Somogyi Hírlap, 1991. szeptember (2. évfolyam, 205-229. szám)

1991-09-12 / 214. szám

1991. szeptember 12., csütörtök

SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA

7

COLUMBO NYOMOZ

Gyilkosság karácsonyra

ÍRTA: ALFRED LAWRENCE

Columbo zaklatott volt. Az ilyen durva gyilkosságok látványa mindig megrázta. Shirley Bell nyilvánvalóan nam abba halt bele, hogy leesett a lépcsőn. De hogy mi volt az a tompa eszköz, amellyel fejbe csapták, még meg kell állapítania a laboratóriumnak. És a gyilkos itt van valahol, azok között az ezrek között, akik ebben a hétemeletes áruházban dolgoznak, vagy azok között a tízezrek között, akik naponta megfordulnak itt. A kérdés az, hogy hol kezdje el keresni a brutális, sőt talán szadista tettest.

Belépett a felfelé haladó liftbe, hogy beszéljen az ifj. Mr. B-vel, és ezzel megkezdje a nyomozást.

A kombináció

Mary Jane elsétált az ablaktól, és a helyiség túlsó felében csoportba ve- rődöttek felé irányította lépteit.

— Szedd össze magad, Rafe! A kirakatoknak ma készen kell lenniük. — Azután odakiáltott a munkavezetőnek:'

— Herbl A tervnek megfelelően dolgozunk.

— Sohasem tudtam, hogy ilyen kemény vagy Mary Jane — mondta Rafe. — Játszod a főnökasszonyt, ahogyan meg van írva.

— Iszunk valamit, ha ezt befejeztük?

— Nálunk.

— Ha Rafe is benne van.

— Benne lesz, oké?

— A legjobb barátnőm volt, Farley.

— Mit gondolsz, hogy történhetett?

— Valami mániákus.

— De miért jött vissza az áruházhoz, miután te otthon hagytad?

— Talán valamit még be akart fejezni. Nagyon lelkiismeretes volt.

Mary Jane elégedetten szemlélte az anya beállítását. Hirtlen egy arcot vett észre, amely a kirakat üvegéhez nyomódott és őt nézte. Columbo hadnagy laposra vált arcát tovább torzította a kirakat üvegén szétszóródó fény. Fekete haja, mint vad bozót ágaskodott a sötét ég felé. Mindkét kezét mélyen belefúrta ócska bal- lonkabájta zsebébe. De amikor meglátta, hogy Mary Jane észrevette, kivette a bal kezét és integetni kezdett. Zavartan vigyorgott a lányra.

— Nem a rendőrhadnagy az?

Farley felnézett a homokszürke

szőnyegről.

— Columbo, azt hiszem ezt a nevet mondta.

Mary Jane megrázta a fejét.

— Be akar ide jönni a kirakatba.

— Meg is teszi. Ki kell derítenie, hogy ki tette ezt a szörnyűséget.

— Nem tűnik valami okosnak.

Farley a kezével mutatta Columbónak, hogy menjen körbe, és jöjjön be az áruházba, kerese meg a kirakati ajtót. Columbo eltűnt a járdáról.

— De vajon miért nem találták meg

a kocsiját? kérdezte Farley.

— Ó, Farley, hagyd már ezt! Nem tudom! Ő már halott. Ez nem éppen elég rossz?

Egy perccel később Columbolfrieg- jelent abban a kis ajtónyílásban, amely az üzletből a kirakatba nyílt. A hatalmas kirakati üvegen túl akkor gyulladtak ki az utcai fények.

— Gyerekek! Ez valóban csodálatos! — mondta, miközben megille- tődve bólogatott. — Tényleg nagyon szép ez a kirakat. Figyeltem, ahogy csinálták. Nagy ügyességet igényel mindezt megtervezni és jól megépíteni. — Továbbra is csodálkozva rá- zogatta fejét.

— Shirley tervezte a mostani kirakatokat — szólal meg Farley.

— A kutyamindenit!

— Borzasztóan hiányozni fog — tette hozzá Mary Jane.

— Igen. Remélem, nem haragszik, de fel kell tennem néhány kérdést.

— Csak egy másodperc, hadnagy, hadd fejezzük be ezt itt.

— Természetesen Miss Morton, csak csinálják.

Miután az utolsó simítást is elvégezték, bejöttek az áruház földszintjére. Columbo kinyújtott kezével segítette le Mary Jane-t azon a három lépcsőn, mely a kirakatból az eladótérbe vezetett.

— Köszönöm, hadnagy. Én már megszoktam.

— Kissé csúszós lehet cipő nélkül. Mindig cipő nélkül dolgozik?

— Nem hagyhatunk lábnyomokat a kirakatban.

— Igen. Értem. Ez a környezet nagyon új számomra. Munkám során ritkán kerülök ilyen helyre. Szép gombostűi vannak — mutatott az élénk színű gombostűkre, melyek Mary Jane bal melle fölött voltak a ruhájába szúrva. A lány nevetett.

— Ez majdnem olyan, mint a védjegye, hadnagy. A közönséges gombostű feje felsebzi a ujjamat. Évekkel ezelőtt fedeztem fel az üvegfejű tűket, és azóta előszeretettel ilyet használok. Szükségem van rájuk.

— Szokatlanul szép tűk.

— Mary Jane sem szokványos — mondta Farley cipőhúzás közben. — És nagyon tehetséges.

— Ön a főnöke ennek a részlegnek, ugye? — kérdezte Columbo.

— Igen, hadnagy.

— Ez fontos beosztás. Mindig csodáltam azokat a nőket, akik a csúcsra jutottak, mint ön is. A női egyenjogúság légkörében az embernek minden szavára vigyáznia kell, de nem gondoltam semmi rosszra, megért engem, ugye?

Mary Jane biccentett a fejével.

— Milyen beosztásban volt a másik hölgy, Miss Bell? — kérdezte Columbo majdnem bocsánatkérően. Mary Jane úgy érezte, a hadnagy csupán rutinkérdéseket ismételget. Csak egy bizonytalan kis emberke, akiből nem nézte ki, hogy valaha is sikeres deketektív lehetne.

— Ő volt az új kirakattervező nálunk.

— Ó, most már értem, hogy mire gondol azokkal a kirakatokkal kapcsolatban. Tehetséges nő... A min- denit, micsoda szomorú dolog történt vele. Most keresnie kell valaki mást helyette, nem?

— A holttest még ki sem hűlt, hadnagy!

— Elnézést. A gondolatok forognak a fejemben. Attól félek, hogy időnként kissé érzéketlen vagyok. De tudja, a munkámban abba az irányba megyek, amerre az ösztöneim vezetnek.

— Nem akarom kizökkenteni.

— Jó barátságban voltak? — fordította figyelmét Columbo Farleyre.

— Közeli barátságban.

— Ez akkor szörnyű csapás, ugye?

— Igen.

— Fare-et egészen kiborította.

— Mi a másik neve?

— Jackson — válaszolta Mary

Jane. ,

— Igen. Miért viselte meg őt eny- nyire? Ő is jó barátja volt?

— Mi olyanok voltunk, mint a három testőr, míg Shirley közénk nem jött.

— Aztán négyen lettünk — tette hozzá Mary Jane.— Milyen érdekes, ez egy szoros baráti kör?

— Igen — válaszoltak mindketten szinte kórusban.

— Ez a bűncselekmény akkor egyformán sújtotta önöket? Nem kellett válaszra várni. Arcuk tükrözte érzéseiket.

— Igen... igen — gondolkodott hangosan Columbo. Rágta a szája szélét, és lefelé nézett. — Egy csomó aspektusa van ennek az ügynek, amelyek izgatnak engem.

— Mi is éppen erről beszélgettünk, amikor ön megjelent — mondta, Farley.

— Tényleg? És mire jutottak?

Mary Jane felnevetett.

— Telán csak nem tőlünk várja,

hogy a gyilkost nyakon csípjük?*

— Miért ne?

Kellemetlen csend telepedett közéjük. Mary Jane törte meg a némaságot.

— Van egy elképzelésem, de... az... túl borzalmas!

— Mi az? — kapta fel a fejét Columbo.

— Nos, Duke. Az éjszakai őr. Ő mindig tréfálkozott, hogy feljön utánunk, amikor éjszaka jöttünk be dolgozni.

— Ön és Miss Bell?

— Igen.

— Beszélek vele ma este.

— De olyan nagyon kedves embernek látszik.

— Lehet, de tudja, lehet, hogy a fickó nagyon is komolyan gondolta. Az ember sohasem tudhatja. Az emberek furcsák. Hosszú ideje foglalkozom ilyen ügyekkel, Miss Morton. És mondhatom magának, az emberek mindig meglepetést okoznak nekem. Beszélni fogok a fiúval.

—Bizonyos fokig nyersnek, bartá- ságtalannak tűnik, hadnagy.

— Farley folytatta cipője felhúzását. — Vietnami veterán.

— Tudom. Én meg Koreában voltam — válaszolt Columbo —, és nehéz időket értem meg, míg újra be tudtam illeszkedni. Amíg ezt az állást nem kaptam. Sok fickó teljesen kikészült. Csak egy pillanat és kész. A dolgok helyes kombinációján sok múlik.

Farley elnézést kért. Fáradtnak és piszkosnak érzete magát az egész napi munka után. Mary Jane követte. Úgy tűnt, Columbo nem sokat törődik azzal, hogy magára hagyták. De ahogy a .páternoszter felé közeledtek, utánuk szólt:

— Tudják, egy dolog nagyon nyugtalanít. Hogyan jött ide vissza a lány, Miss Morton? Miután ön hazavitte?

Farley már a liftben volt, és fokozatosan eltűnt szem elől. Mary Jane hátranézve válaszolt.

— Talán Valaki idehozta, felügyelő.

Aztán belépett a liftbe, de Columbo

még utánakiáltott:

— Mit gondol, mi történt a kocsijával?

— Kérdezze meg Duke-ot — és már el is tűnt a következő emeletnél.

Columbo magában dünnyögött.

— Az az éjjeliőr. Aha! Éllenőrizni fogom. Érdekes!

A Nagy csarnokon keresztül az utolsó eladók is a személyzeti kijárat felé igyekeztek. A nőidivatosztályon

a kalapokat muszlinkendőkkel takarták le. Az ezercikk- és az illatszerosztályon már sötét volt.A mennyezetről új dekoráció lógott, furcsa alakok árnyai táncoltak a fejek fölött.

Duke a nyitott személyzeti ajtóban állt, figyelte a csinos elárusítólányokat és az elegáns férfi eladókat. Feladata volt az is, hogy ellenőrizze a csomagjaikat, nem visznek-e ki az üzletből valamit engedély nélkül. Miután bezárta az ajtót, Columbo bemutatkozott neki. Duke nem látszott túl nyugtalannak.

— Szeretem a munkának ezt a részét. Figyelni őket, ahogy elmennek. Néhány lány nagyon helyes, ugye?

— Igen. Észrevettem.

— A férfi, az férfi, Columbo. Akar egy Coca-Colát?— Nem, köszönöm. Utánament már valamelyik lánynak, amikor bejönnek?

— Nem vagyok itt, amikor kezdenek. Csak azon a napon látom őket, amikor az áruház este kilencig tart nyitva, mint ma. Aztán be szoktam jönni egy kicsivel korábban, tudja, leváltom az öreg fickót, aki nappal van szolgálatban. Nem zavar a munka, ő meg szeret hazamenni.

— Ésetenként az alkalmazottak este is bejönnek?

— Igen. Ól Arra a szegény kislányra gondol, a kirakatrendezőknél. Ők szokatlan időben, késő este is dolgoznak. De én csak szájhős vagyok, hadnagy. Amikor a helyzet kezd alakulni, én szégyenlőssé válók. Nem csinálok mást, csak viccelek. A fenekét sem merem megsimogatni egy lánynak sem. Különbem is van egy barátnőm, aki néhány házzal arrébb dolgozik egy étteremben. Néha idejön és... — öntelten mosolyog.

— Azt lehet itt?

Duke hetvenkedő mosolya szégyenlőssé változott.

Az emeleten van néhány kanapé.

Ó, igen — csoszogott a lábával Columbo. — Biztos, hogy nem ment fel azokkal a lányokkal?

— Bizonyítani nem tudom.

— Schirley Bell visszajött a múlt éjjel, miután Miss Mortonnal elment?

Duke az ajtóhoz sétált, megnézte, hogy rendesen be van-e csukva. Aztán ismét Columbóhoz fordult, háttal az ajtónak.

— Lehetséges.

— Megnézhetem a beírófüzetet?

Duke körbement és belépett a portásfülkébe, majd az ablakon kiadta az éjszakai ügyelet füzetét. Columbo kinyitotta, és a múlt éjszakai oldalra lapozott. Miután bejegyezte az eltávozását, már nem jött vissza a lány.

— Amikor bejött, mindig beírta a nevét?

— Nem mindig hadnagy. Néha csak intek azoknak, akiket már ismerek, hogy mehetnek.

(Folytatjuk)

JEAN MARAIS: TÖRTÉNETEK AZ ÉLETEMBŐL

Vérrel a torkomban

A filmproducerek kezdenek érdeklődni irántam. Az első A leshely. című filmhez akart szerződtetni, amely Kistema- ekers darabjából készült. Valentine Tessier és Jules Berry már leszerződött. Miattuk, no meg azért, mert büszke voltam a filmesek felkérésére, aláírtam a szerződést. Megkapom a forgatókönyvet. Lesújtó. Felhívom a producert, megpróbálom felbontani a szerződést. Átadja a kagylót Jules Berrynek, aki megpróbál lebeszélni róla. A nagy színész megfélemlít, nem merek kitartani az elhatározásom mellett. Miután leteszem a kagylót, ajánlott levélben közlöm a producerrel, hogy nem vagyok hajlandó ebben a filmben játszani, bármibe kerüljön is ez nekem. Bánatpénzt kell fizetnem; mivel nincs elég pénzem, kölcsönt veszek fel, hogy visszavásároljam a szabadságomat. Filmes pályafutásom tehát azzal kezdődött, hogy fizettem azért, hogy ne kelljen játszanom. Jean, hogy megvigasztaljon, megígérte: filmet készít A rettenetes szü- /ö/c-ből. Nem volt szükségem vigaszra; boldog voltam: az ilyesfajta kaland mindig mámoros örömmel töltött el.

Úgy véltem, ha az ember színházban játszik, napi háromórányi boldogság mindenképpen osztályrészéül jut, bármi történjék is. Úgy tettem a dolgomat, mint ahogy mások bűnöztek: majdhogynem kéjjel.

Egy napon azonban különös kór telepedett boldogságtól repeső orcámra: foltok, majd nedvező, varas sebek, amelyeket minden este le kellett tépnem, hogy felkenhessek magamra egy speciális pomádét, s rá még a sminket. Negyedóra múltán a sebekből újra nedv szivárgott. Voltam egy csomó orvosnál, akik mindenfélét mondtak: az egyik szerint májbajról volt szó, a másik szerint valami lehetetlen nemibetegségről. Egyszer, amikor Jean éppen előadást tartott valahol, véletlenül megláttam magam a tükörben és zokogni kezdtem. Jean kocsin vitt haza, vigasztalni próbált, hiába: mindig sírva fakadtam a gondolattól, hogy esetleg nem játszhatom többé. Szívesebben vettem volna akár a legszörnyűbb betegséget is,

ha nem látszik kívülről. Végül egy specialista rájött, hogy gyermekbetegségről van szó: ótvaros voltam. Higanykenőcsöt adott rá és figyelmeztetett: ezer az egy ellen, hogy nem bírom ki. Magamra kenem; úgy érzem, rögvest elpusztulok, megőrülök. A kenőcs éget, de nem vagyok hajlandó lemosni: mindenáram meg akarok gyógyulni. A falhoz verdesem magam, zsebkendőt tömök a számba, potyognak a könnyeim. Jean könyörög, hogy mossam le a kenőcsöt; végül — reggel hatkor — engedek. Jean mintha még nálam is jobban szenvedne. Letörlöm és megmosom az arcom. A bőrömön égési sebek nyoma. Az irritációtól valamilyen náthafélét kaptam. Reggel az orvos egy másik kenőcsöt ír fel; negyvennyolc órával később kutyabajom. Egyetlen előadást sem mondtam le.

Az első felvonás alatt váratlanul megindul az orrom vére

a színpadon. Megkísérlem felitatni a vért a zsebkendőmmel, miközben folytatom a játékot; ám a zsebkendő hamarosan átázik. Kénytelen vagyok a díszzsebkendőmhöz folyamodni; végeredmény

ugyanez. Germaine Dermoz odaadja a sajátját, majd a nyaksálját. Végül a proszcéniumban ülő nézőktől is kapok a mosdóban megnedvesített zsebkendőket. A vérzés nem szűnik. Ez így megy végig az első felvonás alatt.

Szünetben jön az ügyeletes orvos. Ad egy injekciót és teletömi gézzel az orromat. A további két felvonás alatt végig a vér ízét érzem a torkomban.

Reggel, amikor felébredek, heves fájdalmat érzek a fülemben: kétoldali fülgyulladás.

Az orvos saját felelősségemre engedélyezi a játékot. Minden hangosabb szónál úgy érzem, szétrobban a fejem. Másnap már szó sem lehet fellépésről: negyvenfokos lázam van, félrebeszélek...

...Mialatt a láztól önkívületi állapotban feküdtem, anyám segítségemre sietett. Ketten virrasztónak mellettem Jean- nal. Az orvos halánték- csont-gyulladástól, esetleg agyhártya-gyulladástól tartott. A penicillin még nem létezett.

Mikor Rosalie virrasztóit mellettem, Jean a folyosón járkált fel s alá, és képtelen volt visszatartani a könnyeit. Úgy sóhajtozott és nyögdécs- let, mintha ő lenne a beteg. Rosalie megértette és tiszteletben tartotta a kettőnket összefűző barátságot.

Orvosom, Aubin doktor is közel került hozzám, miután belementem az altatás nélküli operációba. Visszaestem; újra megoperált. Jean már az őrület határán volt és másik orvost akart keresni. Visszautasítottam, mire elmondta a szándékát Aubin doktornak. Az a másik orvos egy sarlatán volt, aki később, A Szép és a Szörnyeteg forgatásának idején sok bajt okozott Jeannak.

Aubin doktor semmi rosszat nem mondott róla, de kijelentette, hogy amennyiben ez az orvos fog kezelni, többé nem áll módjában foglalkozni velem.

Mintha még ez a betegség is az 1939-es év nagy ünnepéhez tartozott volna. Úgy éreztem, mintha először volnék beteg, a számos kór dacára, amelyeken ifjabb éveimben átestem.

Egész Párizs eljött hozzám látogatóba, ajándékokat, virágokat, ritka gyümölcsöket hoztak, elhalmoztak a bartáság ezernyi jelével.

(Folytatjuk)