Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-19 / 220. szám

1991. szeptember 19., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 COLUMBO NYOMOZ Gyilkosság karácsonyra írta: Alfred Lawrence - Fordította: Kira József Az éjszakai látogató Columbo érezte, hogy Duke nem mond el mindent, de még nem tudta, próbálja-e erővel őszinteségre kény­szeríteni. — Azt mondta, hogy a lány vissza­jöhetett. — Nem tudom. Én az előírt ellen­őrző útvonalom jártam. — Nem zárta be az ajtót? — De igen. — Nos, akkor nem jöhetett be. Csöngetés nélkül. — Hát tudja hadnagy, néha hátra­megyek. — Hogy lehet az, hogy nem találta meg a holttestet? — Nem mindig megyek végig min­denhol, csak bevilágítok az irodákba. Ha ott van valaki, az mocorog, érti? Valójában nem dugom be a fejem minden lyukba. Egyszer elkaptam egy gyereket a hetedik emeleten, a játékosztály mögött. A raktárban. A tizenöt éves kölyök halálra rémült. Fogadást kötött, hogy egy éjszakát észrevétlenül el tud tölteni az áru­házban. Amikor körbevilágítottam, megmoccant. Bementen és megfog­tam. — Elveszítette a fogadást? — Nem — nevetett Duke. — Meg­engedtem neki, hogy velem töltse az éjszakát. Magammal vittem az elle­nőrző útvonalon. Amikor Ginny — a barátnőm — bejött, hozott nekünk néhány hamburgert. Amikor az áru­ház kinyílt, a kölyök kisétált, mintha semmi nem történt volna. Az összes haverja várta. Ő volt a hős, aki haza­tért. — Szép cselekedet volt. — Elég vért és kifordult emberi belsőrészt láttam, Columbo. Nem akarok többet látni. Békében élek most. A nyomozó mélyet sóhajtott. — Gyűlölöm a kényszerítést, Duke. De van néhány dolog, ami nem hagy nyugodni. Magának elle­nőrizni kellett valamennyi ajtót, igaz? A lány teste a lépcső alján, az ajtó előtt feküdt. Hogy lehet, hogy nem vette észre, ha jól látta el a szolgála­tát? A másik meg teljesen világos. Senki nem jöhet be, hogy ön ne lássa. — Lehet, hogy kissé lazítottam. — De ön engedte ki Mr. Laniert 11.30 körül. — Igaz. — Arra kell kérnem, maradjon a városban, ne utazzon el, Duke. Tudja miért? . — Sejtem. — Kinyitná nekem az ajtót? Duke kinyitotta az ajtót Columbo előtt. A hadnagy tétovázott egy pilla­natig. — Még visszajövök, hogy elbe­szélgessek magával. — Tudom. — Gondolkozzék azon, hogy mit nem mondott még el,- oké? Egy csomó bosszúságtól kímélhet meg mind a kettőnket. Duke figyelte Columbót, ahogy vé­gigcsoszog a hatalmas épület melett az utca irányába. Egy mérges kisku­tyára emlékeztette őt, amely addig rágja a szőnyeget vagy a csontot, amíg semmi se marad belőle. Vacsora négyesben A három ember, Farley, Rafe és Mary Jane a rozsdamentes acélból és műanyagból készített bútorok kö­zött ültek, úgy, mint előző este. Ke­zükben itallal teli pohár, mindegyikük szótlan volt, lehangolt és fagyos. — Akarjátok, hogy elugorjak a Kentuckyhoz néhány csirkéért? — kérdezte Farley. Mary Jane összehúzta a lábát. — Nem bánom. Hogy tudtok ilyen helyzetben enni? — Ó, Rafe! Túlzásba viszed már az egészet! — Nem tehetek róla, Farley. Nem vagyok hozzászokva, hogy embere­ket öljenek meg a környezetemben! — Ki csinálta, Mary Jane? Ki az ördög tehette? — Nem tudom. Talán egy tolvaj, akit meglepett és tetten ért. Vagy va­laki, akit ő ismert, de mi nem. Ó, Duke! — Miért nem lőtte le? Az kevesebb vérrel járt volna! Mary Jane mereven bámult rá. — Erre soha nem gondoltam. — Ami engem igazán zavar, Mary Jane, hogy bármelyikünk megte­hette. A lány lassan a szájához emelte a poharát, aztán hidegen Rafe felé for­dult. — Ezt nem gondolod komolyan. — Amikor valami drámai dolog tör­ténik.., nem tudod elképzelni, hogy ilyen is lehetséges? — Hogyan... miért...? Rafe, te megdöbbentesz engem... hacsak nem... — A lány egy pillanatra a szörnyülködés álarcát öltötte ma­gára. Rafe ellépett mellőle. A bejárati csengő megszólalt. — Ez Farley lesz, a csirkével. De amikor Mary Jane kinyitotta az ajtót, Columbót látta maga előtt. — Nahát. Remélem, nem zavar­tam meg semmit? — Még egy virrasztó — dörmögte Rafe a sarokból. Mary Jane az ajtóban állt, öntudat­lanul eltorlaszolva Columbo előtt. — Nem bánja, ha bejövök? — kér­dezte bátortalanul Columbo. — Ó, nem. Nem! Elmerültem a gondolataimban. Jöjjön be, hadnagy. Farley jelent meg a lépcsőn Co­lumbo mögött. — Helló, hadnagy! Éppen jókor jött a vacsorához. — Ó, én nem számítottam vacso­rára. — Jó, jó. Hoztam elég csirkét négynek is. — Az a szó, hogy „négy” végiglobbant a szobán, akár a villám. — Megterítem az asztalt — aján­lotta Mary Jane. Rafe elmozdult a könyvespolctól, és az ablak felé fordult. — Kér egy sört, Columbo? — Nem, köszönöm. Nem marad­hatok itt vacsorára. Nagyon kedves öntől, de a látogatásom hivatalos jel­legű, nem keverhetem azt össze... a vacsorázással. Rendben van így, ugye? — Azért csak megterítek az ön ré­szére is. Columbo körbepillantott a helyi­ségben. — Kedves a lakásuk. Rafe azt ablaktól Columbo felé fordult. — Ez egy borzalmas ügy. Columbo megrázta és megvakarta a fejét. — Önök ketten már hosszú ideje lakótársak? — Hét éve — kiáltott ki Farley a konyhából. — Megbocsátják nekem a követ­kező kérdést? — Természetesen — morogta Rafe. — Volt valami veszekedés, vita kettejük között? A múlt este? — Nem. Egyáltalán nem! — türel­metlenkedett Rafe. — Csak arra gondoltam, hogy ha egy veszekedés során egy harmadik betoppan, véletlenül... és már meg is van a gyilkosság. Csodálkozna, ha tudná, mi minden történik az életben! A sült csirke kiáramló illata Co­lumbo figyelmét Rafe-ról a konyhára terelte: Éhes volt, és a csirke remekül mutatott. — Volt egyszer egy ügyem — me­sélte —, nem fogják elhinni. Egy fickó összeveszett a feleségével. Figyel­nek?! A férfi kirohant a házból és meg­ölte az első nőt, aki az útjába akadt, történetesen egy 17 éves lány volt, aki bébiszitterkedésből ment haza. Nos, nem ez a legszörnyűbb eset, amit valaha is hallottak? — Mégis éhes vagyok. Mary Jane és Farley csatlakoztak hozzá. — Biztos, hogy nem eszik velünk, Columbo? — kérdezte Farley. — Hát... a csirke> csodálatosnak látszik. Mary Jane nógatta Columbót, hogy üljön az asztalhoz. Columbo el­vett egy darab csirkét a tányérról, és beleharapott. — Hogyan nyomoz a gyilkos után? — kérdezte Mary Jane. — Ó, meglepné önöket, hogy mi­lyen dolgokon buknak el a tettesek. Egészen kicsiken. Nem zavarom, ha elveszem a sótartót? — Milyeneken? —'kérdezte ismét Mary Jane. — Ó, egészen kicsi dolgokon. Pa­rányi dolgokon. Egy ehhez hasonló ügyben fordult elő egy gomb. Tudja, egy kis inggomb. Küzdelem volt. A fickó az áldozat mögé került. A nő haja ugyanolyan színű volt, mint a feleségéé. Ezért ölte meg. De vere­kedtek. A nő erős, fiatal lány volt, és egy kis gomb leszakadt a férfi ingé­ről. Igen — Columbo elítélően rázta meg a fejét. — Ez az egész. Megta­láltuk a gombot a holttest mellett. Va­lójában rajta. —Erősen Mary Jane szemébe nézett. A lány szemrebbenés nélkül vi­szonozta a tekintetét. — Úgyhogy kiadtunk egy körözést, és megtaláltuk az inget a mosodá­ban. — És ez elég volt ahhoz, hogy el­ítéljék? — A lány néhány hajszála is az in­gen volt. És érdekes az is, hogy álta­lában, amikor elkapunk valakit olyan ügyben, mint ez is, a gyanúsított el­bizonytalanodik. A lélektani tényező végül hatást gyakorol rájuk. — Beteggé tesz ez az egész be­szélgetés! — Rafe felállt és a csirke csontjait ügyetlenül lesöpörte a tá­nyérjáról. — Ez az egész nap be­teggé tett már. De ez a mostani tár­salgás betetézte. Hogy tud itt ülni, Columbo, és enni és mesélni ilyen szörnyű történeteket? És ti ketten, hogy tudtok enni a gyilkosság nap­ján? Shirley halott! Halott! Shirley! Emlékeztek rá? — Nagy léptekkel a szobája felé indult. — Nem kell megvédeni a barátját, megértem őt. — Egész nap ki volt borulva — vá­laszolt Farley. — Rendbe fog jönni. — Igen. Nos... — Columbo felállt az asztaltól. — Köszönöm a csirkét. — Lassan az ajtóhoz csoszogott ki­nyitotta az ajtót, majd bizonytalan­kodva megállt. — Még egy dolog aggaszt engem — mondta, és az asztal felé fordult. — ha valaki olyan tette, mint Duke. Értik? Megpróbálta molesztálni. El­nézést a kérdésért, Miss Morton, de tudja, ilyen a munkám. Miért nem volt küzdelem? Tudja? Úgy értem, harc. Meglepetésszerűen érte a támadás? Furcsa, nem? A boncolás majd kimu­tatja, hogy olyan valaki csinálhatta, aki bátran közel mehetett hozzá. Vagyis valaki olyan, akit jól ismert. Columbo hagyta, hogy becsapód­jon az ajtó, miközben összekulcsolta a kezét maga előtt. — Aztán megtörtént. Úgy mint ez. Szegény gyerek. A gyilkos fegyver egy egészen nehéz szerszám volt. Valami zsírral rajta. Most analizálják, hogy milyen zsír. Némaság telepedett a szobára. Columbo folytatta. — Kikalkuláltam, hogy a lépcső- fordulóban történt a gyilkosság, és aztán a fickó lelökte a lépcsőn. Való­színűleg azért, hogy balesetnek tűn­jön. De az elképzelése egészen ostoba " volt, mert ilyen súlyos fejsebbel ki gondolna balesetre? — Nem Duke volt. Valami szadista tette! — mondta Rafe, aki a hallban állt, és úgy festett, mintha sírt volna. — Nem?_Duke-nak van harci ta­pasztalata. És Vietnam? — Én beszéltem vele, Columbo — erősködött Rafe. — Gyűlöli az erő­szakot, a háborút, a brutalitást. Me­sélt nekem olyan dolgokat, amelyek­től felfordulna a gyomrotok, s irtózik a kegyetlenségektől! — Elhiszem. Szeretném megkér­dezni, ismernek-e olyan fickókat, akikkel Miss Bell randevúzott? Eset­leg felcsíphették, elvitték az áruház­hoz, erőszakoskodtak vele... — Csak velünk volt kapcsolata — jött Farley hangja az asztaltól. — Nem volt itt nagyon régen. — Csak hármójukkal? — Ahogy mi tudjuk — visszhan­gozta Mary Jane. — Szép lány volt. Kellett lenniük más férfiaknak is! — Könnyelmű nő volt, hadnagy. Nagyon állhatatlan, ami a férfiakat il­leti. Soha nem maradt meg egynél. — Talán egyikük nem bírta elvi­selni a csapodárságát? Még találko­zunk. — Columbo kinyitotta az ajtót és kilépett a lakásból. — Meg fogja találni a gyilkost — mondta Farley. A csengő váratlanul megszólalt. — Mi az? — kiáltott izgatottan Rafe. — Megnézem. — Mary Jane az aj­tóhoz ment. Megint csak Columbo állt ott. — Csak meg akartam köszönni még egyszer a finom csirkét. Nagyon éhes voltam! — Ön nagyon udvarias, hadnagy. — Anyám mindig azt mondta, hogy az emberek jobban megbecsülnek, ha emlékeznek a jó modorodra. Még egyszer köszönöm. Mary Jane válasz nélkül rácsukta az ajtót a távozó Columbo felügyelő ferde vállára. (Folytatjuk) Levelet kaptam egy fiatal lánytól, aki — akár hiszik, akár nem — arra kért, hogy „csinál­jak neki egy fiút”. Nem vála­szoltam. Egyébként sohasem válaszoltam. Anyámat ez bosszantotta, ezért aztán ő írogatott helyettem. Ezt ké­sőbb is folytatta... Az Örök visszatérés után napi három­száz levelet kaptam. Ez óriási munkát adott Rosalie-nak. Én viszont örültem, hogy elfog­lalja magát valamivel. Lega­lább nem kellett aggódnom miatta... Utánozta az íráso­mat, a nevek szerint csoportom sította a leveleimet, felírta az elküldött fényképeket, nehogy ugyanaz a személy kétszer is kapjon. Nem tudom, hogyan képzelik az emberek, hogy maguk a színészek válaszol­nak a leveleikre. Biztosan mindegyikük azt hiszi, hogy csak ő írt... A fiatal lánynak, aki fiút akart, nem válaszolt senki. Egyik éjjel lefekvés előtt — majdnem hajnali két óra volt már —, Mouloukot sétáltattam a rakparton, vagyis a Géné- ral-Koenig bulváron. Az egyik pádon összefonódott pár ült. Tapintatosan elfordítottam a fejemet és folytattam a sétát. JEAN MARAIS: TÖRTÉNETEK AZ ÉLETEMBŐL Napi háromszáz levél Lépteket hallok magam mö­gött, sarkon fordulok: már csak a férfi ül a pádon, a nő ott áll előttem. — Megkapta a levelemet? — Miféle levelet? — Valami nagyon különle­geset kértem magától. — Egy fiút? — hibáztam rá ösztönösen. — Igen. — Kisasszony, először is honnét tudhatnám, hogy ké­pes vagyok-e inkább fiút, mint lányt „csinálni”? Meg aztán van egy olyan érzésem, hogy a pádon ott ül valaki, aki na­gyon szívesen vállalkozna rá. — Ő a testvérem. — Nézze, komikusnak ér­zem magam, mindketten azok vagyunk. Jó éjt kisasszony. Továbbmegyek, ő a nyo­momban. Lemegyek a rakparti lépcsőn. Lejön utánam. Kinyi­tom az ajtót, de amikor bezár­nám magam mögött, az ajtónyílásba dugja a lábát. — Annyira utál enqem? — kérdi. — Nem utálom magát. Csak nem ismerem. Ott várt rám minden szom­baton, akármilyen későn men­tem is haza. Végül nem bírtam tovább. Egyik nap így szóltam hozzá: — Hallgasson ide, gondol­koztam az ajánlatán. Lehet, szó a dologról. Megkapja, amit kért: egy kémcsőben. — Es ez így tényleg lehet­séges? — Persze. Menjen el egy orvoshoz és beszélje meg vele a teendőket. Aztán állok rendelkezésére. Többé nem láttam. De térjünk vissza arra, hogy az Andromaqueot készültem színpadra állítani. Párizs kü­lönleges látványt nyújtott: a kerékpártaxikon cifra kalapot viselő hölgyek suhantak. Volt tüllfátylas kalap madárral, sza­lagokkal ékesített kalap. Mini­atűr szobrocskák voltak ezek a női fejek. Jean ebben rossz előjelet látott. — Gondolj csak XIV. Lajos udvarának frizuráira. Férfiak nemigen mertek föl­szállni ezekre a kocsikra, ame­lyeket egy vagy két férfi haj­tott. Én néha felültettem Mou­loukot és mellette kerekeztem a biciklimen. A nyakamba venni ugyanis roppant fá­rasztó volt, noha gyakran megtettem. Erre mondta Cé- cile Soréi: „A kis Marais meg­int kitalált valamit, hogy rek­lámozza magát.” Moulouknak nagy sikere volt. Egyik nap csöngetnek. Ajtót nyitok. Nagyon szép fiatal lány áll a küszöbön. — Mit kíván, kisasszony? — Szeretném megsimo­gatni Mouloukot. — Hívom Mouloukot. Meg­simogatja és engem pillan­tásra sem méltatva távozik. Akkor is magammal vittem, ha metrón utaztam, pedig ak­koriban ez még tilos volt. De Moulouk nem akármilyen ku­tya volt. Mikor egy metrólejá­rathoz értünk, a hátsó lábára állt: hogy begöngyölhessem a kabátomba, mielőtt a hónom alá venném. A metrón magá­tól bebújt az ülés alá, én meg úgy tettem, mintha semmi kö­zöm sem lenne hozzá. A metrón különös légkör uralkodott. A kocsik mindig zsúfolásig tömve voltak. Egy kövér hölgy álldogál és meg­vető tekintettel méregeti az ülő férfiakat. Ott ül három német. Egyikük feláll, int neki, hogy foglaljon helyet; mond valamit németül, amit senki sem ért. Rendkívül udvariasnak látszik. A kövér hölgy felpofozza. Mindannyian olyan zöldek leszünk a rémülettől, akár a németek egyenruhája. Mi fog történni ezzel a hölggyel? A másik két német feláll és csat­lakozik társához; türelmetlenül várják, hogy a következő ál­lomásnál nyíljék az ajtó. Nem, hogy leszállnak: szinte mene­külnek. A hölgy méltóságtelje­sen helyet foglal. — Mi történt? — Tudakoljuk tőle. — Az, hogy tudok németül. Azt mondta: rakd le a segged, vén tehén. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents