Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-03 / 232. szám
1991. október 3., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Októberben kerül a könyvesboltokba sorsfordító esztendőink egyik koronatanújának emlékezése. A szerző szavaival: „Célja, hogy egy szemtanú, az események szereplője láttassa az olvasóval mindazt, amit megélt.” Horn Gyula, az MSZP elnöke, politikusi életútjának néhány dokumentum-epizódját közöljük] a szerző hozzájárulásával. Horn Gyula Cölöpök Kádár, Brezsnyev, Zsivkov 1970 tavaszán kerültem Kádár János közvetlen közelébe, amikor ő vezette a bolgár párt kongresszusán a magyar küldöttséget. Mivel én foglalkoztam a KB Külügyi Osztályán a jugoszláv, az albán és a bolgár kapcsolatokkal, s tolmácsszinten beszéltem oroszul és bolgárul, ké-' zenfekvő volt, hogy a delegáció titkára lettem. Szófiába történt megérkezésünk után az Öreg közölte velem, hogy a küldöttség két tagja szabadon bonyolíthatja le a programjait, de Sebestyén Ferenc, személyi biztosítója és jómagam legyünk mindig elérhető közelségben. A kongresszus munkája a rituálé szerint csordolgált: főtitkári beszámoló, majd testületi jelentések s a vitának nevezett monológok végtelen sora. A második nap délelőttjén, miközben egymást követték az unalmas szónoklatok, szép lassan kiszöktek a díszelnökség tagjai. A kezdés után alig egy órával már csak az ülés elnöke és Kádár János tartott ki a díszelnökségben. Egyszer csak ő is meggondolta magát, s intett nekem, aki lent a földszinten ücsörögtem, hogy menjünk ki. — Ha tovább is bent maradok, még strébernek tartanak — fogadott az elnökségi büfé bajáratánál. — Jöjjön, keressünk helyet, ahol nyugodtan beszélgethetünk. A tágas, zsibongó teremben alig találtunk egy asztalt, amely mellé leülhettünk. Az egész elnökség a büfében trécselt, falatozott, iszogatott, s időnként kihallatszott a tömegből Todor Zsivkov jellegzetesen éles, fejhangú nevetése. — Látja, ezek nem valami komolyan veszik a saját kongresszusukat. Amilyen a főnökük, olyan az egész díszes társaság. Kádár János enyhén szólva nem kedvelte Zsivkovot, ha róla beszélt, mindig hozzátette: a Tódor —- így, hosszú ó-val. Majd elmesélte találkozásait Novotnyval és másokkal. Szívesen beszélt az öreg, nemigen hagyva időt, hogy a hallgatósága is mondjon valamit. Én meg élvezettel hallgattam, mert olyanokat mesélt ismert emberekről, amikről addig fogalmam sem volt. Különben is szellemesen, igen találó jelzőkkel és gyakran mély iróniával fogalmazott. Mondókáját csak akkor szakította meg, amikor egy- szer-egyszer valaki odalépett hozzánk. Kádár ilyenkor felállt, nagyon udvariasan viszonozta az illető üdvözlését. Fegyelmezetten vette tudomásul azt is, amikor közölték vele, hogy aznap Zsivkov díszvacsorát rendez a szocialista országok pártvezetőinek tiszteletére. „Készüljön maga is, mert tolmácsonia kell” — fordult hozzám. Este elhajtottunk egy nagy park közepén álló kastélyhoz, a díszvacsora színhelyére. A házigazdán kívül Brezsnyev és mások voltak itt, igen szűk körben. Csak Kádárt, Honec- kert és Ceausescut kísérte tolmács. A vacsora alatt az Öreg mellett ültem, szó szerint tolmácsolva mindazt, ami elhangzott. Zsivkov és Brezsnyev vitte a prímet, hol politikai, hol szalontémákat érintve. Meglepett, hogy Kádár szinte végig hallgatott. Lehet, hogy megsejtette érzéseimet, mert egyszercsak hozzám fordult. „Ez kávéházi fecsegés, legyen nyugodt, azon leszek, hogy minél előbb megszabaduljunk innen.” Viszonylag hamar véget ért a vacsora, majd záróakkordként betereltek bennünket a szomszédos szobába, ahol egy nagy asztalon csomagok hevertek. Zsivkov odalépett, s kivágott egy rövid szónoklatot arról, hogy a szocialista bolgár tudomány újabb világraszóló sikereként előállították a nikotinmentes cigarettát, ezután minden pártvezetőnek a markába nyomott egy-egy kartonnal. Elbúcsúztunk, s az Öreg kajánul megjegyezte: „Na, magát is nagy veszteség érte — nem kapott a csodacigarettából.” „Nem baj, Kádár elvtárs — válaszoltam —, nekem mint erős dohányosnak úgy ízlene a nikotinmentes cigaretta, mintha télikabátban vennék fürdőt." Az Öreg jót nevetett, majd sétára invitált a szálláshelyünk parkjában. Szokásától eltérően nemigen szólalt meg, én meg felbátorodva a mozgalmas nap élményeitől, fejtegetni kezdtem „rögeszméimet” a szocialista rendszer hibáiról, szóltam jugoszláviai tapasztalataimról. Megemlítettem neki, hogy átböngészve a nemzetközi statisztikákat, többek között rádöbbentem a következőkre: 1939-ben Csehszlovákia a főbb mutatók tekintetében 10-20 százalékkal felülmúlta Ausztriát, viszont 1969-ben ez utóbbi 40-50 százalékkal múlta felül az előbbit. Vajon nem a két eltérő társadalmi rendszer különböző teljesítményéről árulkodnak ezek az adatok? — tettem fel a kérdést. Kádár csak hümmögött, de nemigen reagált. Végül elbúcsúzott tőlem. Másnap a kongresszus alatt a szófiai szovjet nagykövet megkereste Kádár Jánost, és közölte, hogy aznap késő délután Brezsnyev szívesen találkozna vele a szálláson. Tolmácsként elkísértem az Öreget Brezsnyev kastélyába. Jó tízperces várakozás után megjelent a szovjet főtitkár háziköntösben és bekötött nyakkal. — Ne haragudj, János — mondta rendkívül szívélyesen —, de csak most tudtam szabadulni az orvosomtól. Azt mondja, hgoy valami vírusos influenzát kaptam, de nem fertőző. Különben jól vagyok, csak berekedtem. Üljél le, és beszélgessünk. Mi újság nálatok? Hogy megy sorotok? Mindezt elhadarva Brezsnyev karosszékbe tessékelt bennünket. A beszélgetés során arra ügyeltem, hogy a tolmácsolás szinkronszerű legyen, ne kelljen időt veszíteni a fordítás miatti szünetekkel. Kádár Jánost könnyű volt követni, mert szabatosan, tömören fogalmazott, kerek mondatokban. Brezsnyev viszont csapongóit, befejezetlenül hagyta a mondatait, elnyelte a végződéseket. Főleg az amerikaiakkal foglalkozott. Ez szinte minden szovjet politikusra jellemző volt, mert bármiről kezdtek is beszélni, a végén mindig az amerikaiknál kötöttek ki. A beszélgetést viszont egyre sűrűbben zavarta meg a főtitkár személyi titkára, hóna alatt fekete vagy bordó mappákkal. Előbb sugdosott Brezsnyevnek, majd mivel az ezt nem viszonozta, a társalgásuk egyre hangosabb lett. Nemigen figyeltem, valami washingtoni táviratokról volt szó. — Látod, János — szólt Brezsnyev —, még itt sem hagynak békében, pedig nemzetközi dolgokkal szeretek foglalkozni, mert a külföldiek a mieinkkel szemben leg- alább kulturált tárgyaló- partnerek. Később azzal a hírrel jött a titkár, hogy Todor Zsivkov várakozik kint. — Csak várjon — mondta Brezsnyev —, úgyis tudom, hogy miért jöttek: meg akarják velem konzultálni az új Politikai Bizottság összetételét. — Kádár Jánosnak a szeme sem rebbent, tovább folytatta a megkezdett témát. Az idő meg csak ment, a titkár mind sűrűbben jelezte, hogy Zsivkov már nagyon türelmetlen. — Tudod mit, János — mondta Brezsnyev. — Vacsorázzunk a bolgárokkal, s közben megbeszélhetjük együtt a politikai bizottságuk problémáit. Feltéve, ha ebben a bolgár kastélyban adnak nekünk vacsorát. — Kádár egyetértőén bólintott, majd rám hunyorítva átvonultunk a szomszédos szobába. Nem mondható, hogy Zsivkov és jobbkeze, Sztanko To- dorov örült annak, amint Brezsnyev mellett bennünket is látott bevonulni. — Todor barátom! Jánost is meghívtam, vacsorázzunk együtt, biztosan örülni fogsz — szólt Brezsnyev, amint kezet rázott Zsivkovval. Az pedig egyetlen szóval sem reagált. Letelepedtünk a széles, hat- személyes asztalhoz. — János, te hogy tudsz vendégségben aludni? Képzeld. én nagyon sokat kínlódom — mondta Brezsnyev. — Legutóbb, amikor Berlinben voltam, mindig felcsúzott a paplan. De végül megtaláltam a megoldást. Kértem erős madzagot, s azzal a paplan két végét odakötöztem a bal- dachinos ágy két oszlopához. Brezsnyev ezután hosszasan ecsetelte különböző alvásainak a megpróbáltatásait. Kádár János sem maradt el tőle. Ő is részletesen leírta viszontagságait a külföldi alvóhelyekkel. Én közben kárörömmel figyeltem, miként torzul el Zsivkov arca. Már alig tudott uralkodni magán. Mind komorabb lett, egy szót sem szólt. Nemhogy vacsorát, de még egy pohár vizet sem hoztak. Több mint egyórás csevegés után Kádár végre megkönyörült Zsivkovon, felállt és elbúcsúzott Brezsnyevtől, aki nem állta meg, hogy meg ne jegyezze: „Majd legközelebb valami jó helyen együtt vacsorázunk.” Kádár biccentett Zsivkov- nak, és eltávoztunk. A kocsiba huppanva elégedetten dőlt hátra: „Látja, mi sohasem egyeztetjük Brezsnyevvel a Politikai Bizottság összetételét.” Néhány nappal később, Budapesten Komócsin Zoltán hívatott, és azt mondta nekem: „Az Öreg elégedett volt veled Szófiában, de megjegyezte: kár volt, hogy a fejtegetéseiddel traktáltad őt.” Egy szót sem szóltam. (Folytatjuk) COLUMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra írta: Alfred Lawrence — Fordította: Kira József A ravatalozóban Shirley Bell teste három napja feküdt a Margolis és Martin temetkezési cég ravatalozójában, egy nagy levendulaszínű, stukkóval díszes épületben a Manhattan Beach közelében. Mary Jane, az egyetlen személy, aki közeli kapcsolatban állt Shirley- vel, egy egyszerű, bronzszínű koporsót kért Mr. Margolistól, és egy jelentéktelen kis temetőt választottak ki, nem messze a temetkezési vállalattól. A. szertartás előtt egy órával Co- lumbo megállította ütött-kopott kétajtós kocsiját a ravatalozóval szemben. Mr. Margolis, egy alacsony, kam- pós orrú ember, néhány ősz hajszállal a feje tetején, együttérző kéztördelések közepette üdvözölte Columbót az ajtóban. — Szeretnék egy pillantást vetni Shirley Belire — mondta a hadnagy. — Ó, ó.Jgen. Hm. A szertartás egy óra múlva kezdődik, uram. Van itt a közelben egy csendes étterem, ha szeretné... Columbo felmutatta jelvényét. — Ó, igen, természetesen! Margolis bevezette egy sötét szobába a folyosó végén. A koporsó lezárva, ott feküdt a sötétségben. Margolis felkapcsolt egy kis villany gyertyaégőt. — Úgy gondoltuk, lezárjuk a koKFT.-K, VÁLLALKOZÓK, FIGYELEM! 15—20 fő foglalkoztatásához 50 m2-es épületet biztosítunk. Munkaerő helyben biztosítva. Érdeklődni: Polgármesteri Hivatal Kaposkeresztúr Telefon: (82)76-319 ______________(208381)______________ p orsót... A körülmények miatt, megérti, ugye? — Persze, persze. Rendben van. Csak egy pillantást akartam vetni a koporsóra. Sokba került? — Nem...nem... — Nem érdekelnek a pénzügyei, Mr... — Margolis — mosolygott szerényen a temetkezési vállalkozó. — Isidore Margolis. — Ez nem hivatalos kérés. Csupán követni próbálom a gyilkos nyomait. — Ó,...ó...nos, nem...nem. Ez nem az, amit ön drágának nevezne uram. Hatszáz dollár alatt van. Columbo tudni akarta, hogy ki rendelte a koporsót. Margolis leírta neki Mary Jane-t. — Nagyon határozott nő. — Nem volt a lány zaklatott? — Nem. Nem úgy, mint a legtöbb ügyfelünk. És nem akart sokat költeni. Egészen bosszús volt, hogy nem tudtunk még olcsóbb koporsóval szolgálni. — Margolis beleköhögött a tenyerébe. — Érdeklődött a hamvasztás iránt is, de meggondolta magát. Úgy rémlett, viszolyog a hamvasztás tényétől, noha sok ember kielégítő megoldásnak tartja. Columbo úgy nézegette a koporsót, mintha azt várná, hogy valaki kiugrik belőle. — Van még valami, amiben segíthetnék? — Igen. Hogyan fizettek önnek? — Személyesen. Utazási csekkel. Nem tétovázott, ha erre gondol. — Adott számlát? — Természetesen. Fizetve bélyegzővel. — Behajtható ez a biztosítótól? — Ha volt valamiféle biztosítása. Mire gondol pontosabban, uram? — Nem is tudom. Egy órával később Mary Jane is megérkezett: középkék selyemruhát viselt. Haját kontyba fogta össze, és sötét szemüveget vett fel. Bement a sötét ravatalozóba, s megállt ott, egyedül, a koporsóra meredve. Keménynek és közönyösnek látszott, vagy olyan mély bánattól sújtottnak, ami már túl van a könnyeken — a nézőponttól függ, ahogyan látja az ember. Columbo előlépett a sötétből. Mary Jane megriadt, és önkéntelenül is ellépett mellőle. — Elnézést kérek, ha megijesztettem, Miss Morton. Itt álldogálltam elgondolkozva. Megérti? — Min gondolkodott, hadnagy? — Ezen a szegény lányon. Miért történt...ilyen kedves lénnyel, mint ő. — Ne menjünk bele még egyszer hadnagy. Ez egy brutális gyilkosság, aminek az okát egyáltalán nem értem. — Én sem. — Közelebb húzódott a lányhoz. — Valójában egy kedves lány volt. Ellenőriztem Chicagóban. Úgy tűnik, senkit nem bántott. Jól végezte a munkáját. Szép lakásban élt a North Side-on. Nem találok sehol egy haragost. — Elhagyott fiú? Shirley egy rettenetes... volt — nos, kacérkodott a férfiakkal, Columbo. Provokálóan. — Tényleg? — Columbo körbesétálta a koporsót és Mary Jane másik oldalán állt meg. A lány egy fejjel magasabb volt nála. — De ez még mindig csak egy csomó kérdést vet fel. Ha volt egy barátja, aki kocsival visszavitte, hogyan jutott be az épületbe Duke tudta nélkül? És ha Duke volt, akkor mi történt a lány kocsijával? Embereink megtalálták a garázsában. Duke nem vihette vissza, mert aztán egyedül, gyalogszerrel kellett volna visszamennie az áruházba. Bűntársa pedig nem lehetett. Ha meg egy másik fickó vitte a lányt az áruházhoz, és várt rá, egy idő múlva biztosan aggódni kezdett volna, és utánamegy. Érti, mire gondolok? Semmi sem jön ki belőle. — Muszáj nekünk erről itt beszélgetni? — A lány a koporsó felé biccentett, és elhúzta a száját, így fejezve ki, hogy ízléstelennek tartja a dolgot. — Ki akar jönni az előtérbe? — Nem. Rendben van. Csak itt a koporsó előtt tapintatlanságnak éreztem. — Hát igen. Sok kellemetlen dolgot kell elvégeznem a nyomozás kapcsán. A feleségem is állandóan azt kérdezi, hogyan bírom. — És hogyan bírja? — Időnként megvisel engem is. Meg kell hogy mondjam. De visszatérve erre a gyilkosságra, azon csodálkozom csak, miért használt a gyilkos egy csavarkulcsot az épületen belül. Es aztán a dolog a lépcsőkön... — Csavarkulcs? — Igen. Azt hittem, már említettem. Zsírt találtunk a sebben. A sérülés alakjából és a zsírból a laboratórium... — Ezt nem említette, hadnagy. — Nahát! Azt hittem, hogy igen. — Miért meséli el ezeket nekem? — Úgy gondolom, hogy ön volt a legjobb barátnője. — Nem tudok semmit. És nem is akarok hallani róla. Ez szörnyű. Most már lassan kezdődik a szertartás. Kicsit korábban jöttem, hogy egyedül legyek Shirleyvel. Még utoljára. — Igen. Elnézést, gondolhattam volna. — Mi történik, ha zsákutcába jut? — Nos, nem folytathatjuk a végtelenségig. Elraktározzuk az agyunkban az adatokat. Néha később előkerül valami nyom. Vagy egy másik gyilkosság történik valahol, és az kapcsolódik ehhez... vagy valami hasonló. — Reménytelen ügynek tűnik, Columbo. — Igen. Be kell ismernem, hogy úgy látszik, körbejárunk. De tudja... én tovább nyomozok, és előbb-utóbb, valamilyen formába de elkapom a tettest. — Értem, hadnagy. De most, ha megengedi... — Köszönöm. (Folytatjuk)
