépbe, s amint elhelyezkedtünk, a következőkkel fordultam Németh Miklóshoz: helyes az, hogy titokban akarjuk tartani a látogatást, de az újságírók úgyis kiszagolják. Javasolom, a találkozó után adjunk ki egy rövid közleményt, s ezzel elejét vehetjük a találgatásoknak. Miklós egyetértett, majd megállapodtunk abban, hogy a megbeszélések során ő ad tájékoztatást belpolitikai ügyeinkről, azt követően pedig én ismertetem az NDK-sokkal kapcsolatos helyzetet. A gép a kölni katonai reptéren szállt le, s a parancsnoka áttessékelt bennünket egy katonai helikopterre. Nagy és masszív, ragyogó tisztaságú jármű volt; alig negyedórás út után leszálltunk a Köln melletti gimnichi kastély betonplatójára. Néhány száz méterre tőlünk megpillantottam Gen- schert, aki meglehetősen óvatos járással, integetve elindult felénk. Tudtuk, hogy éppen csak felépült az infarktusból. Melegen, széles mosollyal üdvözölt bennünket, de még nagyon rossz bőrben volt, lefogyott, s látszott rajta, hogy lábadozó, nehezére esik a mozgás. Örültem a találkozásnak, mert nagyon becsültem ezt az embert. Mielőtt személyesen megismertem volna, sokat hallottam felőle, s amikor először még államtitkárként fogadott, mély benyomást tett rám. A bonni külügyminiszteri szobájában ültünk le beszélgetni, s néhány üdvözlő szó után rögtön a lényegre tért. Figyelmesen meghallgatta a válaszaimat, és úgy éreztem, tetszik neki kertelés nélküli, nyílt és konkrét fogalmazásom. Gondolom, más stílushoz szokott a kelet-európai külügyi vezetőkkel való találkozói során. Az elhangzottakra pontosan visszaemlékezve, precízen és érdemben reagált. Egyetlen frázist, felesleges töltelékszót nem hallottam tőle. Úgy emlékszem, jóval túlléptük az előirányzott időt, de azt hiszem, emiatt nem bánkódott. Ezt követően bonni útjaim során minden alkalommal felkerestem, és jól elbeszélgettünk. Később Kohl kancellárt is megismertem személyesen, s megállapítottam, hogy a két ember kitűnően kiegészíti egymást. Az általános helyzettől eltérően, a kancellár mond ki olyan dolgokat, amelyeket azután az egy fokkal alacsonyabb sarzsiban lévő külügyminisztere pontosít. A legtöbb országban ez fordítva szokott lenni. Kohl rendkívül impulzív ember, megnyilatkozásaiban ez gyakran tükröződik. Genscher viszont mérsékeltebb, olyan, aki precízen ügyel a megfogalmazásaira, noha szinte mindig mond valami újat és váratlant. Kitűnő elemző-szintetizáló képességgel rendelkezik, és ezt a német külpolitika javára tudja kamatoztatni. Kapcsolatunk akkor vált különösen szívélyessé, amikor megtudták, hogy keményen szóvá tettük a szovjet vezetésnek a német kormánnyal szembeni indokolatlan fenntartásait. Kezdetben még Gorbacsov is úgy vélekedett, hogy a Kohl-kormányzat nem folytatja szociálliberális elődjének keleti politikáját, s csak az amerikai külpolitika támogatásával törődik, Reagan idején, úgymond, az elnök uszályába került. Fáradságos munkával, meggyőzéssel sikerült e véleményt megváltoztatni, s a szovjet vezető később önkritikusan elismerte, hogy nekünk van igazunk. A fegyverzetkorlátozásokkal és más, keletnyugati kapcsolatokkal összefüggő, nagy horderejű kérdésekben Kohlék által tanúsított rendkívül konstruktív magatartás és aktív tevékenység meggyőzte Gorbacsovot arról, hogy új külpolitikai irányvételében a nyugatnémet kormány a legkomolyabb partnere. (Folytatjuk) COLUMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra Üzenet Columbónak A szükségesnél élesebben válaszolt a lány: — Szakmai karrierre vágyó nő vagyok, hadnagy. Nem törődöm a házassággal. — Tudja, a feleségemet néha nagyon nehéz elviselni. Amikor ezért panaszkodom, azt mondja, hogy mindenkinek kell legyen valakije, ha másért nem, azért, hogy tudjon kivel veszekedni. — Vannak közeli barátaim... De ha nem haragszik, hadnagy, ma délután még be kell fejeznem ezt a rajzot, hogy elkezdhessük az elemek ösz- szerakását. — Természetesen. Már megyek is. Columbo bekíváncsiskodott a földszinti nagyterembe. A munkások kis hegyi házacskákat, nyaralókat, maketteket építettek. Columbo egy pillanatig figyelte őket, aztán megfordult, és megállt Mary Jane irodájának ajtajában. A lány háttal volt neki, a rajzasztalnál dolgozott. — Csak kíváncsiskodom — mondta —; ismert ön valaha egy Tony LeLanne nevű fickót? Jelentéktelen ügy. Megrettent? Columbo nem volt benne biztos. — Igen — hangzott a válasz. — Nos, ő együtt" járt Miss Bell-lel, mielőtt idejött. Mary Jane a székével Columbo felé fordult. — Nem értem, hadnagy, hogy ennek mi köze az egészhez. — Csak kíváncsiskodom, Miss Morton. Ennyi az egész. — Barátok voltunk. Találkoztunk néha, amikor üzleti ügyben idejött. — Semmi személyes kapcsolat. — Kedveltük egymás társaságát. — Igen. Nagyon köszönöm. Columbo elhagyta az irodát. Mary Jane utánabámult. Hosszú ideig képtelen volt visszafordulni a rajzasztalhoz, és amikor rajzolni kezdett, szeme elhomályosult; úgy tűnt, mintha fehér folt volna a szeme előtt. * * * Karácsony előtt szombaton Farley előhúzta szekrényéből hétéves műanyag ezüstfenyőfáját. Hálószobája közepére állította, és bizonytalankodó örömmel nézte. Attól a naptól fogva, hogy Columbo kihallgatta, többé nem volt ugyanaz az ember. A feltételezés, hogy ő maga is lehetne a gyilkos (bár lelke mélyén tudta, hogy nem az), még elmélyedőbbé tette, mint amilyen lenni szokott. Saját érzésein gondolkodva jutott el ahhoz a következtetéshez, hogy tudja, ki a gyilkos. Először csupán átadta magát a gyász általános érzésének. Aztán apránként hagyta, hogy az agyában összekapcsolódjanak bizonyos részletek. Mary Jane szófukarsága, amikor Shirley hármukkal együtt volt. Rafe elragadtatása Shirley iránt és saját féltékenysége, amivel a lányt figyelte. Szerette ezt a lányt, igazán szerette, de vonzalma sohasem fejlődött olyan rajongássá, mint Rafe (és feltehetően Mary Jane) érzett. Shirley kétségtelenül vidám, alkalmazkodó személy volt, de Farley igazából sohasem bízott benne. Úgy érezte, hogy ha a lány valamit el akar érni, képes szétrombolni hármójuk legszilárdabb barátságát is. Amikor Farley e ponthoz ért, rádöbbent, hogy hármójuk közül valaki más is eljutott ehhez a gondolathoz. Mivel Rafe Shirley iránti vágyakozása nyilvánvalóan őszinte volt, és mivel egy egyszerű, kedves és ártatlan lélek volt, — Farley ösztönösen felismerte, hogy csak Mary Jane gyilkolhatta meg a barátnőjét. Semmivel sem tudná ezt jobban bizonyítani, mint Columbo, de nem akart semmit közölni a rendőrfelügyelővel, mert furcsa módon bűnrészesnek érezte magát. Boldog volt, hogy egé- rutat adhat a lánynak. Ennek tudatában Rafe-fal való kapcsolata sajátságossá vált. Farley több vonzalmat érzett Mary Jane iránt, mint korábban. Úgy érezte, hogy szeretne vele lenni, kitalálni a pontos igazságot, más dolgokat is megosztani a lánnyal, és talán — maga is nevetett a gondolaton — feleségül is venni. így álldogált ott, és merengve nézte a karácsonyfát, amelyet ő és Rafe hét éven keresztül megosztott egymással, nagy keserűséggel érezte, hogy valamit "mondania kellene Rafe-nek. Hármójuk közül Rafe volt legkevésbé stabil, a legérzékenyebb és leglobbanékonyabb. Farley mindig megvédte, és most fájdalmat kell okoznia neki. De az élet megy tovább, gondolta; felkapta a fát, és bevitte a nappaliba. Amikor Rafe hazaért a szupermarketből, Farley a hokedlin állva éppen egy minden irányba szikrát szóró, hatalmas, fényes csillagot helyezett a fa csúcsára. A csillag ragyogó kék színe jól illett az ezüstfenyőhöz. Rafe megtorpant az ajtónyílásban és felkiáltott: — Gyönyörű, Farley! Tetszik nekem. — Minden évben tetszett! A fát keretbe foglalta az ablak. A fény csillogva, táncolva szűrődött át az ezüstágakon. Farley kesernyésen mosolygott. — Sírni tudnék — mondta. — Mi a baj? — Semmi, semmi. Hadd fejezzem be a fát, aztán elmegyünk vacsorázni. Talán valami mexikói kaját eszünk. Együttesen nekiláttak a fának, felszerelték az elektromos vezetéket, felakasztották a villogó égőket, az angyalokat, a csengőket és a huncut szemű, hegyes szakállú kicsiny svéd mikulásokat. Mikor készen lettek, Farley bekapcsolta a világítást. — Káprázatos! Káprázatos! Farley, próbáljuk meg nem tragikusan felfogni. Legalább míg a karácsony /tart. Rendben? — Ha meg tudjuk tenni. No, menjünk! Egy kis mexikói étteremhez, a Villa Taxquenához hajtottak, rendeltek egy nagy kancsó sangriát, paellát és tortillát chilimártással. Kezdetben Farley csendben fogyasztotta a vacsorát, öntött a sangriából. Rafe tósz- tot mondott a karácsonyra. Farley azonban komor maradt. A pincér felszolgálta a paellát, és Rafe kezdte kimerni. — Mi a baj? — kérdezte. — Unatkozol vagy mi történt? Farley nagyot sóhajtott. ' — Nem tudom, hogy mondjam meg, Rafe, de... — képtelen volt folytatni. — Mi történt az isten szerelmére? — Az ünnepek után elköltözöm. Rafe hosszú arca elképedt. Megrázta fejét, mintha füléből akarná kirázni azt, amit hallott. — Nem. Nem, Farley. Nem. Csak éppen depressziós vagy, ahhoz hasonló. Nem gondolod komolyan. Mindannyian nyomasztó állapotba kerültünk, de... van valami indokod rá? Valaki beültette az agyadba azt a hülyeséget, amit nem tudsz szavakkal kifejezni? így van? — Nem, nem. Már hosszú ideje gondolkodom ezen. Attól a naptól kezdve... — Shirley... — Nem. Amikor a rendőr, Columbo beszélt velem. — Jaj, megrémítesz ezzel. — Tudom. Magamat is megré- misztem. — De azért nem kell elköltöznöd. Megértelek. — Nem értesz semmit, Rafe. — Farley gömbölyű arca vörössé vált. — Nem érted. Nem mondhatom el... (Folytatjuk)
