Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-07 / 210. szám
1991. szeptember 7., szombat SOMOGYI HÍRLAP — MŰVELŐDÉS 5 Hatvanéves lenne Latinovits Zoltán A köd szurkálóia Templom és színház Riadt tekintet, a lépések felerősített hangja a lassított filmkockákon. Latinovits Zoltán közeledik felénk a képernyőn, aztán megáll és a tépe- lődést kifejező arca csöndet parancsol a televízió előtt. A következő képek már a balatonszemesi emlékműsort idézik, amely a színészkirály hatvanadik születésnapjára készült: Latinovits Zoltán, a vad zseni hat évtizede született és másfél évtizede halott. Túlélte saját halálát, táplálkozik belőle az utókor. A televíziós műsor, amely az emlékestről készült, ezt az érzésünket erősítette meg: idéző, kísértő, furcsa szók egy órába sűrítve. A színészek, a pályatársak és a barátok versekkel, dalokkal, vallomásokkal, a közös múltat felelevenítő gondolatokkal varázsolták közénk. Ők Latinovits szellemiségének követői. Ahogyan Balkay Géza mondta: az őszhajú kisfiúé, aki bátran félt. Sokan vannak. Egyre többen! Köztünk akarják tartani géniuszát, hogy — a költő szavaival élve — nyisson ajtót nekünk a reménység. Mert mit is üzent utolsó interjújában, már tépett szakállasán? Azt, hogy nemzetépítő feladat jól verset mondani. És jó magyarnak lenni. Erről írtak a költők, az ő szavaikat égette ki magából Latinovits. Ujra- szülte a verset, eljátszotta a költő szerepét: ahogyan Ady értette, Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Kosztolányi féltette, Babits óvta, Móricz simogatta, Karinthy viccelte, Molnár mesélte és Radnóti vérezte. A gondos szerkesztői munka érdeme, hogy a műsorban ízelítőt kaptunk ezekből is. Emlékeztek Latinovitsra a családtagok, akiknek bizonyára igazuk van abban: ha kibírta volna, ma kapnának utána. Talán már lehetne saját színháza is, az olyan sokat emlegetett szeretet-színház. A tehetséges kiválasztottjaival, a hasonlóan tragikus sorsú társakkal. Ők azonban ma egy másik társulat tagjai, az égi pódiumon vállalnak fellépést: Őzétől Huszárikig, Nagy Lászlótól Bódy Gáborig. Latinovits Zoltán szemesi sírhantján kovácsoltvas kereszt, rajta nemzetiszínű pántlikák, friss virágcsokrok. Szerepeit, irodalmi élményt jelentő írásait, zseniális filozófiai gondolatait ránk hagyta. . Fel-felbukkan életünkben, és mindig erősítést ad az elbi- zonytalanodóknak. Talán ma már ő sem a zakatoló vonatot választaná. Most már—Weöressel szólva — nem „a majmoké a világ”. Talán... Sok még a kérdőjel, mert kísért a múlt, de Latinovits Zoltán válaszai is segítik az eligazodást. És nem az igazodásra kényszerítenek bennünket, mint annak idején őt annyian. Nem tette meg. Ebbe bele is halt. Varga Zsolt A Romániában élő magyar íróval, műfordítóval Kányádi Sándorral a színházban találkoztunk, s mi sem természetesebb, a színházról beszélgettünk. Nem is sejtettem, hogy a színház mily közel áll Kányádihoz. A középiskola után beiratkozott a kolozsvári színiakadémiára, ahonnan azonban fél esztendő után távozott is az éltanuló. A vers mellett döntött, Gaál Gábor tanácsára beiratkozott a Bolyai egyetemre, ahol magyar irodalom szakon végzett. — A totális színész volt az ideálom — meséli. — Az, aki tud énekelni, komédiázni, táncolni is. Sárközi Dózsa című drámájában játszottam ugyan, de énekes szerepre alkalmatlan voltam. A legtöbb színész úgy gondolja, hogy a színészet a drámai szerepekből áll. Én nem így gondolom. —A tanári pályától is eltávolodott. — Az egyetem után, — ma így mondják: — szabadúszó lettem. Beutaztam egész Erdélyt, fölkerestem a volt osztálytársaimat, akik hűségesek maradtak a tanári hivatásukhoz. Egy-egy órát tanítottam náluk, ezért eltartottak. — A színház iránti érdeklődése elhalványult? — Á, dehogy! 1953-ban Nagybányán színház alakult. Eljártam hozzájuk. Olyan volt a társulat, mint Déryné idejében. Minden előadásukat megnéztem. Később pedig úgy alakult az életem, hogy létrehoztam az én egyszemélyes színházamat. Sokat hívtak író-olvasó találkozóra. Igazában nem kedveltem ezeket, szívesebben olvastam Petőfi verseket és adtam elő saját verseimből egy huszonötös villanyégő mellett a barakokkban, ahol legalább kilencvenen voltak. Az író-olvasó találkozókra is szükség volt, mert a templomon és színházon kívül nem volt más alkalom, hogy az emberek találkozzanak. Az író-olvasó találkozók formáján változtatva alakítottam ki a magam egyszemélyes színházát, ahol mindenki jól érezhette magát. Azt mondtam, ha nem vagyok képes egy órán át az emberek figyelmét lekötni, biztos, hogy bennem van a hiba. — Ez az egyszemélyes színház oda vezett — folytatta Kányádi Sándor —, hogy 1968-ban megírtam az első darabomat. Az első felét még otthon, a befejezésre ausztriai tanulmányutam teremtett lehetőséget. — Mi lett a dráma sorsa? — Előzetes engedély nélkül nem lehetett bemutatni egyetlen darabot sem. Eltelt öt, tíz, húsz év, majd ezután Aradon műsorra tűzték. Meg is ért egy előadást. Betiltották. Magyarországon is volt ígéret arra, hogy játszani fogják, de ez is elmaradt. Végülis tavaly bemutatták, de kevés előadást élt meg az érdektelenség miatt. A második drámámat, aminek a címe: Ünnepek háza, szintén betiltották. Azóta nem írok színházi darabot. — Veszélyesebb a dráma, minta vers? — Az utóbbi tíz, tizenöt évben gyereklapnál dolgozom, a Napsugárnál. Ez olyan, mint nálatok a Dörmögő Dömötör. Több évszakot énekeltem meg versben, mint ahányat megéltem. Az egyik arról szólt, hogy elszóltak a varjak... Megjelenése óta a helytállás költeményeként tartják számon. Emlékszem, reggel 9-kor szólt a főszerkesztő, hogy adjak le egy verset a lapnak. Ez volt a penzumom. 12 órára el is készültem vele, s ez lett a romániai magyar irodalom példaértékű költeménye, a helytállás kifejezője. A mai romániai irodalomra jellemző a potenciális szimbolizmus. Fotó: Lang Róbert Látszólag nem szól a vers semmiről, leír egy tájat, egy hangulatot, ám az emberek mégis fölfedezik benne a mély tartalmat, ami időszerű. így él együtt a vers és az olvasó. Horányi Barna Kányádi Sándor nyilatkozott a Somogyi Hírlapnak Iskolaháború Kisbárapátiban Tóth Ferenc: „itt több a pletyka, mint a munka” Sétáló István: „kérem, hogy az írás tárgyilagos legyen” Tóth Ferenc, 47 éves Erdélyből áttelepült pedagógus február 1-én került a kisbárapáti iskolába. Néhány hónapos tevékenysége után azt állapította meg róla a munkáltatói jogkört gyakorló igazgató, hogy megnyilvánulásaival, véleménynyilvánításaival, magatartásával negatívan befolyásolja a munkahelyi légkört... A felmondó levél indoklása egyértelműen arra utal, hogy az iskola igazgatója Tóth Ferencet „mássága” miatt küldte el. (Részlet az SZDSZ Jogvédő Hálózatának a Somogy megyei Munkavédelmi- és Munkaügyi Főfelügyelőségéhez intézett leveléből) o — „Ahelyett, hogy összetették volna az eszüket: a maga tapasztalatát és az igazgató fiatalos lendületét, marják egymást” — kesergett Tóth Ferenc. — Ilyen szigorú és súlyos bírálatot még soha nem kaptam, főleg nem diáktól. Hogy az elején kezdjem — folytatja —, Pest megyei iskolából kerültem ide: ott egy GYES-en levő kolleganő helyén dolgoztam. Nem volt semmi probléma, virággal és meleg szavakkal búcsúztattak. Az itteni igazgató nem kevésbé jó szívvel fogadott, egy felújított kétszobás szolgálati lakást kaptam, a feleségemnek munkát, nekem a következő tanévben osztályfőnökséget, és 25 ezer forint letelepedési segélyt ígért; 3 hónap próbaidővel alkalmazott. Azért választottam Kisbárapátit a három lehetőség közül, mert Erdélyben örök életemben kis faluban tanítottam. A tanári testület igen jól fogadott, mindenben segítettek, s az igazgató úr három hónap után kinevezett. A tanévben sem figyelmeztetést, sem dorgálást, sem fegyelmit nem kaptam, év végén minden pedagógus társamtól illően elköszöntem. Szakmai vitáink voltak ugyan, ám súlyosak sohasem. Tanév végén az igazgató felolvasta az osztályfőnökök névsorát és én nem voltam közöttük. Az igazgatótól számon kértem az ígéretét: miért nem biztosított állást a feleségemnek. — Pontosítsunk — szólt közbe Tóth Ferencné. — Amikor idekerültünk az igazgató azt ígérte, hogy az óvodában van két képesítés nélküli óvónő, helyükön engem alkalmaz majd. Én azonban nem akartam, hogy két helyi asszony munka nélkül maradjon miattam, tehát másutt kerestem, és Bábonymegyeren találtam munkát június 30-ig. Az ígéretéről az igazgatóval kétszer beszéltem, majd a férjem megkapta a felmondását. — Elkeseredésemben, még a felmondás előtt elmentem az iskola pletykafészkéhez és megmondtam, hogy kapom magam és elmegyek, mert egy fizetésből nem lehet megélni — fűzte tovább a gondolatot Tóth Ferenc. — Ekkor kezdődött a kötekedés, napközibe akartak tenni. Ézután jó pár dolgot meg mondogattam az igazgatónak. Miután megkaptam a felmondást, megpróbáltam békíteni, mondtam, szeretnék szeptembertől továbbra is itt tanítani. A szememre vetették, hogy túlságosan nagyok a követelményeim a diákokkal szemben. Belátom, hogy egyszer elkövettem azt a hibát, hogy 500 házi feladatot adtam a gyerekeknek, ám vakációra csak 200-at. Szóval július 1 -én az igazgató „hosszas tépelő- dés után” átadta a felmondásomat. Én csak annyit mondtam: István, ezt nem te találtad ki, ezt sugallták neked. S ha ezért a falhoz állítanak és lelőnek, ártatlanul halsz meg. Ez a mondatom a Munkaügyi Döntőbizottság előtt — amely elutasította a panaszomat — egészen másként hangzott el. A hazugságok sokaságával kerültem szembe, pedig eddig én azt hittem, pedagógus szájából vagy igaz hangzik el, vagy semmi. S ez vonatkozik arra a rendkívüli nevelőtestületi ülésre is, amely az elbocsátásommal foglalkozott, amelynek a félidejében a szülőket— mert hogy kiálltak mellettem — elküldték. — Végül is mi volt a „vád”? — A felmondás indoklásában ilyenek szerepelnek: véleményemmel, nevelési módszereimmel szembe állítom a kollegákat, tanítási módszereim nem egyeztethetők ösz- sze az iskola szellemével. Tehát összeférhetetlen vagyok! — Most, hogy augusztus 19-én megszűnt a munkaviszonya, s a fizetése is, mi lesz? — Bizony Isten, én „jó fiú” vagyok. Nem sárosán jöttem ide, s ha elmegyek, tisztán megyek el! Tele vagyok keserűséggel, ám ahogy a Biblia írja: „szégyenét a hazug mindig magán hordja". Meggyőződésem, hogy ebben az iskolában több a pletyka, mint a munka! — Most és a közeljövőben miből él, hiszen mindketten munkanélküliek? — A bizonytalanság miatt hagytam ott Erdélyt, ahol sokat szenvedtünk. Itt nem irányítják a szemembe a reflektort, nem fenyegetnek és nem vertek meg, de nem érzem sokkal jobban magam! Kaptunk 7 ezer forint szociális segélyt. De egy biztos: én nem halat kérni jöttem ide, hanem halászni!... © — Eddigi életemben soha senkivel nem tettem annyi jót, mint Tóth Ferenccel — mondta tele keserűséggel Sétáló István, az iskola igazgatója. — Februártól a tanév végéig voltak szakmai vitáink, de nem igazán súlyosak. Aztán folyamatosan kaptam a jelzéseket, hogy „kiviszi” az iskola belső ügyeit, a diákok előtt minősíti a kollégákat s megkérdőjelezi az én kompetenciámat. Mióta itt van, a gyerekek a szünetekben szekust játszanak, engem pedig Ceauses- cuhoz hasonlít. Higgye el, a szakmai kifogásaink szinte eltörpülnek az emberi tulajdonságai mellett. — A feleségének állást ígért... — Valóban: ígértem, de nem ajánlottam. — Es a 25 ezer forintos letelepedési segély? — Májusban megtudtam, hogy a tanár úr vacilál: menjen, vagy maradjon, a fe le- sége pedig követeli az állást. Ilyen körülmények között úgy döntöttünk, hogy nem adjuk a segélyt. Az állását pedig meghirdettem. — Hogyan lehet meghirdetni egy olyan állást, amelyre kinevezte Tóth Ferencet? — Nekem elsődleges kötelességem, hogy az iskolában biztosítsam a matematika tanárt. — A szülők a tanár úr mellett minden vélt, vagy valós hibája ellenére kiálltak, még aláírásokat is gyűjtöttek. — 22 aláírásról van szó, a szülők többsége még csak nem is találkozott Tóth Ferenccel. Maguk az elsők, akik mindkét felet meghallgatták... — Igazgató úr, egy utolsó kérdés: elképzelhető, hogy Tóth Ferenc megüresedett helyén az ön felesége tanítja majd a matematikát? — Valószínű. — Nem érzi ezt taktikai hibának? — Téved, ha azt hiszi, hogy nincsenek emiatt álmatlan éjszakáim. De ugye nem gondolja, hogy ez a két ügy ösz- szefügg? — Maradjunk a település lakosainál. Bizonyára többen látnak ebben összefüggést, mint véletlent. — Sajnos tudom... De kérem, hogy az írása legyen tárgyilagos. 0 Mindkét fél megszólalt tehát. Ezt követelte a tárgyilagosság. Hogy ők is tárgyilagosak voltak? Nehéz eldönteni. Ezek után talán nem lehet csodálkozni a kérdésen: hány arcú is az az igazság?... Tamási Rita