Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-19 / 220. szám
1991. szeptember 19., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 COLUMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra írta: Alfred Lawrence - Fordította: Kira József Az éjszakai látogató Columbo érezte, hogy Duke nem mond el mindent, de még nem tudta, próbálja-e erővel őszinteségre kényszeríteni. — Azt mondta, hogy a lány visszajöhetett. — Nem tudom. Én az előírt ellenőrző útvonalom jártam. — Nem zárta be az ajtót? — De igen. — Nos, akkor nem jöhetett be. Csöngetés nélkül. — Hát tudja hadnagy, néha hátramegyek. — Hogy lehet az, hogy nem találta meg a holttestet? — Nem mindig megyek végig mindenhol, csak bevilágítok az irodákba. Ha ott van valaki, az mocorog, érti? Valójában nem dugom be a fejem minden lyukba. Egyszer elkaptam egy gyereket a hetedik emeleten, a játékosztály mögött. A raktárban. A tizenöt éves kölyök halálra rémült. Fogadást kötött, hogy egy éjszakát észrevétlenül el tud tölteni az áruházban. Amikor körbevilágítottam, megmoccant. Bementen és megfogtam. — Elveszítette a fogadást? — Nem — nevetett Duke. — Megengedtem neki, hogy velem töltse az éjszakát. Magammal vittem az ellenőrző útvonalon. Amikor Ginny — a barátnőm — bejött, hozott nekünk néhány hamburgert. Amikor az áruház kinyílt, a kölyök kisétált, mintha semmi nem történt volna. Az összes haverja várta. Ő volt a hős, aki hazatért. — Szép cselekedet volt. — Elég vért és kifordult emberi belsőrészt láttam, Columbo. Nem akarok többet látni. Békében élek most. A nyomozó mélyet sóhajtott. — Gyűlölöm a kényszerítést, Duke. De van néhány dolog, ami nem hagy nyugodni. Magának ellenőrizni kellett valamennyi ajtót, igaz? A lány teste a lépcső alján, az ajtó előtt feküdt. Hogy lehet, hogy nem vette észre, ha jól látta el a szolgálatát? A másik meg teljesen világos. Senki nem jöhet be, hogy ön ne lássa. — Lehet, hogy kissé lazítottam. — De ön engedte ki Mr. Laniert 11.30 körül. — Igaz. — Arra kell kérnem, maradjon a városban, ne utazzon el, Duke. Tudja miért? . — Sejtem. — Kinyitná nekem az ajtót? Duke kinyitotta az ajtót Columbo előtt. A hadnagy tétovázott egy pillanatig. — Még visszajövök, hogy elbeszélgessek magával. — Tudom. — Gondolkozzék azon, hogy mit nem mondott még el,- oké? Egy csomó bosszúságtól kímélhet meg mind a kettőnket. Duke figyelte Columbót, ahogy végigcsoszog a hatalmas épület melett az utca irányába. Egy mérges kiskutyára emlékeztette őt, amely addig rágja a szőnyeget vagy a csontot, amíg semmi se marad belőle. Vacsora négyesben A három ember, Farley, Rafe és Mary Jane a rozsdamentes acélból és műanyagból készített bútorok között ültek, úgy, mint előző este. Kezükben itallal teli pohár, mindegyikük szótlan volt, lehangolt és fagyos. — Akarjátok, hogy elugorjak a Kentuckyhoz néhány csirkéért? — kérdezte Farley. Mary Jane összehúzta a lábát. — Nem bánom. Hogy tudtok ilyen helyzetben enni? — Ó, Rafe! Túlzásba viszed már az egészet! — Nem tehetek róla, Farley. Nem vagyok hozzászokva, hogy embereket öljenek meg a környezetemben! — Ki csinálta, Mary Jane? Ki az ördög tehette? — Nem tudom. Talán egy tolvaj, akit meglepett és tetten ért. Vagy valaki, akit ő ismert, de mi nem. Ó, Duke! — Miért nem lőtte le? Az kevesebb vérrel járt volna! Mary Jane mereven bámult rá. — Erre soha nem gondoltam. — Ami engem igazán zavar, Mary Jane, hogy bármelyikünk megtehette. A lány lassan a szájához emelte a poharát, aztán hidegen Rafe felé fordult. — Ezt nem gondolod komolyan. — Amikor valami drámai dolog történik.., nem tudod elképzelni, hogy ilyen is lehetséges? — Hogyan... miért...? Rafe, te megdöbbentesz engem... hacsak nem... — A lány egy pillanatra a szörnyülködés álarcát öltötte magára. Rafe ellépett mellőle. A bejárati csengő megszólalt. — Ez Farley lesz, a csirkével. De amikor Mary Jane kinyitotta az ajtót, Columbót látta maga előtt. — Nahát. Remélem, nem zavartam meg semmit? — Még egy virrasztó — dörmögte Rafe a sarokból. Mary Jane az ajtóban állt, öntudatlanul eltorlaszolva Columbo előtt. — Nem bánja, ha bejövök? — kérdezte bátortalanul Columbo. — Ó, nem. Nem! Elmerültem a gondolataimban. Jöjjön be, hadnagy. Farley jelent meg a lépcsőn Columbo mögött. — Helló, hadnagy! Éppen jókor jött a vacsorához. — Ó, én nem számítottam vacsorára. — Jó, jó. Hoztam elég csirkét négynek is. — Az a szó, hogy „négy” végiglobbant a szobán, akár a villám. — Megterítem az asztalt — ajánlotta Mary Jane. Rafe elmozdult a könyvespolctól, és az ablak felé fordult. — Kér egy sört, Columbo? — Nem, köszönöm. Nem maradhatok itt vacsorára. Nagyon kedves öntől, de a látogatásom hivatalos jellegű, nem keverhetem azt össze... a vacsorázással. Rendben van így, ugye? — Azért csak megterítek az ön részére is. Columbo körbepillantott a helyiségben. — Kedves a lakásuk. Rafe azt ablaktól Columbo felé fordult. — Ez egy borzalmas ügy. Columbo megrázta és megvakarta a fejét. — Önök ketten már hosszú ideje lakótársak? — Hét éve — kiáltott ki Farley a konyhából. — Megbocsátják nekem a következő kérdést? — Természetesen — morogta Rafe. — Volt valami veszekedés, vita kettejük között? A múlt este? — Nem. Egyáltalán nem! — türelmetlenkedett Rafe. — Csak arra gondoltam, hogy ha egy veszekedés során egy harmadik betoppan, véletlenül... és már meg is van a gyilkosság. Csodálkozna, ha tudná, mi minden történik az életben! A sült csirke kiáramló illata Columbo figyelmét Rafe-ról a konyhára terelte: Éhes volt, és a csirke remekül mutatott. — Volt egyszer egy ügyem — mesélte —, nem fogják elhinni. Egy fickó összeveszett a feleségével. Figyelnek?! A férfi kirohant a házból és megölte az első nőt, aki az útjába akadt, történetesen egy 17 éves lány volt, aki bébiszitterkedésből ment haza. Nos, nem ez a legszörnyűbb eset, amit valaha is hallottak? — Mégis éhes vagyok. Mary Jane és Farley csatlakoztak hozzá. — Biztos, hogy nem eszik velünk, Columbo? — kérdezte Farley. — Hát... a csirke> csodálatosnak látszik. Mary Jane nógatta Columbót, hogy üljön az asztalhoz. Columbo elvett egy darab csirkét a tányérról, és beleharapott. — Hogyan nyomoz a gyilkos után? — kérdezte Mary Jane. — Ó, meglepné önöket, hogy milyen dolgokon buknak el a tettesek. Egészen kicsiken. Nem zavarom, ha elveszem a sótartót? — Milyeneken? —'kérdezte ismét Mary Jane. — Ó, egészen kicsi dolgokon. Parányi dolgokon. Egy ehhez hasonló ügyben fordult elő egy gomb. Tudja, egy kis inggomb. Küzdelem volt. A fickó az áldozat mögé került. A nő haja ugyanolyan színű volt, mint a feleségéé. Ezért ölte meg. De verekedtek. A nő erős, fiatal lány volt, és egy kis gomb leszakadt a férfi ingéről. Igen — Columbo elítélően rázta meg a fejét. — Ez az egész. Megtaláltuk a gombot a holttest mellett. Valójában rajta. —Erősen Mary Jane szemébe nézett. A lány szemrebbenés nélkül viszonozta a tekintetét. — Úgyhogy kiadtunk egy körözést, és megtaláltuk az inget a mosodában. — És ez elég volt ahhoz, hogy elítéljék? — A lány néhány hajszála is az ingen volt. És érdekes az is, hogy általában, amikor elkapunk valakit olyan ügyben, mint ez is, a gyanúsított elbizonytalanodik. A lélektani tényező végül hatást gyakorol rájuk. — Beteggé tesz ez az egész beszélgetés! — Rafe felállt és a csirke csontjait ügyetlenül lesöpörte a tányérjáról. — Ez az egész nap beteggé tett már. De ez a mostani társalgás betetézte. Hogy tud itt ülni, Columbo, és enni és mesélni ilyen szörnyű történeteket? És ti ketten, hogy tudtok enni a gyilkosság napján? Shirley halott! Halott! Shirley! Emlékeztek rá? — Nagy léptekkel a szobája felé indult. — Nem kell megvédeni a barátját, megértem őt. — Egész nap ki volt borulva — válaszolt Farley. — Rendbe fog jönni. — Igen. Nos... — Columbo felállt az asztaltól. — Köszönöm a csirkét. — Lassan az ajtóhoz csoszogott kinyitotta az ajtót, majd bizonytalankodva megállt. — Még egy dolog aggaszt engem — mondta, és az asztal felé fordult. — ha valaki olyan tette, mint Duke. Értik? Megpróbálta molesztálni. Elnézést a kérdésért, Miss Morton, de tudja, ilyen a munkám. Miért nem volt küzdelem? Tudja? Úgy értem, harc. Meglepetésszerűen érte a támadás? Furcsa, nem? A boncolás majd kimutatja, hogy olyan valaki csinálhatta, aki bátran közel mehetett hozzá. Vagyis valaki olyan, akit jól ismert. Columbo hagyta, hogy becsapódjon az ajtó, miközben összekulcsolta a kezét maga előtt. — Aztán megtörtént. Úgy mint ez. Szegény gyerek. A gyilkos fegyver egy egészen nehéz szerszám volt. Valami zsírral rajta. Most analizálják, hogy milyen zsír. Némaság telepedett a szobára. Columbo folytatta. — Kikalkuláltam, hogy a lépcső- fordulóban történt a gyilkosság, és aztán a fickó lelökte a lépcsőn. Valószínűleg azért, hogy balesetnek tűnjön. De az elképzelése egészen ostoba " volt, mert ilyen súlyos fejsebbel ki gondolna balesetre? — Nem Duke volt. Valami szadista tette! — mondta Rafe, aki a hallban állt, és úgy festett, mintha sírt volna. — Nem?_Duke-nak van harci tapasztalata. És Vietnam? — Én beszéltem vele, Columbo — erősködött Rafe. — Gyűlöli az erőszakot, a háborút, a brutalitást. Mesélt nekem olyan dolgokat, amelyektől felfordulna a gyomrotok, s irtózik a kegyetlenségektől! — Elhiszem. Szeretném megkérdezni, ismernek-e olyan fickókat, akikkel Miss Bell randevúzott? Esetleg felcsíphették, elvitték az áruházhoz, erőszakoskodtak vele... — Csak velünk volt kapcsolata — jött Farley hangja az asztaltól. — Nem volt itt nagyon régen. — Csak hármójukkal? — Ahogy mi tudjuk — visszhangozta Mary Jane. — Szép lány volt. Kellett lenniük más férfiaknak is! — Könnyelmű nő volt, hadnagy. Nagyon állhatatlan, ami a férfiakat illeti. Soha nem maradt meg egynél. — Talán egyikük nem bírta elviselni a csapodárságát? Még találkozunk. — Columbo kinyitotta az ajtót és kilépett a lakásból. — Meg fogja találni a gyilkost — mondta Farley. A csengő váratlanul megszólalt. — Mi az? — kiáltott izgatottan Rafe. — Megnézem. — Mary Jane az ajtóhoz ment. Megint csak Columbo állt ott. — Csak meg akartam köszönni még egyszer a finom csirkét. Nagyon éhes voltam! — Ön nagyon udvarias, hadnagy. — Anyám mindig azt mondta, hogy az emberek jobban megbecsülnek, ha emlékeznek a jó modorodra. Még egyszer köszönöm. Mary Jane válasz nélkül rácsukta az ajtót a távozó Columbo felügyelő ferde vállára. (Folytatjuk) Levelet kaptam egy fiatal lánytól, aki — akár hiszik, akár nem — arra kért, hogy „csináljak neki egy fiút”. Nem válaszoltam. Egyébként sohasem válaszoltam. Anyámat ez bosszantotta, ezért aztán ő írogatott helyettem. Ezt később is folytatta... Az Örök visszatérés után napi háromszáz levelet kaptam. Ez óriási munkát adott Rosalie-nak. Én viszont örültem, hogy elfoglalja magát valamivel. Legalább nem kellett aggódnom miatta... Utánozta az írásomat, a nevek szerint csoportom sította a leveleimet, felírta az elküldött fényképeket, nehogy ugyanaz a személy kétszer is kapjon. Nem tudom, hogyan képzelik az emberek, hogy maguk a színészek válaszolnak a leveleikre. Biztosan mindegyikük azt hiszi, hogy csak ő írt... A fiatal lánynak, aki fiút akart, nem válaszolt senki. Egyik éjjel lefekvés előtt — majdnem hajnali két óra volt már —, Mouloukot sétáltattam a rakparton, vagyis a Géné- ral-Koenig bulváron. Az egyik pádon összefonódott pár ült. Tapintatosan elfordítottam a fejemet és folytattam a sétát. JEAN MARAIS: TÖRTÉNETEK AZ ÉLETEMBŐL Napi háromszáz levél Lépteket hallok magam mögött, sarkon fordulok: már csak a férfi ül a pádon, a nő ott áll előttem. — Megkapta a levelemet? — Miféle levelet? — Valami nagyon különlegeset kértem magától. — Egy fiút? — hibáztam rá ösztönösen. — Igen. — Kisasszony, először is honnét tudhatnám, hogy képes vagyok-e inkább fiút, mint lányt „csinálni”? Meg aztán van egy olyan érzésem, hogy a pádon ott ül valaki, aki nagyon szívesen vállalkozna rá. — Ő a testvérem. — Nézze, komikusnak érzem magam, mindketten azok vagyunk. Jó éjt kisasszony. Továbbmegyek, ő a nyomomban. Lemegyek a rakparti lépcsőn. Lejön utánam. Kinyitom az ajtót, de amikor bezárnám magam mögött, az ajtónyílásba dugja a lábát. — Annyira utál enqem? — kérdi. — Nem utálom magát. Csak nem ismerem. Ott várt rám minden szombaton, akármilyen későn mentem is haza. Végül nem bírtam tovább. Egyik nap így szóltam hozzá: — Hallgasson ide, gondolkoztam az ajánlatán. Lehet, szó a dologról. Megkapja, amit kért: egy kémcsőben. — Es ez így tényleg lehetséges? — Persze. Menjen el egy orvoshoz és beszélje meg vele a teendőket. Aztán állok rendelkezésére. Többé nem láttam. De térjünk vissza arra, hogy az Andromaqueot készültem színpadra állítani. Párizs különleges látványt nyújtott: a kerékpártaxikon cifra kalapot viselő hölgyek suhantak. Volt tüllfátylas kalap madárral, szalagokkal ékesített kalap. Miniatűr szobrocskák voltak ezek a női fejek. Jean ebben rossz előjelet látott. — Gondolj csak XIV. Lajos udvarának frizuráira. Férfiak nemigen mertek fölszállni ezekre a kocsikra, amelyeket egy vagy két férfi hajtott. Én néha felültettem Mouloukot és mellette kerekeztem a biciklimen. A nyakamba venni ugyanis roppant fárasztó volt, noha gyakran megtettem. Erre mondta Cé- cile Soréi: „A kis Marais megint kitalált valamit, hogy reklámozza magát.” Moulouknak nagy sikere volt. Egyik nap csöngetnek. Ajtót nyitok. Nagyon szép fiatal lány áll a küszöbön. — Mit kíván, kisasszony? — Szeretném megsimogatni Mouloukot. — Hívom Mouloukot. Megsimogatja és engem pillantásra sem méltatva távozik. Akkor is magammal vittem, ha metrón utaztam, pedig akkoriban ez még tilos volt. De Moulouk nem akármilyen kutya volt. Mikor egy metrólejárathoz értünk, a hátsó lábára állt: hogy begöngyölhessem a kabátomba, mielőtt a hónom alá venném. A metrón magától bebújt az ülés alá, én meg úgy tettem, mintha semmi közöm sem lenne hozzá. A metrón különös légkör uralkodott. A kocsik mindig zsúfolásig tömve voltak. Egy kövér hölgy álldogál és megvető tekintettel méregeti az ülő férfiakat. Ott ül három német. Egyikük feláll, int neki, hogy foglaljon helyet; mond valamit németül, amit senki sem ért. Rendkívül udvariasnak látszik. A kövér hölgy felpofozza. Mindannyian olyan zöldek leszünk a rémülettől, akár a németek egyenruhája. Mi fog történni ezzel a hölggyel? A másik két német feláll és csatlakozik társához; türelmetlenül várják, hogy a következő állomásnál nyíljék az ajtó. Nem, hogy leszállnak: szinte menekülnek. A hölgy méltóságteljesen helyet foglal. — Mi történt? — Tudakoljuk tőle. — Az, hogy tudok németül. Azt mondta: rakd le a segged, vén tehén. (Folytatjuk)
