Somogyi Hírlap, 1991. augusztus (2. évfolyam, 178-204. szám)
1991-08-08 / 185. szám
1991. augusztus 8., csütörtök SOMOGYI HÍRLAP — TÉKA 7 Ismerjük meg a Bibliát (19.) Az evangéliumi életeszmény Az Újszövetség írásaiból kirajzolódik az az evangéliumi életeszmény, amelyet Jézus követőinek tanított. Máté evangéliuma nyolc (Mt 5,1— 12), Lukácsé pedig négy boldogságot sorol fel, de négy jaj formájában azok ellentétét is bemutatja (Lk 6,20-26). Boldogok a szegények Máté és Lukács változatában egyaránt az első boldogság a legfontosabb, minthogy a többi belőle következik és ennek változata: „Boldogok vagytok ti szegények, mert tietek az Isten országa” (Lk 6,20), „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). A „szegény” fogalmát az Ószövetség szóhasználatára vezetjük vissza, amely olyan valakit jelöl, aki függő helyzetben van másoktól, és nekik kiszolgáltatott. A szegénység jelenthet anyagf nincstelenséget, de a kiszolgáltatottságból származó jogtalanság szélesebb körét is. Az Ószövetségben a másoktól való függésnek és kiszolgáltatottságnak vallási Rembrandt: A tékozló fiú. 1668 körül. Leningrád, Ermi- tázs jelentése is van. A szegény azért szenved jogtalanságot, mert a hatalmasok megszegték az Istentől Izrael népének adott jogrendet és a felelősök - király, vezetők, bírák - nem szereznek érvényt az isteni törvényeknek. Mit tehet ebben a helyzetben a szenvedő szegény? Minthogy nem remélhet emberi segítséget, ezért egyedül csak Istenben bízhat, aki maga lép fel szegényei érdekében, és helyreállítja a megsértett isteni jogrendet. A „szegény” vallási értelemben tehát az, aki egész szívvel Istent keresi, és bizalommal ráhagyatkozik. Kívánja Isten országának eljövetelét, amelyben helyreáll a megvetett isteni igazságosság. Az evangéliumi boldogságok is az utóbbi értelemben használják a szegény fogalmát, melyet Máté azzal is érzékeltet, hogy a „lélekben szegények” kifejezést használja a lukácsi „szegények” változattal szemben. A lét nagy kérdéseinek megoldásában a véges ember önerejére támaszkodva csak tapogatózik. A múlandó világ értékeivel nem képes maradéktalanul boldoggá és beteljesedetté tenni életét. A halhatatlanság és a tökéletesség felé törekszik, de mindig véges valóságának korlátaiba ütközik. Tudja, hogy bármit is szerzett, előbb-utóbb elveszíti. Jézus szerint a „lélekben szegény” az, aki ezt a helyzetet felismeri, de azt is, hogy megoldást csak Istentől várhat. Ezért az evangéliumi életeszményt követő ember őszinte vágyakozással fordul Istenhez, őt keresi és boldog, mert megkapja az elveszíthe- tetlen kincset, Isten országát, amelyben a személyes Istennel való találkozás beteljesedéshez vezeti. Isten és felebarát Az evangéliumi életeszmény határozott erkölcsi magatartást is követel, amelyet Jézus Isten és a felebarát sze- retetében foglal össze: „Szeresd Uradat,. Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és legnagyobb parancs. A másik hozzá hasonló: Szeresd felebarátod, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik a Törvény és a Próféták” (Mt 22,37-40). Az Istent kereső és ráhagyatkozó lelkületet csak a felebarát szeretetével lehet A kereszt imádása. Ikon. 13. sz. eleje. Moszkva, Tretya- kov Galéria igazolni. Olyan mértékkel kell mérni másoknak, mint magunknak, sőt kezdeményezni kell a jót: amit akarunk, hogy nekünk tegyenek, előbb mi tegyünk másoknak. A felebarát nemcsak a hitsorsos vagy jóakaró, hanem kivétel nélkül minden ember, barát vagy ellenség egyaránt (Mt 5,43-49). Isten ugyanis minden embernek megkülönböztetés nélkül Atyja, s mi emberek, mint Isten gyermekei, egymásnak testvérei vagyunk. Ezért Istent csak akkor szerethetjük, ha a másik embert is szeretjük, akit Isten is szeret. A szeretet kettős parancsa nem az erkölcsi törvények egyike, hanem az erkölcsi rend előfeltétele és alapja. Isten és a felebarát iránti kötelezettségeink indítéka ugyanis az irántuk való szeretet. A szeretet parancsa A felebaráti szeretet parancsának Jézus ad különleges nyomatékot. Ő a végsőkig elment a megbocsátásban és az ellenség szeretetében. Rosszra jóval válaszolt, és mindent megtett az emberek testi-lelki bajainak orvoslására. Egyúttal szolidaritást vállalt az emberiséggel azzal, hogy azonosította magát egyenként minden emberrel, magára vett minden szeretetet és jogtalanságot, ami embertársi viszonylatban az életet megkönnyíti vagy megkeseríti. így bármit teszünk, jót vagy rosszat az emberekkel, magának Jézusnak tesszük (Mt 25,40-45). A szeretet legfőbb motívuma, hogy a felebarátban Jézussal találkozunk. Jézus fenntartás nélküli odaadása Isten és az ember szolgálatára, az evangéliumi életeszményt személyes példává avatja. így valójában nem egy tan vagy erkölcsi El Greco: A Szentlélek eljövetele. 17. sz. eleje. Madrid, Prado eszmerendszer elfogadására, hanem követésére szólít mindenkit. A szeretet parancsa Jézus élete révén lett emberi történelmünk része, és valami módon az erkölcsi cselekvés meghatározó eleme még azok számára is, akik őt nem ismerik vagy nem fogadják el. (Folytatjuk) Rózsa Huba a budapesti rém.kát. hittudományi egyetem tanára Jart-e mar pápa Magyarországon? A kérdés, valamint az erre adható válasz látszólag egyszerű, mert csak kétféle lehet: igen vagy nem. A felelet azonban mégsem ilyen köny- nyű, hiszen azt is mondhatjuk és joggal: igen is, meg nem is. A kérdés ugyanis pontatlan. Mert ezt lehet úgy értelmezni, hogy a pápai állam feje, a Vatikán ura ilyen minőségében és hivatalosan felkereste-e hazánkat. De értelmezhető úgy is, hogy valaki, aki ült valaha a pápai trónon, valamikor, élete folyamán, megfordult-e hazánkban. A válasz az első értelmezés szerint: igen is, meg nem is. A második értelmezés szerint egyértelműen: igen. Volt ugyanis egy pápa, IX. Leó, 1049-től 1054-ig pápaként az egyház feje, aki 1052 augusztusában, hivatalos minőségében, I. András királyunk uralkodásának idejében (1046-1060) néhány napra Magyarország területére lépett. Csakhogy — és ezért jo-' gos az igen is meg nem is változat —, nem a magyar királyhoz jött, bár a magyarok érdekében. A történet valahol ott kezdődik, hogy Péter magyar királyt — akit a magyarok 1042-ben zsarnoksága miatt elkergettek — III. Henrik német-római császár, miután Aba Sámuel seregét Ménfőnél legyőzte, 1044-ben visszahelyezte a magyar trónra. Ennek fejében Péter 1046-ban felajánlotta neki Magyarországot. Péter vazallusa lett Henriknek, Magyarország hűbérbirtokává vált a német-római császárnak. 1046-ban azonban a Tiszántúl felkel Péter és idegen környezete ellen, mire a király ismét Henrikhez fordul. A lázadók András és Levente hercegeket hívják segítségül. Ám a Vata vezette felkelés pogánylázadássá alakul, amelynek ekkor esett áldozatául az András és Levente fogadására indult Gel- lért püspök. András győz, a menekülő Pétert elfogják, megvakítják, és így esik a Székesfehérvárott trónra lépő András király kezébe, ahol rövidesen belehal, sérüléseibe. Ám III. Henrik nem nyugodott bele Magyarországnak, vélt hűbérbirtokának elveszítésébe, s ezért 1051-ben immáron negyedszer indult seregével a magyarok „megza- bolázására”. Ez az a nevezetes hadjárat, melyben a harmadik Árpád-házi herceg, Béla vezette az ellenállást, s amelyben a német sereg csaknem éhen veszett. Béla ugyanis az ősi magyar harcmodort alkalmazta: mindent elrejtett vagy felperzselt a régi római utakon előrenyomuló német sereg elől, s amikor az már az éhezéstől legyöngülve alig vánszorgott, könnyű lovasságával váratlanul, hol itt, hol ott ütött rajta, nyílzáport zúdítva rájuk. Fehérvár után Henrik visz- szafordult, s a Duna felé igyekezett, ahol hajókon várta az utánpótlás. Csakhogy a magyarok elfogták azt a levelet, amelyben a hajóhad parancsnoka utasítást kért, hol várja be Henrik seregét, és Miklós püspök azt válaszolta Henrik nevében, hogy siessen vissza Regensburgba, mert a császár is kénytelen oda visszavonulni. Az éhező sereg végül már eldobálta vértjét, fegyverét, hogy könnyebben meneküljön, s a hagyomány szerint azóta nevezik azt a helyet Vértes-hegységnek. Henrik még ezután sem nyugodott bele a csúfos kudarcba, és a következő évben, 1052-ben ismét szerencsét próbált. Ekkor Pozsony várát vette ostrom alá. Júliusban kezdődött a vár ostroma, szárazon és vizen, hatalmas hajóhaddal. A magyar seregben azonban akadt egy, „az úszás mesterségében igen jártas ember, a neve Zotmund”, olvashast- hatjuk a Képes Krónikában, akit Búvár Kundnak is neveznek, aki megfúrta a német hajókat. Az ostrom azonban tovább folyt, s most lép színre IX. Leó pápa, most lép magyar földre hivatalos egyházfői minőségében, bár a Pozsony körüli német táborban. A pápa ugyanis személyesen kereste fel III. Henriket, hogy rábeszélje: kössön már végre békét a magyarok királyával, I. Andrással. És III. Henrik császár hallgatott a pápára, felhagyott az ostrommal, ám ebben hajóhadának elveszítését is nyomós okként tartja számon a történelem. Hivatalosan, a pápai állam vagy a Vatikán, másként a Szentszék fejeként, többé nem járt pápa hazánkban. A zonban olyan magas rangú papok, akikből később pápa lett, bizony megfordultak az országban. Hogy csak a legutóbbi időkről beszéljünk: 1938. május 23-án lépte át a magyar határt a budapesti Eucharisztikus Kongresszusra érkező Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, pápai legátus, XI. Pius pápa képviseletében, s akiből már a következő év márciusában XII. Pius néven lett pápa. Kíséretéhez tartozott az a Giovanni Batista Montini bíboros, a későbbi VI. Pál pápa, aki 1963-tól 1978-ig volt a római katolikus egyház feje. Dr. Csonkaréti Károly
