Somogyi Hírlap, 1991. október (2. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-22 / 248. szám
1991. október 22., kedd SOMOGYI HÍRLAP — EMLEKEZET 7 Indulatok nélkül Király Béla: Egyetlen embernek sem lett volna szabad meghalnia Király Béla országgyűlési képviselő az 1956-os forradalom történéseinek nem csupán aktív részese volt, hanem később történészként a korszak avatott kutatója is. A 35 év előtti eseményekkel kapcsolatos mindig higgadt véleménymondása történelmi rálátást tükröz, s túlmutat a személyes visszaemlékezések gyakori szubjektivizmusán. Beszélgetésünk során először arról kérdeztük, hogy tudományos szempontból mennyiben tekinthető feltártnak 1956. — A forradalom eseményei legnagyobbrészt még feltáratlanok. A történések alapproblémáira a válaszok megvannak, ám a részletkérdések — például a vidéken történt események — kutatása jószerivel még meg sem kezdődött. Hogy a munka elkezdődhessen az Atlantic Kutatói és Kiadó Társulat gesztusként az 56-os intézetben egy történészstátuszt hoztunk létre, mely teljes egészében a vidéki kutatásokat szolgálja. —Az elmúlt hónapokban Is voltak tudományos fórumok. Júniusban például Budapesten nemzetközi tanácskozás témája volt 56 jelentősége. Kerültek-e ezeken felszínre eddig nem ismert tények? — Számos ilyen — s nagyobbrészt külföldön tartott — tanácskozáson vettem részt, ám tapasztalatom szerint ezek megmaradtak a nagy elvi kérdéseknél és egyik sem tudott a mélybe hatolni. Lévén, hogy a dokumentumok a különféle hazai levéltárakban vannak. Figyelemre méltó, hogy már 1956 végén százával vittük New Yorkba a forradalom résztvevőit és szemtanúit. Őket az ENSZ fölkérésére egy Ben Johnson nevű dán diplomata által irányított stáb hallgatta ki. Egy éven át tartott az anyaggyűjtés, ezt követően az ENSZ-nek a magyar kérdéssel foglalkozó különbizottsága egy nagy terjedelmű jelentést adott ki, mely minden nyelven megjelent. Az alapkérdéseket illetően ezt az okmányt azóta sem sikerült fölülmúlni. Magyar nyelven eddig a leghitelesebb monográfiát Molnár Miklós professzor írta. Eredetileg Genfben adta ki könyvét francia nyelven Egy vereség diadala címmel. Ennek magyar nyelvű második kiadása két héten belül megjelenik. — 56-ról a rendszerváltozás előtt vagy rosszat lehetett mondani vagy semmit. Most mintha fordítva lenne. Ön mint történész nyilván egyetért abban, hogy nincsenek csak tisztán negatív vagy csak tisztán pozitív történelmi időszakok. — Valóban. A helyzet azonban az, hogy a negatívumok, melyeket a Kádár-rendszer alatt hangsúlyoztak, túlzóak és egyedi példákból általánosítóak voltak. A Life magazin fotósa például itt- jártakor lefényképezett egy lábánál fogva fölakasztott ávóst... Hadd szögezzem le, hogy egyetlen embernek sem lett volna szabad meghalnia, különösen nem lincselés formájában. Ha csak egy lincselés történt azt is elítélem, ám meg kell mondanom, hogy a Rákosi-Gerő rendszer borzalmai után inkább büszke vagyok arra, hogy nem történt tömeglincselés. Mikor a külügyminisztériumba behatolt néhány túlzottan fölajzott fiatal és össze-vissza lövöldöztek, és az ott dolgozó párttagok és pártonkívüliek remegtek az életükért, akkor én mentem oda és szereltem le a szabadságharcosokat, elkerülve a vérontást. Ezt a példát azért említem, hogy én nemcsak utólag mondok szép szavakat az erőszakmentességről. Én ott voltam, és mindent elkövettem az erőszak ellen. —Miként zajlott a napja 1956 október 23-án? — Azon a napon a honvédkórházban voltam ahol két nappal korábban operáltak meg. Tehát aznap főként a rádióból követtem az eseményeket, aggódva, hogy esetleg tömeges vérontás lesz. 28-án az orvosok tilalma ellenére at értem jött szabadság- harcosokkal együtt lényegében úgy szöktem ki a kórházból. Ezután voltam aktív részese az eseményeknek. Amivel hozzájárultam a forradalomhoz, az nem tankok robbantása vagy lincsefés volt, hanem a konszolidáció mindenképpeni előmozdítása, a lövöldözések megfékezése több helyen. Az akkor napról napra erősödő nemzetőrséggel, mely Nagy Imrét támogatta, a konszolidációt igyekeztem szolgálni ___ ____1 — Nem lát-e olyan veszélyt, hogy 56 emléke most egyes csoportokban indulati szeleppé válhat? — Ez a veszély fennáll, azzal azonban mégsem értenék egyet, hogy söpörjük szőnyeg alá a forradalmat, hogy megelőzzük az őrültek őrjöngését. A forradalom emlékének megőrzésére, jelentőségének elismerésére szükség van. Más kérdés, hogy azoknak az embereknek, akik az ésszerűség és a tisztesség alapján állnak, le kell szerelni a szélsőségeket. Még itt az országgyűlésben is elhangzott a szemet szemért elvet tükröző megnyilvánulás. Mellesleg kiderült, hogy az egyik ember, aki ilyen keménykedő törvény- javaslatot akart, a 70-es években még leninista cikkeket írt... Ha azt tapasztalnám, hogy lennének, akik 35 év után akarnának bosszút állni vagy lincselni, olyan nemzetőrséget szerveznék, amely velük szembe száll. Ezt persze képletesen mondom, hiszen a nemzetőrség mint fegyveres erő újjászervezéséhez törvény kell. Ezzel csak jelzem, hogy minden erőmmel szembeszállnék a vérbosszút lihegőkkel. Az előzőekhez visszatérve, meggyőződésem, hogy a tudósoknak föl kell tárniuk mindent, az akkor történt negatívumokat is. Akkor is, ha az nem válik történelmünk dicsőségére. Azon pedig elmélkednünk kell, sőt lelkiismeret- vizsgálatot kell tartanunk, hogy ellenálltunk-e a szélsőségeknek. Másrészt én most nem azokat kutatnám annyira, akik 30-40 éve ebben vagy abban felelősek voltak, inkább azokat akik most akadályozzák a demokrácia kibontakozását, akik most herdálják el a nemzet vagyonát. — Köszönjük a beszélgetést. Csodálatos kegyelmi állapotba kerültünk Mécs Imre: Antidemokratikus módszerrel nem lehet demokráciát létrehozni Mécs Imre országgyűlési képviselő az 56-os forradalomban nemzetőrként vett részt. 1958-ban ezért halálra ítélték, melyet egy évvel később életfogytiglani börtönre változtatták. Végül is hat évet töltött börtönben. Amnesztiával szabadult, ám 56 bélyegét 1989-ig viselnie kellett. Ezek ismeretében tiszteletet parancsoló az a józanság, amellyel az elmúlt 35 év és a jelen történéseiről vallott parlamenti beszélgetésünk során. — Bizonyára gondolt már arra, hogyan alakult volna az ország és benne személyes é!et§, ha 56 győz... — Keserű erre gondolni. Ausztriából például a forradalom előtt egy évvel vonultak ki az oroszok, s nyugati szomszédunk akkor rosszabb gazdasági helyzetben volt, mint Magyarország. Ausztria mai fölényét látva nyilvánvaló, hogy mennyit vesztettünk, s nem is csupán gazdaságilag. A demokrácia lehetőségeinek elmulasztása az igazi nagy veszteség. Elektronikus mérnök vagyok, s ha nem kellett volna munkahelyeimen első számú közellenségként élnem, vélhetően eredményes tudományos pályát futottam volna be. Ettől eltérített a sors, ugyanakkor szinte kényszerített a politizálás felé. A Kádár-korszakban a rendszer legnagyobb bűnét abban láttam, hogy passzívvá és apolitikussá tette az embereket. Ennek most isszuk meg a levét. Úgy éreztem, hogy az a politika a legrosszabbfajta politika. Ezért kerestem más 56-osok társaságát és ezért vállaltam ellenzéki politikai szerepet. Közben a rendszer ellenzékéből a kormány ellenzékévé váltam. — Miként emlékszik 1956 október 23-ra? — Mint életem legszebb napjára, melyen több száz ez- rep valamilyen csodálatos kegyelmi állapotba kerültünk. Ötöd éves műegyetemista voltam. Előző este elhatároztuk, hogy másnap tüntetést szervezünk a szovjet hadsereg által körülvett Varsó támogatására. Először csak ennyit akartunk. Azután éjszaka megfogalmaztuk a diákság követeléseit és több helyen le is sokszorosítottuk. Ezek a követelések másnapra az egész forradalom követelései lettek. A Bem- szobornál ösz- szegyűlt, majd a Kossuth térre vonult tömeg előtt Nagy Imre beszélt. Nem hallottuk, hogy mit mondott, de akkor ő volt az egyetlen ember, akit akartunk, akit hatalomra kívántunk juttatni. Ott a téren éreztem, hogy az a temérdek ember mind ugyanazt akarja, s hogy ez szavak nélkül is tudható. Az ország távoli sarkaiban spontán módon ugyanazokat a követeléseket fogalmazták meg. Az atomizált nép egyszerre csak közösségeket alkotott. Bizakodás, összetartás és aktivitás volt a jellemző. Mindaz, amit ma hiányolunk. — Ön a közelmúltban tett törvényjavaslatával kiállt az 56-os helytállás elismeréséért. Nem érzi-e úgy, mintha egyre többen lennének olyanok is, akiknek emlékezete a mindenkori érdekük szerint működik. A különféle méltányossági kérelmekben mind gyakrabban olvasható indok az 56-os múlt. — Tény, hogy 56 után 23 ezer embert ítéltek el a bíróságok és 6-8 ezret internáltak. Ők valóban megszenvedtek 56-ért, s valóban jogosultak arra, hogy a nemzet nevében egyszer valaki kezet fogjon velük és azt mondja: köszönjük. A társadalmi szervezetekre és a kormánybizottságra vár az a feladat, hogy kiszűrje az erre méltatlanokat és önjelölt hősöket. Magam is látom, hogy van egy ilyen gusztustalan verseny, meggyőződésem azonban, hogy azok, akik akkor tényleg tettek, nem állnak sorba előnyökért, s nem közülük kerülnek ki a vérgőzös hangoskodók sem. — Mi a véleménye az olyan, mostanában megszaporodott kijelentésekről, hogy például „A demokrácia ~ ellenségei számára nem lehet demokrácia”. Ez mintha hasonlítana a „népi demokrácia ellenségei” kezdetű mondatokhoz... — Demokráciát nem lehet antidemokratikus módszerekkel létrehozni, mert nem tűri el. Én azt hiszem, hogy az efféle nézetek nagyon szórványosak, s hogy nagyon kevés valódi 56-os beszél így. Kérdezem, hol voltak a mostani nagyszájúak akárcsak két és fél évvel ezelőtt? Azelőtt hallgattak, most meg kompenzálnak. Nem is szólva azokról, akik a másik táborból jöttek át... Mi 56-ban arra tettük az életünket, hogy ebben az országban demokrácia és szabadság legyen. Minden, ami ezzel ellentétes, az ellentétes 56 szellemével. Mindaz a negatívum, amely most jelen van a társadalomban, az 56-elle- nes. — Egy mai rendezvényen véletlen fültanúja voltam, amikor három idős úr a nemzetőrség újjászervezésével kapcsolatos lépéseikről beszélt, s 50 ezer példányban már nyomdában lévő belépési ívekről... Hangvételük arra utalt, hogy ők nem a nemzeti megbékés- lés hívei... — Tudok róla, hogy „Nem- zetőr Szövetség” címen van néhány túlfűtött ember, akiket nem is ismerek. Úgy látom ők egész egyszerűen igyekeznek meglovagolni a mostani „konjunktúrát”, ám lényegében gyökértelenek. Szóval nem értek egyet az ilyen dolgokkal. Minden demokráciával együttjár, hogy a dudva is kinő. Ezt ésszel kell szelektálni. Most nem nemzetőrésgre, hanem a jogállam rendfenntartó erőire van szükség. — Köszönjük a beszélgetést! Az interjúkat készítette: Bíró Ferenc A forradalom hétköznapjai TALLÓZÁS 1956-OS ÚJSÁGOKBAN 1956 történetéből már sok mindent tudunk. Tudjuk, hogy október 23-án az esti órákban elkezdődött a rádió ostroma, ledöntötték a Sztá- lin-szobrot a Széna téren, a Corvin közben fegyveres csoportok szerveződtek, a tömegek, az utca nyomására átalakult a kormány, megkezdődtek a szovjet csapatkivonásokkal kapcsolatos tárgyalások. Azt is tudjuk, hogy a vidéki nagyvárosokban is mozgásba jött a tömeg, munkástanácsokat választottak, leverték a vörös csillagokat, tetteikkel a pesti forradalom oldalára álltak. De vajon mi történt azokkal, akik nem voltak ott a történelmet formáló eseményeknél? Hogyan teltek a forradalom hétköznapjai? Ha végiglapozzuk a korabeli újságokat, sok érdekességet tudunk meg a hétköznapokról is. A huszonharmadika reggelén megjelenő lapok még tele vannak békés hírekkel. Olyanokkal, hogy megkezdték a téliszalámi gyártását a Budapesti Szalámigyárban, a Somogy megyei állami gazdaságok már egy hete elvetették a rozst, és több helyen már szépen zöldell a vetés. „Alvilági hír” is akad: a rendőrök elfogták H. György és K. Attila 13 éves fiatalkorúakat, akik hetek óta a Royal Szállodában, az éjjel-nappal Közértben, a Corvin Áruházban és a Hús Mintaboltban számos zsebtolvajlást követtek el. A forradalmi ifjúság lapja, az Igazság október 26-án A magyar nép nem fosztogat című írásában a forradalom tisztaságát méltatja, azt a tényt, hogy az üzletek betört kirakataiból senki nem lopja el az értékeket. Egy nappal később, október 27-én már változik a kép. A körúton egy férfi a betört kirakatüveg mögül fényképezőgépet emel el, azonban a tettest elkapják. „A fosztogatót egy kiskocsira állították, hátára táblát erősítettek „Fosztogató" felírással, és az egyik kerületi rendőrőrsre vitték. Budapest népe így mutat példát az igazi törvényességből, becsületből, fegyelemből.” A napok óta tartó fegyverropogás közepette, október 29-én két békés hírt közöl a Néphadsereg című lap. Az első, hogy ismét piros betűs ünnep lesz március 15-e. A Megkondultak a harangok című írás pedig arról tudósít, hogy hosszú évek után először a Kossuth Rádióban ismét felhangzott a nekünk magyaroknak oly kedves déli harangszó. A békés élet híre a Népszava október 30-i számában, hogy Kispesten az új némzeti bizottság anyakönyvvezetője előtt megjelent az első fiatal pár: Pintér József minisztériumi tisztviselő és Petrányi Erzsébet segédmunkás. Amennyiben más értesülésünk nem érkezik — írja a lap —, ez volt az első esküvő a szabad Kispesten — talán Budapesten is. Az Egyetemi Ifjúság című lap utcaképet mutat be: „Minden újság majd minden számában ír a Nemzetinél heverő Sztálin-szoborról. Tudatjuk, hogy a tegnapi kopácsolók között új jelszó született. A sorbanállókat így serkentették gyorsabb munkára: Aki köpött már, menjen tovább!” A Kis Újság november 2-i híre szerint megtalálták Rákosi párttagsági könyvét. A lap megírta: csütörtökön délután vendégek jártak Rákosi villájában. Ezek a látogatók katonaruhát vagy éppen lódenka- bátot viseltek és géppisztolyt hordtak a nyakukban. A házkutatás nem tartott sokáig, de ez a rövid látogatás sok mindenről lerántotta a leplet. Megtalálták az MDP első számú párttagjának párttagsági könyvét. Módfelett furcsa ez, hiszen az MDP szigorúan előírta a tagoknak, hogy tagsági könyvükre úgy vigyázzanak, mint a szemük fényére. A Rá- kosi-rendszer által lebontott Regnum Marianum templom helyén épült fel a Sztálin-szo- bor. Most, hogy a népítélet lerombolta, dr. Tóth János, a templom utolsó plébánosa — Mindszenty bíboros rabságának önkéntes segítőtársa — tervbe vette, hogy a katolikus tömegek segítségével a régi helyén újra felépítik a templomot. Napjainkban is csodálattal figyeljük, hogy Habsburg Ottó mennyit segít a demokrácia útjára lépett Magyarországnak. Nos, 1956-ban sem volt másképp. A Magyar Világ című lap híradása szerint a politikus táviratot intézett Éisen- hower amerikai elnökhöz azzal a kéréssel, hogy „a magyar nemzet szabadon megválasztandó képviselői kapják vissza legfőbb nemzeti szimbólumukat, Szent István koronáját.” Nem kerül be a történelem- könyvekbe, de érdekesség, hogy a Magyar Honvéd című újság a HM értesülése alapján közli: egy szovjet zászlóalj Gyöngyös határában átadta fegyverét a polgári lakosságnak. A szovjet katonák kijelentették, hogy nem hajlandók harcolni a magyar nép ellen. Amióta a fegyvert átadták, a város szélén táboroznak — írja az újság. A Valóság című független napilap november 4-i számának címoldalán ez áll: A szovjet kormány megígérte: nem érkeznek újabb szovjet csapatok Magyarország területére. Az igazi valóságot ismerjük: érkeztek, méghozzá elég sokan. Álító- lag azért, hogy megvédjék a munkás-paraszt hatalmat. A megvédés néhány hónap híján harmincöt évig tartott. Az idei október lesz az első olyan ünnep, amikor idegen katonák nélkül, szabadon emlékezhetünk 1956 eseményeire és történelmét formáló szereplőire. Kiss György Mihály
