Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-05 / 208. szám

1991. szeptember 5., csütörtök

SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA

7

COLUMBO NYOMOZ

Gyilkosság karácsonyra

A veterán

Amikor Farley Lanier a Broughton Áruházhoz ért, már 10.45-öt mutatott az óra: Duke épp a bejárati részt mosta fel.

— A barátnőid körülbelül egy órája mentek el.

— Szomorúan hallom — válaszolt Farley, miközben aláírta a jelenléti ívet. — Megálltam egy italra.

— Nem gondoltál rám.

— Mary Jane-nak van egy bárszekrénye az irodájában. Gyere fel később, megnézzük, mi van benne.

— Addig nem, míg szolgálatban vagyok.

— Fia meggondoltad magad, tudod, hol találsz.

Farley a szokásos útvonalon ment fel a harmadik emeleten levő dekorációs szobákhoz. Végihaladt a gyermek- és sportosztályokon, a próbafülkék előtt, és bejutott a hosz- szú helyiségbe, ahol a kirakati bábuk sorakoztak és iszonyú rendetlenség uralkodott. Csendben és gondolatokba merülve dolgozott majdnem egy órán át.

Éppen az esőkabátját vette fel, mikor hallotta, hogy nyílik a gyermek- osztály ajtaja, és egy fénynyaláb vetődik be. Duke közeledett egy nagy lámpával.

— Olyan magányos az ember ott lent.

Farley mosolygott.

— Akarsz egy italt?

— Nem bánnám- Ha nem mondod meg senkinek.

— Nem. Magam is szívesen elüldögélek egy kicsit. Gyere velem.

Farley a folyosón sorakozó irodák közül az elsőhöz vezette az éjjeliőrt. Csak ezen volt ajtó. Kinyitotta azzal a kulccsal, amelyet csak akkor használt, ha Mary Jane beteg volt vagy szabadságot vett ki. Egy parányi kulccsal kinyitotta a kis faliszekrénykét, amelyben több üveg állt.

— Mit kérsz?

— Egy kis rizspálinkát, oké? — Duke ösztönösen bepillantott a szekrénybe.

— Mikor jön a váltásod?

— Reggel nyolckor. Két műszakot dolgoztam ma.

— Valaki beteg lett?

— A váltótársam mindig beteg. Én meg nem törődöm vele. Kell a kenyérrevaló.

Farley elnézegette a szakadt veteránt. Duke hagyta megnőni a haját, úgy festett, mint egy kócos, loboncos hajú baba. Arrébb sétált hanyagul, összecsukló rongybabaként lehuppant az egyik székre, mintha nem is tartaná csont a testét.

— Voltál Vietnamban?

— Igen — mondta felhorkanva. — Nézz rám, mit tett velem.

—- Milyen volt?

— Felejtsük el.

— Mindig szerettem volna háborúban harcolni.

Duke nevetett.

— Ön zöldfülű, Mr. Lanier.

— Szólíts csak a keresztnevemen, Duke. Nem. Másképp akartam mondani. Jó atléta voltam. Én valójában szerettem volna tudni, milyen a háború. A hara A kiképzés. Úgy érzem, elmulasztottam valamit. Gyerek voltam a második világháború idején, túl fiatal, amikor a koreai háború zajlott. Aztán már túl öreg lettem, hogy Vietnamba kerüljek... Úgy érzem, hogy lehettem volna hős. — Farley nevetett saját magán.

— Almok! Farley, te nem vagy elég hülye ahhoz, hogy hős legyél. Ostobának kéne lenned, hogy a dolgok sűrűjébe merj vágni.

— Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél?

— Nem sok harcot láttam. Főleg utánpótlással, hadtápügyekkel, szállítással foglalkoztam. Az én alakulatom nem törte magát, hogy részt vegyen az akciókban. Hátramaradtunk... Vigyáztunk magunkra. Néhány társam azért kapott, én is. Néhány acéldarabot a lábamba. Ezért bicegek. Mi csak haza akartunk jönni.

— Ez nem volt valami hazafias tett, Duke.

— De még élek, Farley.

— Igyunk rá!

A következő órában iszogattak, Farley, még mindig a Mark Time-i hangulatban, az álmairól mesélt Duke-nak — vagy magának —, attól függően, hogy Duke figyelt-e rá. Duke kerülte, hogy a háborús tapasztalatairól beszéljen. Ellenben mesélt a gyermekkoráról, amit Oklahomá-, bán töltött, és hogy egy farmon szeretne dolgozni, de nem hiszi, hogy a lába miatt ez lehetséges volna. Duke valójábannem volt elégedetlen az éjjeliőri munkával. De néha elfogta a magányosság érzése, szótlan lett, holott természettől fogva beszédes, mindenki iránt érdeklődő fickó volt. A rizspálinka hamarosan elfogyott, és Farley érezte, hogy ideje elmenni. Duke-nak is körbe kellett járnia ellenőrző útvonalán, de előtte még beírta Farley távozását, és kiengedte őt a személyzeti kapun. Miután Farley elment, Duke bezárta az ajtót, és úgy döntött, hogy egy percet pihen. Váltója ébresztette fel reggel nyolc órakor. Addig nem is történt semmi, míg a nappali őr el nem kezdte kinyito- gatni az ajtókat, és fel nem fedezte Shirley Bell holttestét, ezt a szívfacsaró, véres, összetört csomagot.

ÍRTA: ALFRED LAWRENCE

Az alacsony ember a piszkos, sárgásbarna ballonkabátjában, rakoncátlan fekete hajjal, Columbo hadnagy volt a Los Angeles-i rendőrségtől. Ott állt az ajtóban, amely az áruház eladótérségét elválasztja a lépcsőháztól és attól a kijárattól, ahol a holttest feküdt. Leverte szivarja ha- müját, és láthatóan tanácstalan volt. Legalábbis annak látszott. Nyugtalanul figyelte a körülötte zajló kaotikus nyüzsgést.

A ceruzalámpa

A gyilkossági csoport a szokásos szertartásos hatékonysággal dolgozott. A holttestet már letakarták. A fényképészek felvételeket készítettek a kijáratról, a lépcsőről, az utcáról, a lépcsőfordulótól a második szinten a korlátról és falakról. A bűnügyi technikusok porral fújtak be mindent, ujjlenyomatokat kerestek. Úgy tűnt, inkább rutinból csinálják, mint abban reménykedve, hogy valami használhatót találnak, hisz naponta emberek ezrei jártak ezeken a lépcsőkön.

Civil ruhás rendőrök rohangáltak a lépcsőkön és kint az utcán, hátha észrevesznek valamit. Columbo, miközben meggyújtotta a szivarját, a lepedőre meredt, a szomorú csomagra, amely még nem is olyan régen az atlantai Shirley Bell volt. A lány nyilvánvalóan szép lehetett. Csinosan öltözött.

A Broughton Áruház alelnöke, akit mindenki csak ifjabb Mr. B-nek nevezett, azonnal felismerte a holttestben az új kirakattervezőt a dekorációs részlegből. Columbo érzékelte, hogy Mr. B-t nagyon megrázta a gyilkosság. Mindig tragikus, ha egy munkatárs meghal, de még inkább az, amikor a halál erőszakos úton következik be és értelmetlen, mint ez is. Mr.

B. reagálása azonban túlzottnak látszott. Talán többet tud, mint amit elmondott, vagy az áruházon kívül is volt kapcsolata a lánnyal.

Columbo közelebb ment, és elnézést kérve tőle, arrébb tolta a holttest mellett álló egyenruhás rendőrt. Fogai közé szorítva szivarját leguggolt, és felhajtotta a lepedőt. Shirley Bell teste rémesen kifacsarodva és ösz- szegyűrődve hevert ott, arcra borulva, álla a mellének feszült. A jobb karja hátracsuklott, mintha kicsavarták volna a vállgödörből, és tenyérrel felfelé fordult hátul a nyakán. A másik karja a teste alá szorult. Lábai kicsavarodtak.

Columbo már korábban észrevette a lépcsőkön végigfröcskölődött vér- cseppeket. A fej egy alvadt vércsomóban feküdt.

— Elmozdíthatom? — kérdezte az egyik fényképészt.

— Igen, hadnagy. Elmozdíthatja. Megcsináltam a szükséges felvételeket.

Columbo lágyan a hátára fordította a holttestet. Tanulmányozta az elsődleges sérülést Shirley homloka közepén, fent a koponyán. Arca teljesen összezúzódott.

— Szegény kölyök — motyogta.

Felállt, és utasítást adott az embereinek, hogy vigyék el. Egy nyúlánk, fiatal gyakornok szólította az utcáról. Columbo odament hozzá az ajtóba.

— Nem tudom, hadnagy, hogy ennek van-e jelentősége, de itt találtam ezt a járda mellett.

A gyakornok átnyújtott egy törött ceruzalámpát. Az égő eltörött, a fedele hiányzott, így az elemek kicsúsztak belőle, és a rendőr tenyerén helyezkedtek el.

— Soha nem lehet tudni. — Columbo kivette a darabokat a rendőr kezéből. — Köszönöm.

Aztán felment a dekorációs részleghez. Rafe és Farley egymás mellett álltak a falnak támaszkodva, a szoba legtávolabbi sarkában. Mary Jane egy széken ült Rafe mellett. Egyikük sem beszélt.

— Ki ez? — kérdezte suttogva Rafe.

— Azt hiszem, ő nyomoz az ügyben — mondta szárazon Mary Jane.

— Csak álldogál itt.

Columbo szeme a helyiség túlsó végében egy szürkeruhás munka- csoporton akadt meg: egy jókora kávéfőzőt álltak körbe a kirakatrendezéshez használt kellékek, festékek, bútorok és kulisszák között.

A részlegben uralkodó összevisz- szaság otthonos érzéssel töltötte el á nyomozót. Mindig fesztelenebből érezte magát olyan helyeken, ahol a tárgyak és emberek nem voltak szépen és túlságosan szabályosan elrendezve. Rafe elfojtott zokogása elért Columbo füléhez: odasétált a hármas csoporthoz, amelyet keretbe foglalt az ablak és a ragyogó kék reggeli ég.

— Columbo hadnagy vagyok. Tudom, hogy most nagyon fel vannak

kavarodva. Ha nem akarják, hogy most tegyek fel kérdéseket, rendben van. De néhány dolgot feltétlen tudnom kell, például a nevüket.

Mary Jane válaszolt először, majd Farley és végül Rafe.

— Önök együtt dolgoztak?

Fejével olyan mozdulatot tett,

amely kimondatlanul is utalt Shirley Belire, akinek földi maradványát már elszállították a lépcső aljából.

— Igen. — válaszolt Farley. Rosz- szallás érződött a hangjából.

— Látom, nem alkalmas a pillanat arra, hogy kérdéseket tegyek fel: majd később visszajövök.

— Feltételezem, hogy befejezhetjük Shirley kirakatát — mondta Mary Jane.

— Igen. Tudják, sok tapasztalattal rendelkezem az ilyen ügyekben. A legtöbb embernek segít, ha végezhetik a munkájukat úgy, ahogyan szokták. Természetesen nem úgy, mintha semmi sem történt volna. Meglepő, hogy Ön is milyen helyesen gondolkodik.

Columbo elfordult a három embertől és az ajtó felé indult. Kezét mélyen ballonkabátja zsebébe süllyesztette, fejét elhajtotta. Tétovázott, megállt, majd ismét feléjük fordult.

— Csak egy rutinkérdés. Megmondanák nekem, hogy hol tartózkodtak a múlt este és éjjel?

Rafe megütközve nézett rá. Mary Jane szeme meg sem rezdült. Farley szólal meg:

— Mindannyian együtt voltunk, hadnagy. Mind a négyen, este kilenc óráig.

— Egy kicsivel előbb váltunk el — szólt közbe Mary Jane. — Shirley és én 9.45-kor eltávoztunk, miután felöltöztettük azt a két bábut. Rámutatott a déli szépségre és a férfibábura.

— Nagyon szépek — mondta Columbo. — És azután?

— Együtt távoztunk. Hazavittem a kocsimon. Az épület kapuja előtt váltunk el. Egy nagy bérházban a garázs fölött bérelt egy kis lakást.

— Valaki látta önt?

— Duke, az éjjeliőr a földszinten.

Columbo Rafe-hoz fordult.

— Egész este otthon tartózkodtam, hadnagy. A fürdőkádban!

— Én kb. 10.30-kor érkeztem ide, hadnagy.

A detektív összeráncolta szemöldökét.

— El tud képzelni egy haragost? Vagy valami effélét? Irtózom kérdéseket feltenni, de... — Columbo egy bizonytalan gesztust tett a bal kezével.

— Nem voltak haragosai — kiáltotta Rafe. — Kedves, csodálatos lány volt. — Neki akart rontani Co- lumbónak, de a hosszú munkaasztal megállította. Farley megragadta, és visszarántotta.

— Nincs senki, aki ilyen szörnyű dolgokat művelne, mint ez!

IFolytatjuk)

JEAN MARAIS: TÖRTÉNETEK AZ ÉLETEMRŐL

Az ember, akit csodálok

Az Oidipusz király próbái és előadása idején kezdték terjeszteni rólam, hogy kedves ember vagyok. A valóságban egyáltalán nem voltam az; ma sem vagyok az. Az ember éppoly kevéssé tud megszabadulni a jó hírétől, mint a rossztól. Jól ismerem Madele- ine Robinsont. Együtt jártunk Dullin óráira. Csodálom és szeretem. Pontosan egyforma a jellemünk. Nos, ha ő pofon vág valakit, akkor sértegetni kezdik. Ha én teszem ugyanezt, úgy beszélnek rólam, mint egy hősről. Ezekben a kezdeti időkban épp annyira törekedtem arra, hogy kedvesnek tartsanak, mint arra, hogy szerencsés fickó hírében álljak. Volt min összetűznöm ifjú kompániánkkal. Az Oidi- pusz-szerep, amelyet első alkalomra fölajánlottak nekem, tüskét hagyott bennük. Jean Cocteau felkért, hogy játsz- szam A kerekasztal lovagjaiban, ami megint csak álmaik netovábbja volt, és ismét nekem jutott. A kulisszák mögött eléggé ocsmány mendemondákat kezdtek terjeszteni rólam.

Egy bájos kis kolléga, akinek Cricri volt a beceneve, visszamondta nekem ezeket a pletykákat, miközben segített átöltözni. Mitévő legyek? Pofozkodjam? Leüssem az illetőket? Ez főleg annak kínos, aki figyelmezteti az embert, hiszen ezáltal lelepleződik. Viszonzásul én is kezdjek plety- kálkodni? Lehetetlen, undorító. Nem maradt más lehetőség: különféle szolgálatokat tettem nekik. Nem jóságból vagy kedvességből. Ez volt az én bosszúm. Leköteleztem azokat, akik a legszörnyűbb dolgokat terjesztették rólam. Nem tudták, mit mondjanak, hogyan viselkedjenek, mihez fogjanak velem szemben. Eleinte azt hitték, hogy teljesen

hülye vagyok, majd végleg elhallgattak.

Rendszert, hajtóművet alkottam ebből a saját használatomra. Ez a módszer köny- nyedséget, jó közérzetet biztosít.

A csúfság és a gyávaság nyomasztó. Az ember rosszul érzi magát a bőrében. Az én megoldásom egyfajta morális kényelemmel jár. Hozzásegít a boldogsághoz. Egyébként megállapítottam, hogy aki gonosz, általában többet veszít, mint amennyit nyer. A jóság hosszú távon kifizetődőbb.

Az előadás nagy port vert fel, noha fiatal társulat játszotta és csak egy hétre volt beharangozva. Korábban elképzelni sem tudtam volna, hogy minden, amihez Jean Cocteau nyúl, fontossá válik. Az újságok, a fotósok állandóan visszatértek ránk; még a Vogue és a Harpers Bazaar is elküldte legjobb fotóriporterét.

Valamennyi újságban megjelent a fényképem.

Az utolsó előadást követően Cocteau eltűnt. Híre-hamva sem volt két hónapon keresztül, még Paulette Pax, jövendőbeli igazgatónőm sem tudott róla semmit. Már aggódtam a szerepemért. Egyfolytában a telefont lestem; végre megszólalt. A vonal túlsó végén Jean Cocteau:

— Azonnal jöjjön, katasztrófa történt!

Hanyatt-homlok rohanok a Castille szállóba. Útközben csak úgy nyüzsögnek az agyamban a nyugtalanító gondolatok. Jean-Pierre Au- mont biztosan szabaddá tette magát. Eljátssza a szerepet. Visszaveszik tőlem. Fojtogat a sírás, el vagyok keseredve.

Végre a Castille hotel, kopogtatok az ajtón; benyitok. Cocteau ópiumot szív. Rámnéz. Ugyanolyan kétségbeesettnek látszik, mint jómagam.

Becsukom magam mögött az ajtót, megállók. Felkészülök a legrosszabbra. Cocteau leteszi a pipáját. Fürdőköpenyben van, de most háziköntösnek vette fel, a zakója nincs alatta. Karjait csüggedten lógatva ismétli: „Katasztrófa történt...”

Mint egy gyerek, aki fél a büntetéstől.

— Katasztrófa... Szerelmes vagyok magába.

Ez az ember, akit csodálok, megajándékozott azzal, amire a legjobban vágytam a világon. Semmit sem kért érte cserébe. Nem vagyok belé szerelmes. Hogyan szerethetne ő engem, pont engem... Lehetetlenség.

— Jean, látja, hogyan élek, hogy mi vesz körül, meg kell mentenie. Egyedül maga menthet meg...

— Én is szerelmes vagyok magába, — mondom.

Hazudtam. Igen, hazudtam.

Nagyon nehezen tudnám megmagyarázni ezt a hazugságot. Mélységesen csodáltam és rendkívül tiszteltem Jean Cocteau-t, ő azonban egészen máshogyan érzett irántam. Ez hízelgett a hiúságomnak.

(Folytatjuk)